Tök mindegy, hogy a rekordmélységekben fundamentálisan alulértékelt a forint, amíg az uniós pénzek bukásának rémképe ott lebeg felette, nemigen erősödhet. Az inflációt kéz a kézben benézték a jegybankok, a befektetők és a világ kormányai is, de addig is a gazdagok még gazdagabbak lettek, a társadalmi egyenlőtlenségek durván nőttek az elmúlt években. Minél gyorsabban vagyonosodik egy magyar milliárdos, annál inkább homályosul el a vagyonszerzés mögött a vállalkozó személye. Fenntarthatók-e a hatósági árak? Hogyan védekezhetünk az infláció ellen? Karagich Istvánt, az egyik legsikeresebb hazai devizakereskedőt, a privátbanki piac elemző-tanácsadóját, a Blochamps Capital tulajdonosát faggattuk piaci kilátásokról, makroháttérről és gazdagodási trendekről.
Forbes.hu: Nagyon sikeres befektetőként építettél vagyont magadnak, hátradőlhettél volna kényelmesen a karosszékben életed végéig, mégis évek óta azt látjuk, hogy a kereskedés mellett mániákus munkaszeretettel pörögsz a privátbanki elemzéssel és tanácsadással is. Mi ennek a háttere, mi hajt, honnan ez az elkötelezettség?
Karagich István: A vagyon, meg a vele járó lehetőségek inkább egyfajta szabadságot adtak nekem abban, hogy mire áldozzak energiát. Miközben az egyik legkockázatosabb piacon, a devizapiacon, meg az opciók világában dolgozom, itt fektettem be és építettem föl ezt az anyagi hátteret, a kockázatkezelés és az önismeret az, ami hosszú ideig ezen a veszélyes piacon tart. Mert jó tippjei, jó találatai bárkinek lehetnek, de már kimondani is fáj, de 95 óta, azaz már huszonhét éve biztos nem a szerencse tart senkit sem a felszínen. A vagyon tehát szabadságot adott, a hiúság pedig azért fontos, mert nagyon imponált, hogy amikor 2001-ben elkezdtük ezt a céget és még nem volt tiszta a profilja, akkor a devizapiaci treasury banki kapcsolatokon keresztül volt arra mód, hogy segítsünk az akkor még szárnyát bontogató privátbanki piacon projektekben, hogy ott legyünk a kezdeteknél és a szolgáltatókkal együtt építsük föl egyáltalán a gazdagokhoz vagy vagyonosokhoz való szolgáltatási utat. Akkor kiderült, hogy ezen a piacon nincs specializálódott tanácsadócég, illetve van, de az a négy-öt nagy könyvvizsgáló és tanácsadó cég. Mindegyiknek hatalmas nagy nemzetközi működési modellje van, annak pedig egy magyar lába, ám az ebben dolgozó szakemberek sokkal inkább általános üzleti és iparági tanácsadók, akik egyik félévben a gyógyszeripari, következő félévben az olajipari megbízónál adtak tanácsot. De olyan, aki teljesen a vagyonkezelési versenyre, a privátbanki piacra fekszik rá, és tényleg 0-24-ben ezt tolja, olyan nincs. Aztán ahogy teltek-múltak az évek, azt éreztem, hogy minden egyes üzletág-fejlesztési megbízásunk a mi helyzeti előnyünket erősíti, még nagyobb mozgásteret és track-record előnyt ad nekünk.
Amit nyilván meg is fizetnek a megbízók.
Valóban nagyon hízelgett a hiúságomnak, hogy ezért a tudásért, ezért a szakértelemért, amit tényleg nagyon nagy szorgalommal, meg nagyon alázatos munkával kellett építenünk, lévén nem volt iskola, vagy módszertan erre a tudásbázisra, megfizetnek minket, igénybe vesznek minket, és hogy az általam nagyon tisztelt nagy tanácsadó cégeknek versenytársaik tudunk lenni. Mi több, piacvezetőkké tudtunk válni itthon. Tehát ez egy olyan szellemi-spirituális kombó lett, ami piszok jó érzés és más összefüggésben ad visszaigazolás-örömöt, mint mondjuk egy befektetési siker.
Miért, mennyiben más a kereskedési siker érzése?
