„Anya, majd azért karácsonyra ássuk már ki a nagypapát a sírból jó?” Sokkolta a 4 éves Rebeka egy novemberi napon az anyukáját. De valóban sokkoló ez egy ovis szájából? Vagy csak az anyukája számára ijesztő a halott kiásásának a képe? Ebben a cikkben életkorokra lebontva írok arról gyermekpszichológusként, hogyan beszélj gyermekeddel a halálról.
Már egy újszülött kisbaba is érzékenyen reagál az édesanyja érzelmeire. Fejlődéslélektani kutatások szerint ebben a korai, szimbiotikus fázisban a baba a sajátjaként éli meg az anya érzéseit.
Igaz ez akkor is, ha az anya gyászol.
Könnyen előfordulhat, hogy a kicsi a felnőtt sírás hatására szintén sírni kezd. De ez nem baj. Természetes jelenség az érzelmek ilyen mértékű átvétele. Ezért is biztatlak arra, hogy már az egészen pici csecsemőnek mondd el, mit érzel, miért vagy szomorú. Nem baj, ha nem érti, az elv a lényeg. A szomorúság egy felvállalható, kimutatható érzelem.
Kisgyermekek és a halál
Ha nagyon egyszerűen szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, az 1-3 éves korosztály számára a halál eleinte csak egy szó. A beszéd kialakulásának kezdetén neki még nincsen valós tudása arról, mit is jelent a halál pontosan. Ugyanakkor a szóhasználat már adekvát lehet. Rendszerint a szülők zavarba jönnek, hirtelen azt sem tudják mit válaszoljanak egy-egy ilyen kérdésre. A reakciókból a gyerek rövid időn belül arra a következtetésre juthat, hogy itt valamiért ingoványos a talaj. Ekkor vagy elkezdi még jobban foglalkoztatni a téma vagy inkább nem is kérdez.
Óvodáskorra ez a kérdés még kényesebbé válhat a gyermeki mágikus gondolkodásmód megjelenésével.
Ekkor már élénk a kicsik képzelőereje, és számos fantázia-elem szövi körül a halálról való elképzeléseiket.
A bevezetőben említett Rebeka egy helyes, cserfes 4 éves óvodás kislány, akivel aztán egyéb nehézségek miatt még jópár alkalommal találkoztam. Az ő fejében nyilván nem volt valós kép arról, amikor egy halottat kiásnak a földből. Bár a nagypapát valóban elvesztették és ő ott volt a temetésen, nem látta a holttestet és nem is igazán sírt, csak kíváncsian figyelte az eseményeket. Fantáziájában aztán dolgozott tovább az élménnyel, és ez így rendben is van. Az ő képzeletében semmi ijesztő nincs a nagypapa kiásásában. Erről csak nekünk felnőtteknek vannak bizarr gondolataink. Kisgyermekkorban teljesen természetes, ha a gyerekek a játékban, a mesékben, a fantáziavilágukban sokszor újraélik a történetet. Ez a feldolgozás módja.
5-6 éves kor körül, időben az iskolaérettséghez kapcsolódva, lassan megértik, hogy aki elhunyt, többé soha nem jön vissza.
Az emberi élet végessége ijesztő, nehezen feldolgozható élmény, hiszen a gyerekek magukat és a szüleiket halhatatlansággal ruházzák fel.
Ugyanakkor ahogyan a világ realitását egyre valóságszerűbben megélik, logikusan felmerül bennük a kérdés a saját múlandóságukról. De lássuk be, saját halandóságunk elfogadása felnőttként is nehéz.
