Talán hamarosan élőben nézhetjük az előadásokat, de a színházak addig is megpróbálják a maximumot kihozni a kényszerű streamből. A Radnóti Színház Don Carlosa például kifejezetten élvezetes képernyőn nézve. A jelenetek tükörfalak közt, néha áttetsző háló mögött játszódnak, amire időnként a szereplők nagyon közeli arcképét vetítik, máskor pedig kézi kamera követi őket a labirintusszerű terekben. A sztori nagyon mai: az idealista fiatal Brüsszelben próbálja a keresztény értékrendre támaszkodó abszolutista diktatúrát megdönteni, miközben otthon szerelmi és családi dráma bonyolítja a generációk életét, a fiatalok szabadságvágyát pedig elnyomják.
Ez itt a Forbes és G. Tóth Ilda kulturális sorozata, a Rám fér a kultúra. Pár heti rendszerességgel, a megjelenő cikkek, ajánlók, történetek és interjúk színházról, könyvekről, zenéről – meg bármiről, ami kultúra.
One more kiss, dear, one more sigh – énekli egy habos kádban a Vangelis klasszikus slágerét Sodró Eliza, vagyis Eboli hercegnő, csábosan, titkos szerelmére, a hercegre várva, és a zuhanyrózsát használja mikrofonnak. Egy másik jelenetben a király gyóntatópapja, a hatalma megtartásáért mindenre képes, álszent és cinikus Domingo atya egy csíkot szív fel – és mellesleg látjuk az inkvizíció áldozatait is.
Aligha gondolná az ember, hogy ezek a képek Schiller Don Carlos című drámájának színpadi változatában láthatók. A Radnótiban Nagy Péter István rendező friss, a máról (is) szóló előadást hozott létre. Nemcsak a sztorit alakította a jelen politikai és erkölcsi normákra keserűen rímelőre, de eközben streamen is élvezhető, modern, filmszerű élményt varázsolt belőle. 
Schiller klasszikusa 1568-ban, II. Fülöp király udvarában játszódik. Az uralkodó a keresztény értékrendet tűzve a zászlajára, az inkvizícióra támaszkodva próbálja összetartani birodalmát, miközben Németalföldön már készülődik a szabadságmozgalom. A főhős, Don Carlos szerelmét, Erzsébetet végül apja. II. Fülöp király veszi feleségül. Ráadásul a herceg apja bizalmát sem élvezi, még mindig gyerekként kezelik az udvarban, és miután a lázadás Flandriában veszélyessé válik, inkább Alba herceget vezénylik oda, nem pedig őt. „Két ember, aki egymást mindig taszította, miért van, hogy ugyanabban a vágyban mégis találkozik?” – elmélkedik a meg nem értett, szerelmes trónörökös.
Liberté, égalité, paternité
Apa és fia konfliktusa, valamint a bonyolult szerelmi intrikák mellett alapvetően politikai dráma zajlik a színpadon: a németalföldi tartományok fellázadnak a spanyol király ellen, és Don Carlos egyetemről ismert barátja, Posa márki képviseli az udvarban az ügyüket. Álma egy szabadságon alapuló társadalmi rendszer, ezért próbálja Don Carlost és a királyt is meggyőzni. „Mondjon le a vallásról, a természetellenes bálványozásról, mert csak elpusztít bennünket!” – kéri Fülöpöt, aki persze foggal-körömmel, kétségbeesetten ragaszkodik a hatalmához, és bár vannak pillanatok, amikor láthatóan elbizonytalanodik, végül még a fiát is beáldozza politikai céljaiért.
Fülöp és fia, Don Carlos. A Radnótiban László Zsolt és Nagy Márk. Fotó: Dömölky Dániel
A Radnótiban figyeltek arra, hogy a szereposztásnál is egyértelmű legyen a generációk közti különbség: a huszonéveseket valóban fiatalok játsszák (Don Carlost Nagy Márk, Posát Baki Dániel), és Erzsébet, Fülöp felesége (Mészáros Blanka) is közelebb áll korban az infánshoz, mint férjéhez (László Zsolt). Az alapprobléma, hogy a regnáló elit, az idősebb vezetés nem hajlandó hagyni a fiatalokat, hogy felnőttként működjenek.
És ez a helyzet keserűen rímel a jelenre: a nézőnek önkéntelenül is eszébe jutnak a mai egyetemfoglalók, akiket a hatalom lényegében legyerekezett.
Fülöp nem bízik a fiában sem, kényszerűen kiskorúként kezeli, miközben Carlos és Posa egy jobb és emberi világért küzdenek, lelkesek, mindent kockáztatnak a céljaikért. Szabadság, egyenlőség, testvériség – ezeket a szavakat vési Don Carlos a gyóntatófülke padjába, vagyis ezek azok az eszmék, amelyek kortársait akkoriban is hajtották.