Az pillanatnyi. Szinte mindig. Szerintem hosszú távon, aki a kereskedéssel foglalkozik, az tudja, hogy ötéves vagy tízéves távon, pláne huszonhét éves távon nem a nyereségek adják az emlékezetes sikereket, hanem a stopok (veszteségbehatáróló megbízás, menekülés a további bukó elől – a szerk.) A győzelmeknek, meg a nagy nyereségeknek a tizedére sem emlékszik az ember.
Azért, mert a stop fájdalmas?
Igen, de a szónak pont az a lényege, hogy egy sokkal nagyobb bukót úsztál meg vele. Most kapásból talán ha három-négy olyan emlékezetes nagy sikert tudok mondani, amikor tényleg sikerült jól eltalálnunk irányokat és jól fektettünk be, de közben van több tucat olyan, amikor nem úgy alakult, nem az történt, amit vártunk. És akkor nem volt mese, meg kellett húzni egy határt, mint például 2020 márciusában, amikor a forint melletti pozíciónkból stoppolódtunk.
Stop nélkül nem tartanál itt? Ez továbbra is alap nálad?
Pár éve, amikor kértek tőlem egy egyetemi előadást, átgondoltam ezt kérdést és azt hoztam ki a végére összegezve, azt ábrázoltam a fiataloknak, hogy persze számít a kereskedési infrastruktúra, a szakmai felkészültség és nyilván a szerencse is, de ezek együtt csak olyan 30 százalék, mert leginkább az önismeret, meg a pszichológiája a kereskedésnek a domináns. Az, hogy tudjál magaddal szemben alázatos lenni, tudjál a saját ujjadba harapni. Azt látom, ez az, ami nem megy a legtöbbeknél, sokan amikor már rég ki kéne stoppolniuk, akkor még hígítanak (például további részvényeket vesznek a bukóban levők mellé, javítva a bekerülési átlagárat – a szerk.). Rengeteg a nagyon okos ember a befektetési piacon, az egész iparág arra épül, hogy egy időben egyszerre várunk is valamit, meg nem is, prognosztizálunk, majd kockáztatunk az aszimmetrikus előnyökért, miközben elhárítjuk, vagy legalábbis kezeljük az elkerülhetetlen lejtmeneteket, eséseket, veszteségeket. De az igazi vízválasztó, hogy ki tudja kezelni azt, hogy pszichológiai, befektetési, menedzselési és kockázatkezelési „fedezeti ügyleteket” százával kötünk önmagunkkal minden nap. Hétvégén is.
Itt adja magát az analógia, hogy nem csak a bukóban ülő, hígító befektetők hajlamosak a csodavárásra, az álomvilágba ragadásra, de mintha a világ jegybankjai is ehhez hasonlóan reagáltak volna az inflációra. Ez hol ment félre?
Szerintem az infláció, illetve stagfláció teljes félrekezelését látjuk. A világ jegybankárjai a szó klasszikus értelmében valóban úgy viselkedtek, mint ahogy a pozícióját lassan rosszabbra forduló befektetőt szoktuk óvni saját magától. Aki mindig valami jóban hisz, függetlenül attól, hogy az bekövetkezik-e, vagy nem. Az EKB később kényszerül bele a kamatemelésbe a Fednél, de a mennyiségi lazítással is később jött ki. De mindkettőnél hiperbrutális, történelmi magasságú mérlegfőösszegek vannak, ezeket valahogy le kéne építeniük, miközben egy olyan borzasztó helyzetre kell reagálniuk szigorítással, amit részben ők maguk idéztek elő.
De nem minden inflációra van monetáris segítség.
Igen, az inflációnak alapvetően három fajtája van, a monetáris bázisú, a fogyasztási bázisú és az eszközárinfláció. Az altatta el a jegybankokat, hogy az a rendkívül sok pénz, amit nyomtattak, sokáig nem hagyott fogyasztási nyomot. Az inflációnak már évekkel ezelőtt el kellett volna indulnia, de a QE (mennyiségi lazítás) sokáig nem szivárgott le, hanem két dolgot okozott. Egyrészt megmaradt a vagyonosoknál, látszik az utóbbi évek összes vagyoni statisztikájában, hogy nem normális módon gyarapodtak a felső 5 százalék vagyonosai világszerte. Másrészt pedig eszközár-buborékot hozott, ami egyébként Magyarországra is teljesen igaz, például a vásárlóerőnkhöz képest elképesztő szintekre mentek fel az ingatlanárak.
