Huszonévesen az angol királynővel is táncolt, közeli barátjának tudhatta az utolsó jugoszláv királyt, gyerekkorában ministrált egy későbbi pápának, a nagyapja Ferenc Józsefnek adott tanácsokat, ő éveken keresztül Orbán Viktornak. Nem volt olyan ajtó a nemzetközi pénzvilágban, ami ne nyílt volna meg előtte, a huszadik század már rég tankönyvekbe került nagy alakjait pedig csak úgy emlegette, „persze, hogy ismertem, édes pofa volt”. Báró Gelsey Vilmos, vagy ahogy a világban sok helyen ismerték, William de Gelsey az utolsó napokig dolgozott londoni otthonában, az elmúlt hónapokban az emlékiratait rendszerezte. Kilencvenen túl is rendszeres vacsorákat adott, és kedvenc koktélját mindig saját kezűleg shakelte. Idén decemberben lett volna 100 éves, február 26-án a reggeli órákban elhunyt. Egy korábbi portrénkkal idézzük fel hihetetlenül gazdag és színes életét.
Öt évvel ezelőtt beszélgettünk először. Derűs tekintetű, elegáns úr ült velem szemben a Hilton bárjában, teát ittunk, és ő hiheteten történeteket mesélt. A legtöbbet 1939-ről – nem volt még 18, amikor kitört a második világháború, és évtizedekre elszakadt Magyarországtól. Azok az emlékei jöttek elő a legélesebben, amiket a fasizmus árnyékában Berlinben, majd a háború alatt Angliában élt át, és azt szerettem a legjobban, amikor arisztokrata gyerekkoráról, budai palotájukról, Gustav Klimt által is megfestett édesanyjáról, a lovakat imádó apjáról, és felnőtt londoni éveinek társasági életéről mesélt.
Báró Gelsey Vilmos londoni villájában. Fotó: The Orbital Strangers Project / Forbes archív
Nehéz volt olyasvalakit említeni, akit ne ismert volna személyesen az angol királynőtől, Margaret Thatcheren át a Rotschildokig vagy az euró atyjaként emlegetett Lámfalussy Sándorig. Nem akart felvágni velük, de értékelte a barátságukat, a világ gazdasági és politikai elitje olyan természetességgel volt része az életének, ahogy már szüleinek és nagyszüleinek is a maguk korában.
Szerette a cikket, amit 2016-ban a Forbesban írtunk róla. Angolra is lefordíttatta, hogy ott élő barátai is elolvashassák, és ez újabb lendületet adott egy régi tervéhez, hogy megírja az emlékiratait. Sokat beszéltünk erről mi ketten is, még néhányszor Budapesten és többször Londonban. Ragaszkodott hozzá, hogy ha a városban járok, megvendégelhessen egy white ladyre – rutinos mozdulatokkal, de minden alkalommal alapos gondossággal keverte az italt Knightsbridge-i villájában. És aztán nekiálltunk a könyvnek is. Körülbelül fél éve szisztematikusan dolgoztunk a kéziraton, gyűltek az emlékek, anekdoták, fényképek, naplóbejegyzések. Még egy hónappal ezelőtt is egyeztettünk – a járvány miatt sajnos csak facetime-on. Az egyik legkedvesebb e-mailt is ő küldte tavaly decemberben: készüljek a századik születésnapi partijára, 2021. december 17-ére ne szervezzek más programot. Hiába írtam be a naptáramba, Vilmos február 26-án a kora reggeli órákban elaludt. Körülbelül két évvel ezelőtt azt javasolta, nyugodtan tegezzem. Ezt is a maga úriemberi módján ajánlotta fel: „I can magáz you, you can tegez me” – mondta, és eddig soha nem éltem vele.
Nyugodj békében!
Báró Gelsey Vilmosról a 2016. decemberi Forbesban írtunk
Szemben velem egy báró, a jobbomon egy püspök, teát, kávét kortyolunk a budai vár Hiltonjának executive társalgójában vasárnap délután. 2016 októberében. A bárót Gelsey Vilmosnak hívják, vagy ahogy a világon többen ismerik, ő William de Gelsey bankár, üzletember, a katolikus egyház nagy pártfogója, élő történelemkönyv.
