Se szeri, se száma a zen-alapú üzleti megközelítéseknek, az internet gyakorlatilag megtelik azon tökéletes alakú nők fotóival, akik az óceán partján meditálnak és kilenctől ötig egy flow-lebegés során ultra sikeres CEO-k. És nincs olyan magára valamit adó üveg-beton irodaház, melynek aljában legalább egy jóga-stúdió ne lapulna meg. De tényleg ilyen egyszerű ez?
Popper Péter pszichológus sok helyütt megírta, milyen mérges volt rá az a jógi, aki előtt rágyújtott egy cigarettára. Popper azt felelte a számonkérésre, hogy könnyű hatezer méter magasan egy kolostorban nem dohányozni, de próbálna meg valaki ilyen elengedett lenni délután öt órakor a Blaha Lujza téren az egzisztenciális harc közepette, az egyik munkahelyről a másik túlórába avagy haza, a családhoz rohanva.
Az El Camino (más néven Szent Jakab-út, 800 km hosszú zarándokút Spanyolországban, melyet évente mintegy kétszázezer ember látogat) sokakból intenzív érzelmeket vált ki: éppúgy vannak fanatikus rajongói, mint olyanok, akik szerint ez a gyaloglás önáltató turistaút. Talán a Martin Sheen főszereplésével forgatott The Way (2010) című film mutatja be a legpontosabban a jelenség lényegét:
a legkülönbözőbb okokból zarándokútra induló, testileg egészséges, középosztálybeli nyugati emberek számára az igazi zarándoklat az út fizikai megtétele után kezdődik meg.
Nem mindenkinek van lehetősége és kedve egy sokhetes külföldi útra, hogy mindent maga mögött hagyva meditatív állapotba kerüljön. Sokan érzik úgy, hogy az oda-vissza repülőút önmagában véve is a fogyasztást a fókuszba emelő turistaakció, s talán néhányan azt is gondolják, hogy a zarándokút startpontjáig gyalog eljutva is voltaképpen egy zarándoklat. Mi van akkor, ha nem utazunk sok ezer kilométert saját korlátaink megismerése érdekében? Hogyan lehet kitartásunkat itt és most próbára tenni és fejleszteni?
A választ már az ókori kínaiak és görögök is ismerték: nem az a kérdés, hogy mit csinálunk (tehát zarándoklunk-e avagy fárasztó munkát végzünk), hanem az, hogy hogyan viszonyulunk hozzá? Ennek hátterében pedig az a keleti eredetű bölcsesség áll, hogy voltaképpen minden egy. Semmi nem szétválasztható, az egész világ egyetlen nagy egész. Így nincsen bent és nincsen kint, nem létezik „én” és „nem én”. Ha tehát utálom az excel-táblázattal való munkát (e cikk szerzője egyébként szereti), az nem az excel-táblázatról, hanem a saját viszonyulásomról szól.
Azt állítom tehát, hogy a hétköznapok világában megteremthető mindenki saját El Caminója. Mit kell ehhez fejleszteni? Nem feltétlenül a gyaloglási képességünket egy drága bakancsban (bár ez sem haszontalan), hanem a látásmódunkat. Véleményem szerint
nagyobb a hozadéka annak, ha meglátjuk az (utált) hajnali kelés értelmét, ha rádöbbenünk arra, hogy hosszú távon milyen nagy lélekfejlesztő ereje van az utált feladatok tökéletes kivitelezésének, mint 800 km gyaloglásnak.
„Sem a tétlen remeteségben, sem a tevékenységben nem győzheted le az életet; csupán önmagadban, ha gyarló tulajdonságaidat úgy rendezed, hogy a tökéletes mértékhez igazodjanak. Ha ezt eléred: tétlenséged is tevékeny, mint a napsugár; tevékenységed is tétlen, mint az időjárás váltakozása.” (Weöres Sándor)
Ligeti György vendégszerző, szervezetfejlesztő
A fenti írás a szerző Droidok? című könyvén alapszik.
A külső szerzők nem a Forbes munkatársai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőségét.