Mivel majdnem mindenki saját ingatlanban lakik, papíron nem csak a legfelső vagyondecilisekben élő embereknek nőtt meg a vagyona nálunk, ez viszont abból a szempontból csalóka, hogy igazából az többség életszínvonala semmivel nem lett jobb, mert a jövedelemáramlása az ugyanolyan szerény maradt. De visszakanyarodva, a világ hiába van sokkal jobb helyzetben, közben a valóságban nem lett jobb fogyasztó, nem költött számottevően többet. Világszerte rekord szinten van a készpénz mennyisége, itthon is 20.000 milliárd forintra rúg a készpénz, látra szóló és lekötött betét állomány, ami a lakossági klasszikus pénzügyi vagyonnak a fele, valamint a 2010 éves teljes magyarországi lakossági pénzügyi vagyon összegével megegyező mennyiség. Ez brutális méret. Az idei az inflációs környezetben ennek az 1000-1500 milliárdra rúgó kamatát például a lakosság gyakorlatilag kidobja a kukába.
Tehát egy darabig nem indult be az infláció, most viszont az ellátási láncok szakadása okozta kínálati sokkra jött a háború, vele a nyersanyagár-emelkedés felpörgése, tehát hirtelen egyszer csak három-négy hatás elkezdte belobbantani. Azt gondolom, hogy ha a pandémia nem lett volna, akkor ez egy sokkal kontrolláltabb és visszafoghatóbb formában kerülhetett volna kezelésre, de így olyan kombó állt össze a jegybankok és a kormányok legnagyobb bánatára, ami nagyon-nagyon szokatlan, mert pontosan nélkülözi azokat a ciklikusságra adható válaszlehetőségeket, amik normálisan segítenek ezt kezelni egy hagyományos fogyasztói inflációs környezetben a foglalkoztatáson, a fogyasztási dinamika kezelésén, illetve a bérinfláció letörésén keresztül.
Mégis, az eszközárak még akkor is emelkedtek, amikor mindez már minimum látványosan körvonalazódott, egészen idén januárig meredeken kapaszkodtak újabb és újabb csúcsokra.
Amit válságkezelési költésre kvázi szabadjegyként kaptak a kormányok a pandémia alatt, azt szétszórták a világban, az esetek nagy részében az otthon ülőknek, akik pedig az így megérkező pénzeket elkezdték tőzsdei kereskedésre költeni. Egyszer csak sok millió trader megjelenik a piacon, mert az infrastrukturális lehetőség megvan. Ott vannak a platformok, kiváló a hozzáférhetőség, három gombnyomás egy tranzakció a telefonon. Sokan oly fiatalon, hogy még az első szerelmi csalódáson sincsenek túl, már milliókat vesztettek. A rendszer nem arra van berendezkedve, hogy akkor most mindenki, aki nekifog a trade-elésnek, az nyerni fog. Hanem a bukóráta ugyanolyan, mint ahogy a korábbi években, évtizedekben, bő háromnegyedes. Mondhatjuk azt, hogy oké, kaptak egy csomó pénzt az államtól, volt mellé egy csomó idejük, elbukták, kész, mások meg megnyerték. De azok a mások leginkább hedge fundok, tehát nem más állampolgárok voltak. Ezeknek a pénzeknek a nagy része végül a bankoknál landolt, csak meg kell nézni, hogy milyen profitszámokat tudtak produkálni a járvány idején a befektetési bankok.
Az elmúlt hónapok meredek lejtmenete ezek szerint a kijózanodás jele?