A kilencedik ikszen túl már csak 2-3 fontos pozíciója van, például évek óta ő a legnagyobb hazai gyógyszercég, a Richter Gedeon igazgatóságának elnöke, és egyszersmind az UniCredit németországi igazgatóságának tanácsadója. (Az azóta eltelt években új feladatot kapott: Patay Mihály, MNB-alelnök tanácsadójaként dolgozott – a szerk.) Pár napra jött londoni otthonából Budapestre, elfoglalt ember, nemigen ér rá. Előző este Londonban még egy esküvői partin volt, a budapesti villámlátogatás után Washingtonba repült az Institute of International Finance éves rendes közgyűlésére, ahogy azt minden évben megteszi.
A püspök az egyik legközelebbi magyarországi barátja, Kiss-Rigó László, a Szeged-Csanádi egyházmegye feje. Amikor Gelsey báró évente néhányszor hazalátogat, ők ketten szinte mindig találkoznak. 1985 óta ismerik egymást, amióta – és itt a földrajzi nevek az érdekesek – a svájci vatikáni nuncius Londonból megszervezett nekik egy találkozót Rómában a Spanyol-lépcsőn.
Jól sikerült, a lényeg, hogy harmincéves barátság köti őket össze, és például az a küzdelem, amit a háború után államosított II. Kerületi Királyi Egyetemi Katolikus Gimnázium visszaszerzéséért folytattak a 90-es években Budapesten. „Hosszú csata volt, ő volt a tábornok” – mutat a püspök a báróra, akit ezért a tettéért, meg egy sor másik egyházi iskola és ügy támogatásáért nem csupán a magyar miniszterelnök, de a néhai II. János Pál pápa is kitüntetett.
Az első száz évem
Gelsey báró vékony, szikár ember. Makulátlan eleganciával, öltönyben, kezében egy vaskos kötettel érkezik. „Ez még a nagymamám kézzel írt emlékkönyve – lapozgatja – benne van a családunk címere, és nagyon valószínű, hogy például Franz Liszt is írt bele, meg sokan mások.” Szívesen lefotóznám, de kéri, még ne tegyem, majd ha már ő is teljesen is tisztában van vele, kik is vannak benne. A bejegyzések, rajzok nincsenek pontosan aláírva. „Majd megkérem Baán Lászlót, hogy járjanak utána”.
Ez is része lehet annak a munkának, ami egy ideje foglalkoztatja. Megírja az emlékeit, mert aki végig élte a huszadik századot, és úgy élte végig, ahogy ő, annak van miről mesélnie. De nem akar nagyon vastag könyvet („túl sok ilyen van a piacon”), csak a legérdekesebb epizódokat az első száz évéből. „Az első száz évem” – tényleg ez a munkacím, és elnézve a most 95 éves báró úr temperamentumát, nyugodtan komolyan lehet venni.
„Nem ebédelek, kivéve, ha ezzel megsértenék valakit”
– szerinte hosszú életének ez az egyik titka. Ugyanis ha ebédelne, biztosan inna hozzá egy pohárt bort is, délutánra kissé elnehezülne, és még keresztbe is vágná a napját.
„Nem sportolok”
– ez egy másik életreceptje. E tekintetben Winston Churchillhez hasonló elveket vall, mondván, a kemény sport kifejezetten káros az egészségre, attól csak korán meghalni, de minimum megrokkanni lehet.
„Minden nap dolgozom”
– és tényleg ezt teszi mind a mai napig kensingtoni rezidenciáján, de fontosabb megbeszélésekre az UniCredit londoni székházában lévő irodájába is bejár. Általában négykor, legkésőbb ötkor kel, cserébe este korán, 9-kor lefekszik. Nincs felesége, egyszer sem nősült meg („most már nincs is rá esély, túl késő van ehhez”), viszont egyáltalán nem veti meg a társasági életet. Alapító tagja az évtizedek óta az egyik legelőkelőbb londoni privát klubnak, az Annabel’s-nek, közelgő születésnapjára pedig egyenesen a londoni vatikáni követ, Antonio Mennini érsek szervez neki vacsorát.
A báró saját vacsorái is városszerte híresek. Az a hír járja, hogy harminc-negyven éve minden csütörtökön vendégeket hív, és a meghívottak körülbelül 10-15 fős listája olyanokkal kezdődik, mint David Cameron, amikor éppen hivatalban lévő miniszterelnök.
