Uj Péter ugyanúgy áll az újságíráshoz, mint a három kilométerhez, amit mindennap leúszik: ha már elhiszi, hogy megy, nem gondolkozik rajta, csak csinálja. Kétszer ugrott neki egy újság felépítésének – miután 2011-ben úgy érezte, nincs más választása, mint felállni az Indextől, nekiállt újra, jóval nehezebb körülmények között. Vezetői stílusa egyedi, szétszórtsága legendás, de kevés olyan ember van a magyar médiapiacon, akihez annyira ragaszkodnának az újságírói, mint hozzá.
Ez a cikk azért ilyen rövid, mert csupán egy ajánló – a teljes portrét az Iskolateremtők rovatban találod az októberi Forbesban!
„Az indexes sztori után nagyon feszült időszak jött, minden szempontból. Negyvenplusz évesen szétesett körülöttem minden, az egész életem. Újra előjöttek a régi reflexek. Fizikai tüneteket kezdtem produkálni, úgyhogy elmentem egy orvoshoz: kiderült, hogy van egy nagyon erős szociális fóbiám.”
Uj Péter sorolni kezdi a példákat. A kisfiú, aki nem mer kimenni a lakásból, mert ha szembejön valaki a lépcsőházban, köszönnie kell. A jól tanuló kisiskolás, aki konfliktusokba kerül, mert szerepeltetni akarják, de ő nem szeretné. A huszonéves népszabadságos újságíró, amint szorongva elindul a Parlamentbe, a haja derékig ér, a fülében négy-öt fülbevaló, a csuklóján a karkötők a fél alkarját elfoglalják. Az ötvenes férfi, akinek a mai napig pokol, ha valakit fel kell hívnia.
„A humor és az irónia egyfajta menekülőút, hatékony oldása a szorongásnak – mondja. –Tulajdonképpen az újságírás is, ha visszagondolok, öntudatlan terápia volt. Talán így erőltettem, hogy nekem erre van szükségem.”
– Bocs, visszaugrunk az előző kérdésre?
– Nyugodtan. Tudom, hogy a világ legrosszabb interjúalanya vagyok.
Egy pillanatig elgondolkozom, illene-e ezzel vitába szállni, de Uj Péter már folytatja is. „Írni is csak azóta tudok, amióta van számítógép. Az írógép nekem nagyon macerás volt, sokszor írtam át a szövegeimet, mert mindig eszembe jut valami: ez így nem érthető, ez így nem elég frappáns, ezt a mondatot a másik elé kéne tenni.
Ha kétszer olvasok egy szöveget, szinte biztos, hogy mind a kétszer máshogy írnám le. Nagyon szétesetten gondolkozom, ez élőszóban aztán végképp látszik.”
Részben emiatt is alakul úgy, hogy kétszer is találkozunk, mindkétszer ugyanott, Budaörs távolabbik végén, egy kiülős-kajálós helyen. Bár a közelben lakik, mindkét alkalommal motorral jön, egyenesen az uszodából – néhány éve egy arcüreggyulladás és az azt követő gyomorproblémák miatt behúzta a kéziféket addigi életmódján, a váltás részeként szinte minden délelőtt úszik három kilométert. Első alkalommal csomag is van nála: most érkezett meg egy rendelése, egy citromsárga, Sailor márkájú japán töltőtoll, mellé tinta (Diamine Brandy Snap), parfümre emlékeztető üvegben. Szinte le sem ülünk, a toll már kikerül a dobozból, de eltelik pár perc, mire ténylegesen kipróbáljuk – én a laikusok lelkesedésével, ő a profi gyűjtők hidegvérével –, és az interjú alatt sokszor a kezébe veszi még. A következő alkalommal töltőtoll nincs, van helyette egy kisméretű bicska, amit percenként vagy tízszer nyit ki és csuk be – az én gondolataimat eltereli, az övéit, úgy tűnik, ez tereli vissza.
A töltőtollak szeretete édesapjától jött. Uj József hiába volt a számítógépes tervezés oktatásának egyik magyarországi úttörője, a kézírást sosem hagyta el. Fiát is noszogatta, hogy tanuljon meg (újra) szépen írni, folyóírással. „Gimnazistaként nem nagyon hallgattam az apámra, sőt kifejezetten ilyen izé… rebellis típus voltam, de valahogy ez mégis megragadt bennem – mondja. – Volt egy Láng Laci nevű barátom az osztályban, ő diktálta a trendeket. Volt neki egy töltőtolla, így aztán otthon én is elkértem egyet apámtól. Mint kiderült, egy Montblanc volt.” Azóta kb. hatvandarabos gyűjteményt hozott össze (25 működő, 30-40 nem működő), az egyéb kiegészítőkről nem is beszélve. „Tele vagyok otthon tűkkel, mint egy heroinista. Minden injekciós tűt elkérek az oltások után, és azzal töltöm vissza a tintát a patronba, így nem kell konvertert venni.”
A teljes, hatoldalas portré az októberi Forbesban!