Színházat csak megszállottan érdemes csinálni, és bár a színház csodája az együttlét, a közösségi élmény, de igazgatóként Rudolf Péter azzal is tisztában volt, hogy járványhelyzetben nincs más hátra: el kell kezdeni streamelni. Ez viszont nemcsak arról szól, hogy beállít az ember 5-6 kamerát, nagyon komoly technikai, jogi és színészi kérdéseket is felvet ez a műfaj. A Vígszínház igazgatójával Topolay Gábor, a Forbes újságírója beszélgetett pénteken a Forbes Flow-n.
Az ország éppen akkor zárt be 2020 márciusában, amikor Rudolf Péter megtudta, hogy július 1-től ő vezeti a Vígszínházat. „Akkor reggel 8-tól este 10-ig telefonáltam, a feleségem hívta fel rá a figyelmemet, hogy lassan abba kéne hagyni”. A járványügyi szakemberek, tudósok akkori prognózisait elfogadva Rudolf felkészült arra, hogy egy 1,5-2 éves, járványos időszak következik.
Bár a színház csodája az együttlét, a közösségi élmény, de azzal is tisztában volt, hogy a helyzet miatt nincs más hátra, el kell kezdeni streamelni.
Épp akkor lett igazgató, amikor betört a járvány. Fotó: Fekete Csaba
A fotópróbán látta először maszk nélkül a színészeket
Rudolf szerint színházat csak megszállottan érdemes csinálni, és ez nemcsak a színészekre, hanem az egész társulatra, minden, színházban dolgozóra vonatkozik a portástól az öltöztetőig, a műszakisokig, akik közül sokan reggeltől késő estig ott vannak a színházban. „Ezt csak úgy lehet csinálni, ha közöd van hozzá. Ha elveszik tőled, akkor az egyrészt gazdasági kérdés” (a nem túl magas alapfizetésből és a forgalomtól függő pluszból állnak össze a színházi fizetések), másrészt pedig pszichés probléma,
„ha az emberek egyszer csak nem tehetik a dolgukat, elvonási tüneteik lesznek.”
Nehéz kérdés, hogy kongóan üres, egyébként bő ezerfős nézőtér előtt rosszabb lesz-e az előadás, mondta Rudolf, és kitért arra is, hogy a járványhelyzet milyen egyéb kihívások elé állította őket. Jogi kérdés volt például, hogy hozzanak-e maszkot a nézők (ekkor még ilyen állami intézkedés nem volt, csak ajánlott volt a maszkhasználat), de aztán ő úgy döntött, kötelező maszkhasználat és lázmérés lesz.
Folyamatosan osztottak-szoroztak. Fotó: Fekete Csaba
Friedrich Dürrenmatt drámáját,
Az öreg hölgy látogatását maszkban próbálták végig, „én először színész arcát, akit rendeztem, a fotópróbán láttam. Addig hinnem kellett benne, hogy a szem a lélek tükre”.
A láz vajon mi?
Még a koronavírus infovonalat is felhívta, hogy orvosilag milyen testhőmérsékletre kell azt mondani, hogy láz. A helyzet komikumát jól leírja, hogy 37,2 és 37,6 között szóródtak a vonal túlsó végén ülők tippjei, majd azt mondták, hívja fel inkább a háziorvosát. Folyamatosan osztottak-szoroztak, amikor az erősödő járvány miatt felezni kellett a nézőteret, az már elég fájdalmas volt,
felmerült a kérdés, hogy meddig éri meg így üzemeltetni a színházat. A harmadolás emiatt már ésszerűtlen volt.
Minden darabnak van egy életciklusa: egy év, mire színpadra kerül és a színész teljesen megérkezik a szerepbe. Rudolf Péter szerint egy ilyen hosszú munka után mindenképpen kell lennie egy pontnak, a nézővel való találkozásnak (még akkor is, ha csak streamen), mert másképp nem lehet dolgozni.
Október 18-ig a Vígszínházban öt bemutató lesz – például a Rendes lányok csendben sírnak és a Kabaré – , ezeknél a daraboknál is végigmentek ezen az egyéves folyamaton, miközben fogalmuk sem volt, hogy a nézőik visszatérnek-e, veszítenek-e a közönségből, vagy esetleg túl sokan akarnak-e jönni a streamkorszak után.
60-80 milliós beruházás lett volna, ha saját maguk streamelnek
A streameket a lehető legprofibb, 5-6 kamerás felvételekkel csinálták, Sánta György a Vígszínház produkciós igazgatója filmes közegből jött. Persze Rudolfnak sem ismeretlen a film világa, sőt már őt is elkezdte érdekelni, hogy később hogyan lehet használni a streamet. Összesen 60-80 millió forintos beruházás lett volna, ha saját eszközöket vesznek, ehhez jött hozzá a lehető legjobb csapat bérlése. A csapat összetétele is erősen bizalmi: régi filmes kollégákat kerestek, akikkel évtizedekkel ezelőtt dolgoztak együtt.
„Nagyon profik kellenek, nincs sem idő, sem pénz a kamerapróbákra, az egész végig egy nagy matek, sokkal komplikáltabb dolog annál, minthogy letesszük az 5 kamerát”.
Rudolf Péter: a stream nemcsak annyi, hogy leteszünk 5-6 kamerát. Fotó: Fekete Csaba
Arról persze a járvány kiszámíthatatlansága miatt fogalmuk sem volt, hogy egyáltalán megtérülne-e, ha saját eszközparkba ruháznak be. Ezért végül nem vették meg a felszerelést, hanem megállapodtak egy szolgáltatóval, először az Eszínházzal. Fontos marketing és stratégiai kérdések merültek fel: fontos szempont volt, hogy az adott szolgáltató már felépítette-e magát, vagy a Vígszínházzal akarja ezt megtenni, ki fizeti a felvételt, ki fizeti a jogdíjakat és az eljárás melyik fázisban.
A gyakorlat aztán őket igazolta,
„fontos volt, hogy dolgozhatunk, és azt láttuk, hogy az emberek erre vágynak, csodálatos visszajelzések érkeztek, a nézők nagyon szerették az előadásokat”.
Nemcsak járványmegoldás
Örültek, hogy még ha maszkban is, de eljönnek a nézők, vállalják az ezzel járó tortúrát, és a színészek is vállalják a rizikót, a testi kontaktust, hogy játszhassanak. De a stream is ünneppé vált,
„olyan helyeken nézték a darabokat, ahol azt hitték, hogy soha többé nem látnak magyar színházat.
Egy linkkel összegyűlt a család, olyanokhoz is eljutott az előadás, akik egyébként nem tudtak volna felutazni Budapestre”.
Fotó: Fekete Csaba
Rudolf szerint színháztörténeti szempontból is kiemelten fontos, hogy rögzítették a darabokat, és bár hangsúlyozta, hogy erősen darabfüggő, azért sejt olyan előadást, ahol alkalmaznak majd hibrid (stream és élő) megoldásokat. A színészeknek pszichésen ugyanakkor például nagyon nehéz eljátszani egy vígjátékot vagy egy drámát úgy, hogy nincs ott a néző és mégis ott van: nincs ott köztük az élő előadásban meglévő, a színpad és a nézők közötti energia, közös koncentráció. Ennek ellenére
nem zárta ki, hogy bizonyos előadásoknál megpróbálják a hibrid megoldást,
ehhez kellenek a külföldi jogi hozzájárulások is, de például az utolsó előadásoknál logikusnak tűnik, hogy rögzítik majd a darabokat.
Borítókép fotó: Fekete Csaba