Igen, a világ most kezdi felismerni, hogy nincs itt az inflációban a csúcs és hiú ábránd volt, hogy nyártól majd lefelé megyünk. Szerintem a kulcs az, hogy a világ jegybankárjai, meg a közgazdasági tankönyvek írói, mindenki a ciklikus inflációnak a jegyeit, jellemzőit, modelljét ismerte és azokból kiindulva derivált egy véleményt a máról. Nézzük a Fedet. Amikor már mindenki azt mondta, hogy most már azért emelni kellene, akkor azt mondták, hogy lehet, hogy jövőre megfontolásra vesszük, hogy akkor nem kétszer, hanem háromszor emelünk. Gyakorlatilag semmi nem történt, hanem még fél évvel elhúztuk, utána még fél évvel elhúztuk, még negyedévvel elhúztuk. Most pedig amit pont a Móricz Dani is írt (ő a Hold Alapkezelő befektetési igazgatója – a szerk.), hogy nem zuhanás, vagy korrekció van a piacokon, hanem egy egészséges újraárazódás, miután az inflációt átmenetinek gondoló tagadás állapotból felébredve az új helyzetre reagálnak a befektetők is. Most át kell árazni egy csomó mindent, ami eddig egy mesterséges felhajtás révén került egy valamilyen árazási szintre.
Tehát a jegybankok benézték és most korrigálnak?
Nem csak a jegybankok nézték be, az a nagyon fura nekem, hogy egyszerre ennyi helyen ennyi ember nézte be. A befektetők, a világ jegybankárjai és a kormányok szinte mind a hárman ugyanazon az oldalon álltak és együtt nézték, sőt még ma is nézik be a dolgot.
A piaci folyamatokba nyúlás segít, vagy árt?
Vannak win-win szituációk, de olyan, amikor 15 wint egymás mellé raksz, olyan tartósan nincs. Ideig-óráig egy kormány megteheti azt, hogy az árstopot támogatja. A rezsiharcot is meg lehet vívni, mi több egyes társadalmi rétegek támogatására meg is kell vívni. Lehet QE keretében kibocsátani még több pénzt. De ezeknek az együttes hatása ugyanabba az irányba fog mutatni, tehát valahol a világnak végül az ujjába kell harapni. És az, hogy ez most a túlértékelt eszközöknek a korrekciója és újraértékelése, vagy az, hogy mesterségesen le kell törni a teljes foglalkoztatottságot és kezelni kell bérspirálon keresztül a fogyasztást, vagy az, hogy be kell feszülni, felvállalva a társadalmi elégedetlenséget és azt kell mondani, hogy hát elnézést, nem tudjuk tovább tartani a 480 forintos benzin árat, mert ennek a valósága az 800 forint, ez politikai kérdés is. Egy politikusnak teljesen racionális az, hogy ha van módja és politikai felhatalmazottsága, akkor az állampolgároknak a rezsifenyegetettségét kezeli. Inkább abban látom a finomhangolhatóságát ennek az egésznek, hogy lehetne sokkal inkább a jövedelmi rétegekhez, a jövedelmi viszonyokhoz, a rászorultsághoz igazítani ezt a dotációt.
Eddig is lett volna erre lehetőség, tehát szociális alapon adni a kedvezményeket, mégsem történt meg.
A politika, mint tudjuk jellemzően nem a saját maga indíttatásából valósít meg bármilyen fájó változtatást. Hanem akkor, amikor a környezet kikényszeríti a változtatást. A politikának mindig nagyon könnyű jóléti, vagy általános támogatottságot biztosító intézkedéseket hozni, úgy megőrizni az emberek számára a vonzó dolgokat, hogy tud erre forrást biztosítani. A jegybanktól, különadókból, az államadósságot terhelő kölcsönökből. De végül elkerülhetetlen a spórolás és a támogatások racionalizálása. Ráadásul azt se felejtsük el, hogy egy olyan nehezített környezetben vagyunk, ahol egy fordított valutaháború kezd kialakulni. Abszurd szituáció. Mi volt régen? A valutaháború, amiben mindenki egymással versenyezve gyengítette a saját devizáját azért, hogy támogassa az exportja versenyképességét. Ehelyett most mit látunk? Az ellentétjét. Egy egészen fura helyzet alakult ki, mert pont abban lettek érdekeltek az államok, hogy az importált inflációt és az ikerdeficitet elkerüljék. Ám miközben erősítjük a hazai devizát, a kamatokat és az inflációt is kezelni kell. Szerintem ilyen helyzet még soha nem volt. Nem irigylem sem a kormányt, sem a jegybankot.