Vagy hogy Orbán Viktor is járt már nála vacsorán, ami egyébként nem olyan lehetetlen, ha figyelembe vesszük, hogy éveken át (még az első Orbán-kormányban) mint gazdasági tanácsadó segítette a miniszterelnök munkáját. Gelsey báró a konkrét névsorral nem akar hivalkodni, de azt örömmel elárulja, hogy
ha vendége van, akkor legszívesebben, úgy este hat körül, egy white ladyvel koccint. Neki ez a „best mixture”, klasszikusan ginből, mostanában vodkából, citromléből és Cointreau-ból keverteti magának.
William de Gelseyt láthatóan jól ismeri a Hilton személyzete, elcsípett párbeszédeik alapján mintha ismernék a szokásait. Tudják, hogy ezen a vasárnapon is át fog sétálni a hatos misére a Mátyás Templomba, hogy általában nyolckor szeret vacsorázni, és hogy milyen italt szolgálhatnak fel neki este. Mindig itt száll meg, Budapesten a Várban van itthon, jóval azelőttről ismeri az egész Várnegyedet, hogy a Hiltont egyáltalán megépítették.
A család egykori palotája is errefelé volt, a Hunyadi János úton pár lépésre a Halászbástyától (már nincs meg az épület). Vilmos itt töltötte a gyerekkorát osztrák nevelőnővel, cselédekkel, a két háború közötti arisztokrata-jómódban. A családi házban a német legalább annyira (sőt, sokkal inkább) anyanyelv volt, mint a magyar, Vilmos apja, Gelsey Henrik ugyanis osztrák lányt vett feleségül. Marguerite Lieser igazán szép nő lehetett, 17 évesen Gustav Klimt is festett róla egy portrét, ami valamikor a háború alatt elveszett, és ma nem lehet tudni semmit a hollétéről.
Első iskolái is a Várban voltak, az angol-magyar elemiben kezdett a Pala utcában, majd a már említett Királyi Katolikus Gimnáziumban folytatta. (Ezért is bántotta az iskola későbbi államosítása, és ezért is folytatott éveken át pereskedésig menő küzdelmet azért, hogy az egyház visszakaphassa). Akkoriban ehhez a fiúiskolához egy bentlakásos egység, a Ferenc József Nevelőintézet is hozzá tartozott.
Regényes életút, regényes figura.
A hittan természetesen kulcselem volt az iskolában, így amikor 1938-ban Budapesten rendezték meg az eucharisztikus világkongresszust, Gelsey Vilmos is a ministráns fiúk között állt a Hősök Terén. Az esemény számára azért emlékezetes, mert az az Eugenio Pacelli bíboros, pápai követ celebrálta a misét, akiből később XII. Pius néven római pápa lett.
Így aztán elmondhatja magáról, hogy egy későbbi pápának ministrált, és egyébként azóta sem volt ilyen fontos egyházi esemény Magyarországon. 2020-ban újra itt lesz (a Covid-járvány végül eltolódott – a szerk.) az eucharisztikus világkongresszus, Gelsey báró készül rá. Abban az évben betölti a 99-et, de püspök barátjának vidáman odaböki, „ha meghívsz, megyek”.
A báró anyanyelve most már az angol, ami nem csoda, majdnem nyolcvan éve Anglia a hazája. Sokszor nyelvet is váltunk, úgy érzi, megkopott a magyartudása, holott akcentusa egyáltalán nincs, legfeljebb a szavakat keresi néha. Bocsánatos bűn. Mint ahogy azt is elnézi neki az ember, ha néha gondolkoznia kell az évszámokon. Csaknem egy évszázad történeteiből szemezgetve nem majdnem mindegy, ha valami húsz vagy negyven évvel ezelőtt történt? Természetes, hogy eltörpülnek a távlatok, miközben viszont letisztul, hogy mik is voltak az igazán fontos események. Ezek kitörölhetetlenül beégtek az emlékezetébe.
