Több mint egy évtizeddel ezelőtt élte aranykorát a CSR (corporate social responsibility, azaz vállalati társadalmi felelősségvállalás), ma pedig ESG (environmental, social, and governance, azaz környezeti, társadalmi és vállalatirányítási szempontok) néven kúszik vissza a szervezetek életébe. Mennyire hihetünk a vállalatoknak, amikor felelős vállalatirányításról beszélnek? Vendégszerzőnk válaszol.
„Tiszta lelkiismerettel nem lehet egyetlen nagyvállalatnál sem dolgozni. Elmehetek bölcsődei gondozónak, de annak mindannyian ismerjük az egzisztenciális vonzatait” – nyilatkozza egy globális cég magyarországi leányvállalatánál dolgozó felsővezető interjúalanyom, aki az ESG-ért felel házon belül. Igaza van. Teljesen tiszta lelkiismerettel valójában a világon egyetlen lépést sem lehet tenni, elegendő a szájukat eltakaró buddhista szerzetesekre gondolnunk, aki még véletlenül sem akarnak beszippantani egy apró bogarat, nehogy életben kárt tegyenek.
A vállalati felelősségvállalás lelkes hívei rossz példaként a dohányipart szokták előrángatni, ám sokunk számára lenne végzetes, ha másnaptól nem lehetne cigarettát kapni a kereskedelemben. Mások a gyógyszergyárakkal szemben fogalmaznak meg – egyébként jogos – kritikát, miszerint nem etikus dolog olyasmire igényt gerjeszteni, amire valójában nincs is igazán szüksége az embernek.
Vitatható, hogy van-e szükség az érrendszert tágító készítmények megelőző jellegű fogyasztására például, pláne azon az áron, hogy a termék marketingje félelmet kelt a potenciális vásárlóban. Igen ám,
de a fájdalmat gyorsan eltüntető tablettát is ugyanaz a cég állítja elő, s a szaggató fejfájáskor bejelentkezésekor valahogy kevesebben lesznek, akik a gyógyszercégek ellen ágálnak.
A kérdés ugyanis nem az, hogy az adott tevékenység önmagában etikus-e vagy sem, hanem az, hogy mi a mögötte rejlő szándék. A szabadpiaci kapitalizmus elmúlt évszázadai során alakult ki az a gyakorlat, hogy az innovátor-vállalkozó megtalálja, mire van szüksége a fogyasztóknak (ezt hívják piaci résnek) és abba a résbe beteszi a lábát, kielégíti az igényt, majd elkönyveli a gazdasági sikert és az azzal járó presztízst.
Nem pusztán a vállalatok felelőssége, hogy a XXI. századra oda jutottunk, hogy elhisszük, a piac mindent megold, a kereskedelemben kapható tárgyak és szolgáltatások az élet minden problémájára választ tudnak adni. A cégvilág valóban hozzájárul ennek a vallásos jellegű hiedelemnek a terjedéséhez, főleg azzal, hogy igyekszik kielégíteni a legkülönfélébb igényeket.
A kecske is, a káposzta is
„Bullshitet gyártok, de én magam nem eszem meg” – mondja egy CSR-ral foglalkozó specialista egy vállalatnál, utalva arra, hogy ő maga sem hisz abban, amit a cége mond. Pedig az adott vállalat nem is hazudik, valóban környezetkímélő megoldásokat alkalmaz. Más kérdés, hogy ezt miért teszi: a cégeknek érdeke elkerülni a büntetést, s az imázsnak (brand) is jót tesz, ha a fogyasztók azt hiszik, környezetbarát vállalattal van dolguk. Szívesebben költi el náluk a pénzüket, mint a jelentősebb környezeti lábnyomot maga után hagyó versenytársnál.
Sok vezető büszke arra, milyen sok intézkedés történik a munkakörülmények javítása érdekében: jobb minőségű pihenő és étkező a gyárban dolgozók számára, rendszeres egészségügyi szűrés és a többi. Természetesen itt sem emberbarát indíttatásról van szó, bár sok vezető valóban hisz abban, hogy emberbarát intézkedést hoz és ezzel megváltja a világot.
„Én azt hiszem, hogy tényleg megváltjuk a világot, én hiszek ebben a corporate bullshitben” – nyilatkozza egy másik felsővezető. Mindenekelőtt: a nagyvállalatok beosztott munkavállalói és vezetői nem hülyék. Pontosan tudják, mi az, ami csak „bullshit”, azaz üres beszéd, és mi az, ami a valós gyakorlat.
Jól tudják például, milyen nagy a távolság a vágyak, a meghirdetett vállalati célok és a valóság között, így tisztában vannak vele, hogy ha „nálunk a vevő az első”, akkor azért, mert az fizet, és a céges income-on múlik mindannyiunk bónusza.
Elidegenedett viszony, mert annál a cégnél nem lehet a vevő az első, ahol nem becsülik meg hangvételben, munkakörülményben, a magánélet tiszteletben tartásával a munkavállalót a hierarchia minden pontján. Olyan ugyanis nem létezik, hogy egymást és önmagunkat halálba dolgoztatjuk, szekírozzuk, olykor átvágjuk, de a vevőt nem.