Nem állunk jól ebben a fordított devizaháborúban, a hazai deviza erősítése a 400-as szám alapján tuti nem egy sikertörténet mifelénk. Pedig van egy brutális költségvetési kiigazító csomag, amire vártak a piacok. Nagyobb is a vártnál és mégis negatív rá a reakció. Ez miért van? Tehát most nincs, ami megállítsa a forintot?
A piacok nem a fundamentumok alapján áraznak. A piac prognosztizál. Az én állításom az, hogy euró-dollárban egy éven belül meg fogjuk nézni a paritást. A forint pedig enyhén gyengül tovább, mi több, a dollár erősödése miatt én azt gondolom, hogy előbb lesz 420 a dollár-forint, mint az euró-forint keresztárfolyam.
Ez ha úgy vesszük, jó hírként is értelmezhető, mert nagyon lassú további forintgyengülést jelentene.
Vannak komoly érvek a forint mellett, értem is azokat, akik szerint fundamentálisan a forintnak fordulnia, erősödnie kellene, messze 400 alá. De van egy időközben bizonytalanná vált hatalmas erő, amely sokáig folyamatosan erősítette a forintot, vagy legalábbis adott egy biztos hátteret neki, meg egy biztonságot a gazdaságnak, ami mostanra elhalványult. Ez az uniós euróforrások lehívása, ami nem azon múlik már, hogy a magyar politika EU-tagállamként hogyan tudja érvényesíteni az akaratát. Ez az utóbbi hónapokban egyszerre vált nem csak egy gazdasági-gazdaságpolitikai sakkjátszmává, de külpolitikai sakkjátszmává is. Elkezdtek az EU-ban olyan érdekcsoportok, pillanatnyi szövetségek, amelyek korábban csendesen funkcionáltak, hirtelen erős érvényesítő érdekközösséggé formálódni. Az EU-t amúgy is egységbe formálták az Oroszország elleni szankciós csomagok, ebben a helyzetben pedig különutasként elszigetelődött Magyarország.
Azzal számol a forintpiac, hogy a források visszatartásával tényleg megbüntetik az országot? Mekkora esély van erre?
Nem tudhatjuk. Én azt gondolom, hogy nekünk az utóbbi tíz évben az EU-hoz való viszonyunkat nagyban jellemezte, hogy a méretünknél, státuszunknál, világgazdasági befolyásunknál jelentősebb és jóval jelentősebb méretű erőként léptünk föl az EU-n belül egy rendkívül markáns és különutas miniszterelnökkel, ami ugye néhány kis országnak, vagy velünk azonos méretű országnak gyakorta csípte a szemét, de nem tettek semmit. Az, hogy mi folyamatosan elmegyünk a falig, a közepesen tehetetlen EU-val szemben egy nagyon jó érdekérvényesítő forma volt. De ez most megváltozott. Akik eddig végignézték azt, hogy elmegyünk a falig és ott is dörömbölünk és az érdekünket magabiztosan érvényesítjük szemben a többiekkel, azok most elkezdtek ágálni. De ezzel nagyon nehéz számolni, senki se tudja, hogy ez a külpolitikai ellenszenv hova vezet. Mondom, hogy ez sok szempontból nagyon-nagyon nehéz helyzet, mert piaci-gazdasági folyamatokat illetően úgy kell ítéljünk, véleményt formáljunk, hogy a legfontosabb tényezőre, az uniós források esélyeire nem látunk rá igazán.
A forint helyzetét más nem is tudja érdemben befolyásolni?
Én azt gondolom, hogy épp ezeknek a tényezőknek a jelentősége, súlya alakult most át az elmúlt néhány hónapban. Hiába szól három másik dolog amellett, hogy valóban erősödnie kéne a forintnak, az árfolyam egyszerűen nem ezektől függ. Ezért van az, hogy elvileg forintot erősítő lépésekre se reagálnak pozitívan, hiszen a szentiment most annyival nagyobb driver, mint az a négy-öt érv, ami alapján erősödhetne. Ráadásul, ha nem jönnek azok az EU-pénzek, akkor a gazdaság egészének is, meg a büdzsének is sokkal bonyolultabb helyzete lesz, és azok a fundamentumok is sérülni fognak, amelyek az erősödés irányába mutatnának. Tehát a fundamentumok csak akkor fogják támogatni a gazdaságot, ha azok az európai pénzek megérkeznek.