„Öröm vele beszélgetni. Ha Londonban járok, mindig felugrom hozzá egy teára. Történelmi korokat megélt arisztokrata, igazi úriember, és kilencven fölött is egy energiabomba.” – Szalay-Berzeviczy Attila, a Raiffeisen Bank International AG (Bécs) ügyvezető igazgatója (korábban az UniCredit ügyvezető igazgatója, a Budapesti Értéktőzsde elnöke)
Gutmannból Gelsei, Gelseiből báró Gelsey
Ha százötven évvel ezelőtt lett volna Forbes, biztosan írunk a család meggazdagodásáról, aminek alapjait a dédapa, Gutmann Henrik tette le még 1836-ban. A Zala megyei Gelséről származó Gutmannok (a zsidó származású család a 19. század második felében katolikus hitre keresztelkedett, 1869-ben a nemesi címmel együtt kapták a Gelsei előnevet, amit báróként később Gelseyre váltottak) fantasztikus karriert építettek és óriási vagyont halmoztak fel.
Igazi gyáriparos családi sikersztori az övék, azzal a természetes ciklikussággal, hogy a generációk közül némelyik inkább herdálja, más tovább gyarapítja a vagyont.
Famegmunkálással foglalkoztak, a vasút építésével párhuzamosan monopóliumot is nyertek a talpfák gyártására. A közeli Nagykanizsán és a család egyik ága révén a mai Horvátországban lévő Beliscsén voltak gyáraik. Hatalmas üzemek, a századfordulón már háromezer alkalmazottal.
Alapító főrészvényesei voltak a nagykanizsai sörgyárnak is (a faüzem eredeti profilja ugyanis söröshordó-készítés volt), és amint az a digitálisan elérhető zalai közgyűjtemény dokumentumaiból fellelhető, a 19. század végére Kanizsa leggazdagabb polgáraivá, legnagyobb adófizetőivé váltak. A további gyarapodásban Vilmos nagyapjának is nagy szerepe volt, aki – már mint Ferenc József tanácsosa – felköltöztette a családot Budára, és saját palotát építtetett. Ide született Gelsey Vilmos 1921-ben, pontosabban bécsi születése után itt nevelkedett egészen a háború kitöréséig.
Az archív fotókat 2016-ban DHL-lel külde el nekünk Gelsey báró Londonból
Ha valakinek a felmenői dúsgazdag iparmágnások, több generáción át a politikai és gazdasági elit meghatározó tagjai, akkor mi sem természetesebb, minthogy az ember Cambridge-be jár egyetemre, azon belül is a legelőkelőbb Trinity College diákja. Már Vilmos apja, Gelsey Henrik is ott tanult (1908-tól két évig), bár a családi legendárium szerint a tanulás az ő esetében erős túlzás. Vívott, vadászott, imádta a lovakat, lovaspólózott, élvezte az életet, nagy sportember volt széles baráti körrel. Az üzlethez, a pénzcsináláshoz viszont semmi érzéke nem volt.
„Tudja, a harmadik generációja volt egy nagyon gazdag embernek. Ha valaki kölcsönkért tőle, akkor is adott, ha neki magának nem volt. Legfeljebb ő is kölcsönkért valakitől. Csodálatos ember volt” – meséli Vilmos, kicsit sem meglepődve azon, hogy két év után hazahívta a család, illene már valamit dolgoznia is.
Mindenesetre a Trinity-be való belépő apja révén Vilmosnak is biztosítva volt, így a második világháború küszöbén, 1939-ben felvételi nélkül bejutott az egyetemre. Apja három jó tanáccsal indította útnak.
1. Soha ne ígérd meg egy angol lánynak, hogy elveszed feleségül, hacsak nem gondolod komolyan! Ők elhiszik. 2. A fogorvosok nem olyan jók Angliában, mint Budapesten, ezért menj el inkább sűrűbben, hat havonta, ne legyen komolyabb baj. És 3. Ha bármilyen nehézséged támad, vagy kínos szituációba keveredsz, tereld a szót a sportra!
Apjával ellentétben Vilmos soha nem volt nagy sportember, ám az Angliába való bejutást mégis a golf tette simábbá. 1939 nyarán kissé megnehezült már az utazgatás Európán belül, Vilmos pedig éppen Németországban, Berlinben időzött, mielőtt Cambridge felé vette az irányt. Csakhogy előtte még egy ifjúsági golfbajnokságra is elnézett – az apja küldte el rá –, ezt pedig Skóciában, Carnoustie-ban, az egyik leghíresebb golfpályán rendezték.