Ám kérdezzük csak meg a tulajdonosokat, a részvényeseket, hogy a SZENT EBITDA hány ezrelékéről szeretnének lemondani a világ megváltása érdekében.
A munkavállalókkal szembeni barátságos lépések hátterében állhat erkölcsös gondolkodásmód is, de a lényeg az érdek: a lebetegedő és ezért hiányzó munkavállaló költségtényező, rizikófaktor. A balesetekből fakadó pereskedés, a rossz hírnév ugyanígy.
A vállalatok a jelenlegi korszellem közepette nem kommunikálhatják mindezt, hiába mondják ki a vezetők házon belül, hogy a munkavállalókkal való tisztes bánásmód egy üzlet része: mi jól bánunk veletek, ti termelitek a hasznot. Nincsen szó világmegváltásról, hanem minden érintett számára nyereséges csereügyletről van szó.
Ezt nem hirdethetik ország-világ előtt, mert nem tenne jót a brand-nek. Pedig utólag mindig elismerik az érintettek, hogy semmi többről nem volt szó, mint patikamérlegen mért üzletről. Csakhogy az emberek mesére, csillogásra, a meghatottság könnyeire vágynak, nem az igazságra, különben is, az amúgy is végtelenül bonyolult dolog.
Miért érdemes?
A környezeti, a társadalmi és a vállalati érdek nagyon sokszor egybeesik. Így a cégnek is jót tesz a felelős megoldás választani a gyors vagy az egyszerű helyett. Hosszú távon. De valóban megváltja a cég a világot? Mit értünk a világmegváltás alatt? Még abszurdabb megközelítésben: mi a pontos definíciója a világmegváltásnak, honnan veszem észre teszem azt, szerda délután, hogy na most már meg van váltva a világ?
A buddhizmus, pontosabban annak kimagozott változata divatossá vált a cégvilágban, mindenki okos zen-idézeteket mond, koanokat szajkóz sokat sejtető tekintettel. A buddhizmus nem azért nem tud gyökeret verni nálunk, mert kultúraidegen lenne: európai szellemi elődeink, az ókori görögök a legtöbb dolgot ugyanúgy megtapasztalták, mint amiről indiai és kínai kollegáik írnak-szólnak. Az akadályt az okozza, hogy „nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret” – hogy József Attila Eszmélet című versét idézzük.
Nem lehet megszabadulnunk minden ragaszkodásunktól, nem tudunk egyszerre mindent elengedni, de a vállalati autót, a pozíciót és az ingatlant a lakóparkban megtartani. És ha mégis megy az elengedés, a semleges viszonyulás az élet történéseihez, akkor az egyén érzéketlennek, közömbösnek, rosszabb esetben élő halottnak érzi magát a kultúránkban.
Valóban, némiképp élőhalottakról van szó, akik az örömnek nem örülnek, de a bánaton sem bánkódnak különösképpen. A gondolat alapja az, hogy az élet olyan folyamat, ahol mindannyiunk csónakja egy örvény felé tart, mely a végén törvényszerűen lehúz a mélybe és ott találjuk meg az élet végét. Ebben a világnézetben nő fel, aki az európai kultúrába születik.
Létezik világmegváltás?
Mi az, amiért mégis érdemes küzdeni? Hát a pillanatért. Amikor tisztességesek voltunk a beszállítóval, amikor korrektek voltunk a vevővel, amikor valami szépet hoztunk létre, amikor szolidárisak voltunk az igazságtalanságot elszenvedő kollégával, amikor megtettük a legnagyobb erőfeszítést és úgy éreztük, elvégeztük a dolgunkat.
Ha így tekintünk a vállalatra, akkor valóban megtörténnek apró világmegváltások. Ha minden megtörténhet és minden meg is történik, ráadásul tudjuk, hogy a végén vége lesz (számunkra) mindennek, akkor az adott szép pillanat egy olyan zárvány a nagy örvényben, amit bátran nevezhetünk világmegváltásnak.
Amikor a vállalat azt ígéri, hogy a szolgáltatása 99,9 százalékban működik, és ezt be is tartja, és nem kezd a szerződés apró betűs részeire mutogatva magyarázkodni, az a világmegváltás. Amikor olyan ételt nyújt a vevőnek, amitől az biztosan nem lesz beteg és valóban az és annyi az összetevő, ami fel van tüntetve, az maga a világmegváltás, amikor az autó elvisz biztonsággal A-ból B-be, az a pillanat a világmegváltás. Kevés?
Közbeszédünk igencsak kettős. Ameddig lépten-nyomon a gyerekről áradozunk, a gyerekekkel foglalkozók vannak a legkevésbé megfizetve és elismerve. Így interjúalanyom nem téved: anyagilag valóban nem a legszerencsésebb bölcsődei dolgozónak elmennie. De a pillanat öröme mégis ott ólálkodik!
Ligeti György
szociálpszichológus
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a szerkesztőség tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
Fotó: Lala Azizli // Unsplash
