A koronavírus előtt heti egy nap home office-nak is örültünk (volna). Akkor most miért kevés a heti 2-3 nap?
Teljes összhangban győzködnek engem egy multi középvezetői, hogy reménytelen a helyzet, nem akarnak már ezek a fránya munkavállalók bejárni az irodába. Hiába a HR által előírt 50%-os szabály, ami ugye egyik héten 2, másik héten 3 irodai munkanapot jelentene, kitalálnak mindenfélét a leleményes kollégák és kerülik a bejárást, ahogy csak lehet. Mert otthon többet tudnak dolgozni, mert akkor nem megy el az idő az utazással, mert a gyereket korán kell elhozni az oviból
és leginkább azért, mert ha az elmúlt két évben jó volt távolról, akkor most miért is ne lenne az?
A válaszok tárháza kifogyhatatlan és sokkal közülük egyet is tudok érteni, sőt, én is leírtam már, többször is, hogy a hibrid munkavégzés szelleme kiszabadult a palackból és nem is kell már visszatuszkolni. De valahogy mégiscsak összerándult a gyomrom ott belül, ahogy ezeknek a vezetőknek az elkeseredettségét láttam. Mert közben meg azt is tudjuk már, hogy a teljesen remote (távoli) munkavégzés más szintjét tudja csak jelenteni az együttműködésnek, a közös kreatív gondolkodásnak, a csapathoz való tartozás kialakulásának, az egymástól való tanulásnak, a kölcsönös segítségnyújtásnak és mindenek felett a szociális kapcsolódásoknak, mint amit a személyes jelenléttel elérhetünk.
Ki ne vette volna még észre, hogy az online meetingeken töredék annyi a chit-chat, mint ami egy élő megbeszélés elején elhangzik? Persze nézhetjük ezt onnan is, hogy így hatékonyabbak vagyunk és nem „pazarlunk” időt a lényegtelen csevejekre, de közben meg tudjuk, hogy az ember társas lény és azt is észrevesszük, hogy a belátható múltban nem volt még ilyen magas a kiégések és a lelki segítségért folyamodók aránya. Szóval, azt mondom, hogy nézzük meg ezt a bejárni – nem járni kérdéskört egy másik aspektusból!
A munka intézményének az a szerepe, hogy kiszolgáljuk egymást: én elvégzek Neked/érted valamit, amit én tudok jobban vagy csinálok szívesebben, cserébe Te elvégzel valami mást, amire meg nekem van szükségem. Például Gyuribá’, kedvenc (72 éves) mesterfodrászom egész életében a női hajakat vágja és most, hogy valami gond van a csípőjével, orvostól orvosig jár, hogy segítségre leljen. Nem tudja magát meggyógyítani és úgy sejtem, hogy az orvosai sem vágják maguknak a hajukat. Iza és Zsolti, a piacunkra szombatonként kecskesajtot hozó termelők a pandémia alatt is fejték az állataik tejét és hordták nekünk a termékeket, hogy finomakat ehessünk, de amikor az autójuk elromlott, szerelőhöz vitték, mert azt nem tudták maguknak helyrepofozni. Direkt olyan szakmákat sorolok most, akiknél fel sem merül a home office lehetősége, és Te is, kedves olvasó, gondolj bele, hogy mennyi mindent kapsz meg mások munkája által, miközben ki sem mozdulsz a laptopod képernyője mögül.
És itt jön az én kis gyomor-összerándulásom oka:
azok, akik semmi szín alatt nem akarnak mostantól bejárni a munkahelyeikre, nem nézik egy kicsit túlzottan is önzően a helyzetet?
Mi lenne a hajainkkal, ha az összes fodrász tiltakozna a mindennapos utazgatás ellen és nem jönne el otthonról hajat vágni? Jó, mondjuk, hogy mehetnénk mi hozzájuk vagy tudnak szalont bérelni a lakásuk közvetlen közelében is és akkor nincs utazgatás, működik a kvázi-home-fodrászat. Vegyük akkor az orvosokat. Mi lenne, ha ők nem akarnának bejárni a rendelőkbe, kórházakba? Ki röntgenezné meg az eltörött bokánkat? Ki műtené meg a rákos szüleinket? Orvosok ritkán laknak épp a kórház mellett, mégis elvárjuk tőlük, hogy ott legyenek, amikor gondban vagyunk. És az őstermelők? Honnan lenne paradicsomunk, ha nem hoznák el nekünk a városainkba, akár száz kilométeres távolságokból is? Szerintem – egyelőre legalábbis – kevesen termeljük a hátsókertben a saját zöldségeinket, az állattartásról nem is beszélve, mégsem merül fel bennünk a gondolat, hogy a farmerek is maradjanak csak „home-office”-ban és majd mi eljárunk hozzájuk pl. hetente az aktuális adagért.
A home office a kezét nem használó, kizárólag a gondolataival dolgozó ember kiváltsága, amely közeget az elmúlt két év elkényelmesített. Félre ne értsetek, véletlen sem azt mondom, hogy okvetlen be kell járni az irodákba, mert én is ismerek olyan – jól működő – globális céget is, aminek irodája sincs és itthon is vannak jó példák a remote csapatokra. Arra viszont fel akarom hívni a figyelmetek, hogy vezetőként és csapattagként is mérlegeljetek és ha úgy ítélitek meg, hogy a személyes, szociális kapcsolódások hozzá tudnak tenni a csapat egységéhez és teljesítményéhez illetve a tagok – összességének – jóllétéhez, akkor ne áldozatnak, hanem az adott munkahelyen szükséges, szerződéses feltételnek tekintsétek azt a heti 2-3 irodai napot. Töltsétek meg olyan tevékenységekkel, amiket együtt, három dimenzióban jobban el tudtok végezni, mint külön-külön távolról és hagyjátok meg a gép előtt ülős feladatokat az otthoni, két dimenziós napokra. Gondoljunk csak bele, a pandémia előtt sokan örültek a havi egy, előzetesen jóváhagyatott home office napnak, ehhez képest most még egy 3+2 felállásban is van havi 8-10 otthoni napunk – hát nem előrelépés ez már önmagában is? Értékeljük azt, amink van és keressük a lehetőséget az aktuális adottságainkban.
Bánhidi Brigitta, leadership coach,
Többet, kevesebbel