A kegyes hazugság, miszerint ő volna a magyar golfbajnok, jól jött a határon, holott ennek nem sok köze volt a valósághoz. Legfeljebb annyi, hogy „én voltam az egyetlen Magyarországon, aki golfozott” – mondja. „Önkényesen bajnoknak jelöltem magam, de hát az EU is így született, nem? Senki nem szavazta meg, hogy legyen, csak kinevezték magukat” – egy kis odaszúrás ez a sok évvel később történtekre, Gelsey báró ugyanis erősen euroszkeptikus és brexitpárti (erről majd később).
A XX. századot meghatározó vezetők, édes pofák, mind ismerték és tisztelték.
Berlin, 1939
A Cambridge-i diákévek egész életére nézve talán a legmeghatározóbbak, de már azzal a pár hónappal meg lehetne tölteni egy könyvet, amit Gelsey Vilmos még előtte átélt Berlinben 39 nyarán. Érettségi után utazott ki apjának egy német barátjához (akivel még a Trinityből ismerték egymást), egy „charming German”-hez , és bár eredetileg lehetett a dologban némi háztűznéző célzatosság, a történelem közbeszólt. A német barátnak Vilmossal egyidős lánya volt, de a nagy találkozás elmaradt. „Mire odaértem, nem volt se lány, se az anyja. A férfi elnézést kért, de Svájcba kellett küldenie őket, hogy biztonságban legyenek, mert zsidók. Ettől még nagyon jól éreztem nála magam, fantasztikus vendéglátó volt.”
Azok az idők Berlinben azért finoman szólva is kellő körültekintést igényeltek. 39 augusztusában például behívatta az irodájába az akkor még a 18-at be sem töltő fiút a berlini magyar nagykövet, aki „nagyon nagy náci volt”. (Sztójay Döme volt akkor éveken át ezen a poszton, 46-ban háborús bűnökért kivégezték). „Egy kis társasági csevegésre készültem, de kiderült, nem erről van szó – eleveníti fel Vilmos.
Sztójay szigorú arccal a következőket mondta, most az egyszer segítek neked, de többet nem fogok. Miért kell nekem segíteni? Mi a gond? – kérdeztem. Az a gond, hogy egy társaságban sokak füle hallatára állítólag azt mondtad, hogy a Hitlerjugendnek nem kirándulni kellene mennie, hanem a templomba. Mondtad, vagy nem mondtad? Persze, hogy mondtam. Felfogtad, hogy ezzel megsértetted a Führert? Jobban teszed, ha befogod a szádat. Hát befogtam” – mondja, és ma már jót nevet az egészen.
A berlini hónapok után Vilmos világosan látta, hogy jön a háború. Lezajlott Skóciában a canoustie-i golfverseny, és felhívta az apját, mi tévő legyen. „Maradj, ahol vagy” – mondta határozottan Gelsey Henrik napra pontosan augusztus 31-én. Másnap Németország megtámadta Lengyelországot, és kitört a második világháború. Vilmos egy hónapra mégis hazajött még Budapestre, majd novemberben beköltözött a Trinity-be és évtizedekre Angliában ragadt.
A családját 46-ban menekítette ki a Magyarországról, bátyjának is segített új életet kezdeni Angliában (nagyon sikeres vállalkozó lett belőle, ő alapította és építette föl a Sericol digitális nyomdai céget), ő maga pedig 1974-ig egyszer sem jött vissza.
Cambridge, Manchester, London
A Cambridge-i évek nehezen indultak. Egy hirtelen ötlettől vezérelve Vilmos vegyészetet akart tanulni, de mivel saját állítása szerint nem sokat tudott kémiából („tudtam, hogy a víz H2O, de hogy miért, azt már nem”), vérrel, verejtékkel kellett megküzdenie a diplomájáért. „De az a jó a Trinityben, hogy nem BA-t adtak, hanem MA-nek ismerték el a diplomádat, csak részt kellett venni két vacsorán. Ne firtassa ennek az okát” – mondja, bár szívesen firtatnám. Viszont ennél is érdekesebb, hogy milyen ismeretségek tudnak egy ilyen korban és közegben szövődni.