Kanyarodjunk vissza a gazdagokhoz. Többször felhívtad a figyelmet az elmúlt években, hogy az egyenlőtlenségek meredeken tovább nőttek a világban, illetve Magyarországon is. A gazdagabbak még gazdagabbak lettek, így nem meglepő, hogy kiugróan jól teljesítenek a privátbanki üzletágak is. Ez a mostani brutál inflációs helyzet, recessziós veszély hozhat ebben változást? Hogyan reagálnak a privátbankárok?
Az egyik legfontosabb, hogy teljesen más az eszköztáruk az inflációs helyzetben, akár a kereskedési stratégiákban, akár a diverzifikációban. Azt gondolom, hogy az infláció feletti hozam lehet továbbra is a cél, csak sokkal nehezebb lesz elérni, mint eddig. Viszont hadd tegyek kis kitérőt, mert nagyon fontos, hogy gondoljunk a tömegekre is, akik mint említettem, szinte teljesen védtelenek az inflációval szemben. Az átlag magyar állampolgárok, ha nem csak a megtakarításaikat nézem, hanem minden pénzügyi eszközt, évente 1500-2000 milliárd forintot elbuknak azon, hogy nincs befektetve a pénzük.
A párnacihában levőkön?
Meg ami folyószámlán van lekötés nélkül, ami a készpénzzel együtt már 20 ezer milliárd forint. Az infláció a mindennapi életben a társadalom kilenctizedét érinti fajlagos súlyában a legérzékenyebben. Nyilván a vagyonos egytized is érzi az inflációt, de neki más a mozgástere arra, hogy lekezelje, vagy legalábbis kiegyenlítse. Kézenfekvő példa az inflációkövető állampapír. De a lakosság kilenctizedének nincs erre fegyvere, nincs semmi olyan eszköze, amivel tudnák ezt kezelni. Ők az adóvisszatérítést sem tudták olyan mértékben igénybe venni, hiszen sokkal kevesebb adót fizetnek be. Legalább a nyolctizede a társadalomnak csak az államban bízhat ennek az inflációs helyzetnek a kezelésében, és a két legfölsőbb decilis közül is csak a tízedik, tehát a legmagasabb az, akinél érdemes arról beszélni, hogy milyen eszközökkel, hogyan kezelje az inflációt, mit csináljon, milyen befektetést eszközöljön. A piaci befektetőknél is az a jelenlegi elsődleges kihívás, hogy az inflációt stabilan verjük meg, senki nem azon agyal, hogy milyen jó is lenne egy 5-6 százalékos reálhozam.
Na és hogy verik meg az inflációt a privátbanki portfóliók?
Az biztos, hogy speciális helyzetben vannak, olyanban, amihez hasonlóhoz az elmúlt 10-15 évben nem voltak szokva. Sokáig nem kellett semmilyen „csodát csinálniuk” a vagyonkezelőknek, mert passzív befektetési stratégiával, indexkövető alapokon keresztül is tisztes reálhozamot lehetett produkálni. Ennek most vége, az aktív vagyonkezelés időszaka jön. De most még annak az eredményét látjuk a vagyonokban, amiről beszéltünk, a sok pénz, amit nyomtattak jórészt eszközárbuborékot okozott és megrekedt. A gazdagok jóval gazdagabbak lettek, az egyenlőtlenségekről, a szétnyíló ollóról tényleg minden hónapban friss adatok alapján jönnek ki a nemzetközi felmérések valamilyen újabb meghökkentő anyaggal.
Magyarországon egy piaci hatásoktól független, politikai kapcsolatoktól annál inkább függő vagyongyarapodás is megfigyelhető. Ez a magyar specifikum, a szűk államközeli kör gazdagodása mennyire téríti el a magyar folyamatokat a nemzetközi trendtől?
Magyarországon az egyik legfőbb jelenség az utóbbi 5-6-7 évben, hogy a 30 milliárdos, tehát százmillió dollár feletti közegnek nem a számossága nőtt meg igazán, mert ott öt évvel vagy tíz évvel ezelőtt sem voltak sokkal-sokkal kevesebben, hanem inkább az ő távolságuk az utánuk jövőktől lett sokkal nagyobb. Tehát van egy kör, amelynek a vagyondinamikája egészen más ütemű, mint a többieké.