Erzsébet és Don Carlos, vagyis Mészáros Blanka és Nagy Márk. Fotó: Dömölky Dániel
A fennálló rend, az inkvizícióra támaszkodó király azonban korlátozza az emberek gondolkodását, cselekedeteit, mindenki az állam foglya, így a felvilágosodás nagy álma ellehetetlenül.
„Idegen és fogoly vagyok a saját hazámban, ahol nemsokára én leszek a király” – mondja a Hamletet eszünkbe juttató, őrlődő Don Carlos, aki vergődik apja birodalmában. Észre sem veszi, hogy tőrbe csalják: Eboli hercegnő mesterkedik az elcsábításában, és amikor kudarcot vall, kifecsegi a herceg királynő iránti szerelmét. És mire ráébred hercegi szerepének jelentőségére, és rájön, hogy mire használhatná hatalmát és erejét, addigra barátja elbukik, és ő is az inkvizíció kezébe kerül.
„Egyetlen éj alatt előre megkaptam és elpazaroltam a teljes életemet” – mondja ki a tragikus felismerést. De van remény: ha ők áldozattá is válnak, valaki a későbbi korokban majd folytatja, amit Posa márkival együtt elkezdtek. Kis biztatás ez a sok rosszban a ma az elveiket feladni nem hajlandó fiataloknak. Akkor is, ha a darab végén a főinkvizítor (M. Kecskés András) megjelenésével és hátborzongató szavaival még a laptop vagy a tévé előtt is a frászt hozza a nézőre.
Sodró Eliza, Eboli hercegnő és a királyi gyóntatópap, Pál András. Fotó: Dömölky Déniel
Kapucni, cipzár, csatos cipő
Merthogy a történet kortalan, valójában bárhol és bármikor játszódhatna, minden évszázadban alapvető kérdéseket vet fel. Még a letisztult díszletek és jelmezek is erre utalnak. Teljesen jól megvan egymás mellett a kapucnis pulcsi és a csatos cipő, a fehér gallér és a cipzár.
A díszlet paranoid hangulatot kelt: a szereplők a labirintusszerű terekben bolyonganak, de a kamera állandóan a nyomukban van, afféle bújócskába hajszolva őket.
Az előadáson szinte végig egy áttetsző, tüllszerű függöny lóg a hátsó tér elé, és leginkább akkor emelkedik fel, ha a szereplők közt őszinte párbeszéd folyik, így például amikor Erzsébet panaszt tesz Fülöpnek, hogy valaki ellopta leveleit, vagy amikor Posa márki egyezséget köt a királlyal, hogy kivizsgálja Carlos szerelmi ügyeit.
Fotó: Dömölky Dániel
Az egyes jelenetek közben erre az áttetsző paravánra kivetítve, kinagyítva látjuk a szereplők arcát, mintha sosem lehetne nyugtuk, titkuk, valaki állandóan leselkedne rájuk, nem bízhatnak senkiben. A tükörteremben pedig állandóan a saját tükörképükbe botlanak a szereplők, vagyis képtelenek saját korlátaikból kilépni. Ide ékelődik be Domingo atya gyóntatófülkéje, és egy faajtó túloldalán már az egyház irányít.
Tükrös falak, áttetsző paraván, paranoid hangulat. A fotón Baki Dániel Posa márki szerepében Fotó: Dömölky Dániel
Fülöp képtelen szabadulni a hatalom, az árulások fogságából, és bár időnként egészen emberivé válik, nem hisz a világjobbítók kétkedő szavainak. „Istenem, egy embert adj nekem! Egyedül vagyok ezek között az ócska haszonleső senkik között” – mondja az előadás egy pontján. Mert bizalmasai, Alba herceg és Domingo nem emberek, nekik mindegy, kit szolgálnak, csak a hatalom legyen az övék. Ahogy sokan mások az uralkodói udvarban, ők önként viselnek láncot, sőt „még versengenek is, ki hordja szorosabban a láncot.”
És mivel szpojlerezni nem akarok, mert még ha a klasszikus Don Carlos történetét ismeri is valaki, érhetik meglepetések, meg persze szuper jeleneteket, effekteket láthat-hallhat, inkább
íme 7 mondat az előadásból, ami ma is nagyon érvényes:
„Valaha volt egy úr, mivel a törvénynek szüksége volt rá. Most azért van a törvény, mert szüksége van rá az úrnak.”
„Maga elég gazdag ahhoz, hogy megvegye az emberek lelkét, kapzsi ösztönöket teremtsen, és elhitesse velük, hogy boldogok. Ez a maga alkotmánya, más igazságot nem tűr el.”
„Sikerült kiirtania az emberi nemből az egyéniségeket.”
„A komformitás lealjasítja az okos embert.”
„Minek a végzetet boncolgatni? Azt kell követnünk úgyis.”
„Legyen szabad a gondolat, a szó, hadd higgyünk, amiben szeretnénk!”
„Kifelé mindenki játssza a szerepét, de a kulisszák mögött önmagunk lehetünk.”
Borítókép: Dömölky Dániel/Radnóti Színház