A háború elől emigrációba kényszerülve Cambridge-ben kötött ki II. Péter király, az utolsó jugoszláv uralkodó is. Amint ezt meghallotta, Vilmos rögtön szerette volna megismerni, egyrészt mert a beliscsei családi birtok Horvátországba került, másrészt az utolsó horvát bánt is jól ismerte, Skerlecz Iván a nagybátyja volt. Barátságuk előtt nem elhanyagolható körülményként ott tornyosult a két ország közötti háborús konfliktus, Péter király nem is akarta elfogadni a vacsora invitálást. „De azért csak eljött, mégiscsak a Trinity volt az első számú kollégium Cambridge-ben, ő meg a Clare-ben lakott, az a második”.
Négyszemközti vacsora volt, Vilmos pontosan emlékszik, hogy zajlott le kettejük beszélgetése. „Borozgatás közben már Peter és William voltunk. Mondtam neki, Peter, miután legyőztük a németeket, valamit kezdenünk kell a határokkal, mert túl sokat elvettetek az országunkból, a mi birtokainkat is.
Mit javasolsz? – kérdezte ő. Köszönöm kérdésedet, egész pontosan meg tudom mondani: legyen a határ a Ferenc József-csatorna.” „Franz Joseph Canal? What is that?” – ezen a ponton Péter király értetlenkedni kezdett, így aztán odasétáltak a falon lógó Nagy-Magyarország térképhez. Vilmos rábökött a Bácskát kelet-nyugat irányban átszelő, bőven a mai Szerbiában lévő vízi útra, ez volna az. Mire a király: „De hát ennek nem az a neve! Ez a II. Péter király-csatorna!”
Kevés ember lehet a világon, akivel Gelsey báró nem tud közvetlen kapcsolatot kialakítani, végül egy éppen ellenséges ország királyával is sikerült. Kifejezetten jó barátok lettek, ismeretségei révén még az első állásához is ő segítette Vilmost. Ez az Imperial Chemical Industries (ICI) volt Manchesterben, egy jelentős brit vegyipari konszern, egy időben az ország legnagyobb ipari vállalata.
„Egy tündéri ember. Egyszer együtt voltunk az ascoti derbyn, talán 2007-ben, együtt néztük Overdose futamát. Ha jól emlékszem, Vilmos úgynevezett morning dress-t, szürke frakkot viselt az etikett szerint, nem is ez az érdekes. Hanem, hogy mosolyogva mutatta a bélésre varrt címkét: 1963-ban készítette a szabó. Látod, Béla, ezért kell az embernek vigyáznia az alakjára! – mondta.” – Horváth Béla, a CIG Biztosító alapítója, volt elnöke (korábban a Mébit alapítója, az Aviva elnök-vezérigazgatója, az NN Biztosító alelnöke és vezérhelyettese)
Az interjú jól sikerült, úgy tűnt, hogy az állást megkapta, de majdnem megint közbeszólt a huszadik század. 1942-ben járunk, Magyarország éppen hadban állt az Egyesült Államokkal és Angliával is, az ICI meg hozott egy döntést, hogy ellenséges munkaerőt mégse kellene felvenni. A menekülőutat a brit állampolgárság megszerzése jelentette, ami mellé évekkel később – osztrák édesanyja és tartós bécsi munkái révén – az osztrák állampolgárságot is megkapta.
Jól indultak a dolgok az ICI-nál. Nagyon jó fizetés, érdekes munka, Gelsey báró volt az úgynevezett Intelligence Department főnöke, itt dolgoztak a cég háború utáni stratégiáján. Lépdelt felfelé a ranglétrán, de mivel főnöke kerek-perec a szemébe mondta, hogy magyarként soha nem lesz esélye a nemzetközi igazgatói poszthoz, más lehetőségek után nézett. És akkor véletlenül megismerte Lord Melchett egyik fiát.
Itt sokadjára fájlaltam, hogy a múlt század közepén nem volt még Facebook, és nincs nyoma annak az elképesztő kapcsolati hálónak, ami Gelsey bárót körülveszi. Viszont az a szerencse, hogy a legtöbb cimborájáról már történelemkönyvek írnak, de minimum van egy Wikipédia-szócikk. Lord Melchett fiáról például az, hogy Julian Edward Alfred Mond, harmadik báró Melchett Etonban tanult, majd a háborúban a légierőnél szolgált, és ami most nekünk fontos, később a Hill Samuel and Co. privátbanknál dolgozott.