Iskoláskorúak és a halál
Iskoláskorba érve a halállal kapcsolatos kérdések egyre életszerűbbek. Ahogyan fokozatosan leépül a mágikus gondolkodásmód, a helyét átveszi a realitással való kapcsolat. Az élet, a születés és a halál központi kérdésekké válhatnak. Ez életkori sajátosság. Vigyázni kell azonban arra, hogy a kisiskolások még nem képesek megfelelően eltávolítani maguktól érzelmileg a történéseket. Tehát ha lát egy autóbalesetről szóló riportot a televízóban, könnyen azt gondolja, ez vele is bármikor megtörténhet és fél majd beülni az autóba. A felnőtt világ híreit továbbra is szűrni kell a számukra.
Néhány tanács, hogyan beszélgessetek a halálról!
- Ne úgy képzeld el ezt a beszélgetést, mint egy előre megbeszélt, megszervezett nagy eseményt, amit egy bizonyos korban muszáj megejteni és amire külön készülni kell. Számíts inkább arra, hogy a halál kérdése 2-3 éves kortól bármikor előjöhet az életetekben. Pl.: elpusztul a szomszéd kiscicája és a gyerek rákérdez, hogy akkor már soha nem találkozunk vele? Ez egy alkalom lehet arra, hogy pár szóban beszélgessetek róla.
- Ne hazudjatok neki! Könnyebb, ha nem mentek bele olyan magyarázatokba, miszerint a papa meg sem halt vagy csak hosszan elutazott. Ugyanígy nem érdemes azt sem mondani, hogy a felhőn csücsül vagy a nap mögül integet. Olyan választ adjatok a kérdésére, ami a hitetekkel összhangban van.
- Tőmondatokban, röviden válaszolj egy-egy kérdésre. Könnyű szülőként abba a hibába esni, hogy túlmagyarázzuk a kérdést, és végül már nem is arra válaszolunk, amire a gyermek kíváncsi. Különösen kellemetlen ez akkor, ha túl mélyre megyünk a beszélgetésbe, és ez már megterhelő a számára.
- Kérdezzen a gyermek! De nem biztos, hogy fog. Ezért kérdezd meg te tőle, van-e kérdése? Ezzel érezheti, hogy nyitottak vagytok irányába.
- A Halottak Napja lehet egy családi ünnep, aminek kialakult hagyománya van. Ezt ti alakítjátok ki. Ha kimentek ilyenkor a temetőbe, vigyétek magatokkal a gyerekeket is. A temető, hasonlóan a halálhoz, eleinte szintén csak egy szó, aztán az évek során érzések, emlékek kapcsolódnak hozzá.
- Kisgyermekek számára különösen érdekes lehet a kivilágított temető. Ilyenkor fel lehet eleveníteni a rokoni szálakat.
- Nagyobb gyerekekkel beszélgethettek a családotok történetéről. Emlékszem gyerekkoromban ilyenkor mindig elővettük azt a családfát, amit édesanyám készített fiatalkorában és egy hengerben tároltuk. Mai napig szívesen meghallgatom őseim történetét felnőttként is.
- Ha számodra nehézkes erről a témáról beszélgetni gyermekeddel, akkor segítségedre lehetnek a különböző mesekönyvek, játékok, oktató mesék. Bátran nézz szét a könyvesboltok polcain, de mindig olvass bele a könyvbe, mielőtt megvennéd. Szülőként te látod a legjobban, milyen tartalom egyezik a ti családi elveitekkel és hitrendszeretekkel.
Ha a gyermeked fél, szorong a halál gondolatától, az egy természetes jelenség.
Az ember a személyiségfejlődése során időskorára jut el abba az életszakaszba, amikor megéli az öregedést, az elmúlást és összegzi eddigi életét. Ebben az integritásban kerül valójában közel az emberi múlandóság elfogadásához.
Tehát maguk a kisgyermeket nevelő szülők sincsenek még az elfogadás állapotában, nemhogy a gyermekek. Olyan jó lenne, ha tabusítás helyett újra közelebb tudnánk kerülni a halál gondolatához, ami valójában az emberi élet szerves része.
Bojti Andrea, klinikai gyermek- és ifjúságpszichológus