A gazdaglistákon elég jól beazonosíthatóak, akik csak azért vannak ott, mert az államban jó viszonyban vannak.
.
Magyarországon ez egy tagadhatatlan jelenség. Az állammal nem csak nálunk kell jó viszonyt kell ápolni a nagy cégeknek, bizonyos vagyonméret mellett az üzletednek szüksége van arra, hogy az állam támogató partner legyen, különben nem tudsz nagyobbra nőni. Viszont az is igaz, hogy nálunk valóban van egy szűkebb értelemben vett kisebb kör, ahol aztán tényleg tagadhatatlan, hogy néhány év alatt nőttek ki és semmiképpen sem, hogy mondjam, gazdasági evolúciós vagy vállalkozói evolúciós utat bejárva. Ebben a körben szerintem nem a vagyonnak az emberekhez kötése a lényeg, mert ennek csak akkor van jelentősége, amikor például olyan self-made milliárdosokról beszélsz, mint például Bojár Gábor, Balogh Ákos, Lantos Csaba vagy Gattyán György. Többen mondják, hogy meg lehet különböztetni a két kört, vannak, akik az államtól valóban erősen függve gazdagodnak, és vannak a hosszú vállalkozói evolúciós utat bejárva oda jutók, akiknek egyébként egy bizonyos vagyonméret fölött már szintén nélkülözhetetlen az állammal való szoros és támogató viszonyuk. Ebben a 10-30 milliárdos klubban a klasszikus vállalkozók bővülési dinamikája azért nem 3-5 év és nem éves 150-200 százalékos ugrás. Minél meredekebb az emelkedés útja, annál inkább homályosul el a vagyonszerzés mögött a vállalkozó személye.
Van még egy kérdés, ami minden kisbefektető számára érdekes lett ma. A lakossági állampapírokat az állam nagyon kedvező feltételekkel értékesíti, említetted is a méltán nagy kedvenc inflációkövető állampapírt. De a megugró hozamszint miatt most bejöttek új lehetőségként a piaci, a bárki által megvehető állampapírok is, elég vonzónak tűnik a 6,5-7 százalékos fix hozam 10-15 évre. Érdemes ebben is gondolkodni?
Ez szerintem jó lehetőség, kivéve ha hosszan elnyúló és magas inflációra számítasz. Ebben az esetben még mindig korai talán a fix papírok vétele, az inflációkövető változó kamatozású biztonságosabb. Én mindenkit arra buzdítok, hogy előtakarékoskodjon, hogy fektesse be, amije van. Természetesen a fix 7 százalék 10-15 évre nagyon jó, de egy elhúzódó infláció még ezt is fölzabálhatja. Senki se tudhatja, hol lesz az infláció három év múlva, én azt gondolom, hogy egy-két évig még biztosan velünk lesz magas szinten. Remélem, utána csillapodik és egy sokkal kezelhetőbb formában marad csak velünk. Ha így lesz, akkor a fix kamatozású 10 éves állampapír kiváló döntés. Most ahhoz kell hozzászoknunk néhány évig, hogy a befektetéseinkben, a hozamelvárásainkban alázatosak, szerények maradjunk, a befektető elégedjen meg bőségesen azzal, hogy az inflációt le tudja kezelni, tudjon azzal együtt dolgozni és együtt élni. Az alsó kilenc vagyondecilis meg arra kell gondoljon, hogy ha a legkisebb megtakarításra lehetősége van, azt véletlenül se készpénzben tartsa, hanem minimum az Államkincstárnál. Ott jelentősen támogatják most az együttműködést, az állampapírokat költségek nélkül és tranzakciósadó-mentesen, kamatadómentesen lehet megvenni. Tehát ilyen értelemben az állam mellett buzdítanék, de leginkább az öngondoskodás mellett. Most olyan egy-két év jön szerintem, amikor nem az lesz a legnagyobb bajunk, hogy tíz vagy tizenöt százalék reál hozamot generálunk-e, és mennyit fogunk keresni a befektetéseinken. Ennek megfelelően, hogy frappánsan idézzek, a befektetési piacon is stratégiai nyugalomra van szükség.