„Elmeséltem neki, milyen falakba ütköztem az ICI-nál, ő rögtön mondta, gyere hozzánk.” Gelsey báró így lett bankár – előbb a Hill Samuel and Co. privátbanknál, majd az Orion Banknál és később a Creditanstalt csoportnál (ez most már az UniCredithez tartozik).
„Sokszor a negatív dolgokból lesznek a legjobb dolgok” – ma már úgy értékeli, hogy ez volt élete legszerencsésebb fordulata. A pénzügyi világ valahogy sokkal jobban passzol hozzá, itt érzi úgy, hogy igazán kiteljesedett. Persze ilyen szempontból is izgalmas idők jutottak neki, a háború utáni London fokozatosan építette globális pénzügyi központ jellegét, és ahogy Kelet-Európában is lazultak a falak, ez a térség is egyre izgalmasabb lett a befektetőknek.
„Ő egy mára nyomtalanul eltűnt kultúra megszemélyesítője. Egy olyan kultúráé, amelyben a pénzügyek még a bizalmon alapultak, nem az ügyességen, ügyeskedésen vagy a technikai tudáson. Ez a generáció még a megjelenésével, a műveltségével és a tisztességével érvényesült az üzleti életben.” – Róna Péter, közgazdász, az Oxfordi Egyetem Blackfriars Hall gazdaságtörténeti vendégkutatója, a Magyar Nemzeti Bank felügyelőbizottságának tagja (korábban a Schroders bank elnök-vezérigazgatója)
A Hill Samuel vagy az Orion neve ma keveseknek mond bármit is (előbbi a Lloyds csoporthoz került, utóbbit a Royal Bankf of Canada vásárolta fel a nyolcvanas években), holott mindkettő a háború utáni brit, sőt európai bankpiac meghatározó intézménye volt. Az Orion – ahol Gelsey Vilmos elnökhelyettesi posztig vitte – úgynevezett konzorciális bankként óriási vállalati tranzakciókban, privatizációkban, felvásárlásokban segédkezett, nagyon komoly beruházási hitelügyleteket szervezett.
Emékiratait rendezgette és készült a 100. születésnapjára.
A bank az egyik legfontosabb szereplője lett az egyre élénkebb európai kötvénypiacnak, és a hetvenes-nyolcvanas évektől Magyarországgal is intenzívebbé vált a kapcsolata. Akkoriban volt születőben a magyar kötvénypiac és az újkori tőzsde is, ennek itthonról, a Pénzügyminisztériumban Járai Zsigmond (későbbi pénzügyminiszter, majd jegybankelnök) volt az egyik fő motorja. Sokszor, sokat egyeztetett a báróval, ahogy meg is írta a könyvében (A pénz beszél, 2007): ő volt az első, igazán komoly külföldi bankár, akivel találkozott. Az ő bankjában látott először dealing roomot, brókereket, tőzsdei kereskedést.
Kölcsönös szimpátia volt közöttük, Vilmos ma azt mondja róla, „nagyon kedves ember és nagyon intelligens”. Járai közvetítésével került aztán Gelsey Vilmos az első Orbán-kormányt segítő gazdasági-pénzügyi tanácsadó testület tagjai közé, és szintén Járai vitte be később a CIG Biztosító alapító tulajdonosai közé. Ma is részvényese a társaságnak, Orbán Viktornak viszont – bár újra kormányon –, már nem ad tanácsot. Nem mindig ért vele mindenben egyet, de egy „charming friend”, mondja a magyar miniszterelnökről, aki szerinte nem is szorul senki tanácsára.
Aki viszont ma is gyakran kikéri a véleményét, az a magyar üzleti elit egy hozzá hasonlóan régi vágású ura, Bogsch Erik. A Richter gyógyszergyárat több mint húsz éve irányító vezérigazgató szinte minden nap beszámol a társaság elnökének, mert óriási értéknek tartja azt a globális, pénzügyi és pozitív szemléletet, amit Gelsey Vilmostól kap.
„Több mint húsz éve ismerem Vilmost, amióta a Richter igazgatósági tagja, majd elnöke lett. A pénzügyi tudása és a külföldi befektetői körökben való elfogadottsága, beágyazottsága óriási érték nekünk, de személy szerint is egy fantasztikus ember. Agilis, dinamikus, rendkívüli az intelligenciája és a munkabírása, humánus és mindenhez nagyon pozitívan áll hozzá. Szinte nincs olyan nap, hogy ne beszélnénk telefonon. Egy héten ötször biztosan beszámolok neki a cég ügyeiről, és kikérem a tanácsát.” – Bogsch Erik, a Richter Gedeon vezérigazgatója
Ismeretségük a rendszerváltás utáni évekre nyúlik vissza, Gelsey bárónak ugyanis – akkor a bécsi Creditanstalt elnöki tanácsadójaként – el nem hanyagolható szerepe volt a magyarországi privatizációk előkészítésében. Ő bábáskodott például a legendásan sikeres CA-IB megszületésénél (mondhatjuk, hogy Simor András, a CA-IB akkori vezetője, későbbi jegybankelnök is az ő felfedezettje), amely cég az első igazi befektetési bank lett a magyar piacon, és a legtöbb tőzsdei privatizációt bonyolította (erről már írtunk –»Forbes, 2016/1). Többek között a Richterét, innen az ismeretség Bogsch Erikkel is.
„A kilencvenes években néhány évig volt alkalmunk közvetlenül együtt dolgozni. Bár formálisan én voltam a főnöke, a gyakorlatban ez pont fordítva volt. Vilmos elképesztő munkabírású, rendkívüli határozottsággal, szakmai tudással bíró ember, aki olyan kapcsolatrendszerrel rendelkezik a nemzetközi bankvilágban, amiről mások csak álmodni tudnak. Élmény és kihívás volt vele együtt dolgozni, csak azt volt egy kicsit nehéz megszokni, hogy nem szerette, ha az ember hajnali ötkor még nem reagált az előző késő este küldött emailjére.” – Simor András, az EBRD volt alelnöke (volt jegybankelnök, korábban a Deloitte, még korábban a CA-IB vezetője, ekkor dolgozott együtt Gelsey Vilmossal)
A kapcsolatok, amik fontosak
Gelsey báró magáról azt mondja, nem volt igazán közel a világ nagyon magas beosztású bankárjaihoz. „Én mindig inkább a háttérben voltam, nem a legelső sorban, és nem hiszem, hogy bárki úgy tartana számon, mint a legbriliánsabb bankár a világon.”
Akárhány ismerősével beszéltünk, valóban inkább azt hangsúlyozzák, hogy milyen fantasztikus kapcsolatteremtő képessége és kapcsolatrendszere van. Hogy mennyire ismeri a pénzpiacok, a befektetők gondolkodását, és hogy nemcsak nyugaton nyílnak meg előtte az ajtók, de a kínai jegybank elnökéhez is csont nélkül bejut, ha akar.
Hogy ki mindenkit ismert, ismer, arra csak néhány felületes példa. Rothschild-család? „Természetesen, ismerem őket jól.” André Kostolany? „Közelről nem ismertem, de nagyon szórakoztató ember, édes pofa volt (very amuzing, charming chap).” Lámfalussy Sándor? „Hogyne. Azóta ismertem, hogy elhagyta Magyarországot. Soha nem értettem vele egyet, ő volt az, aki kitalálta az EU-t és az eurót, én meg a kezdettől elleneztem.”
Miért? Mert a báró szerint ez nem egy demokratikusan választott intézményrendszer, ez egy önmagát kinevezett intézményrendszer. „Én a demokráciában hiszek, nekem a demokrácia a mai napig a Magna Charta és az Aranybulla.” Ebből kiindulva nem meglepő, hogy a brexitnek is örült, és a sok fanyalgás dacára is azt gondolja, hosszabb távon sokkal jobbat tesz ez a brit gazdaságnak.
Ami pedig az ismeretségeit illeti, hát igen, ez egyrészt arisztokrata örökség, másrészt a cambridge-i iskola ajándéka. William de Gelsey nem a természettudományos oktatás színvonalát említi első helyen, amikor a világ egyik legjobb egyetemének előnyeiről faggatom. Mit adott Cambridge? Elsősorban kapcsolatokat, amikről azt mondja: „you can use them or misuse them”.
A cikk a Forbes 2016. decemberi számában jelent meg. A képeket a The Orbital Strangers Project készítette Londonban.
