Művészi érzékenység, egy urbex-túra és némi megszállottság is kellett ahhoz, hogy elkészüljenek a magyar Sekhina első villanykapcsolói, méghozzá betonból. A kiváló fotós, Kasza Gábor évekig kísérletezett manufaktúrájában, termékeit éppen ezért nehéz lenne ipari keretek között gyártani. A kapcsolók láttán kivétel nélkül minden kontinensen felcsillantak a designérzékeny szemek, de ahhoz, hogy a történetből tényleg világsiker legyen, még kell egy kis kezdő lökés.
Betonból kiönteni valamit első látásra nem tűnik túl bonyolult feladatnak: egy tenyérnyi tárgy nem okozhat nagy gondot egy házi betonöntésben jártas, barkácsoló hajlamokkal megáldott próbálkozónak. De csak első látásra. Mert ahhoz, hogy a felület a legszebb arcát mutassa, az anyag tartós maradjon, valamint az élek is szépek legyenek, egy kicsit több kísérletezés szükséges.
Bár a beton nagyon szépen mutat a falfelületeken, a nagy kapcsológyártók mégsem kapcsoltak, az üzemekben évtizedek óta az olcsóbb, de látványra sokkal igénytelenebb műanyag az egyeduralkodó. Az új magyar márka nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy új anyagot vessen be a prémium termékek piacára. Sőt: megteremtse a prémium piacot.
Bevallom, sosem gondolkoztam túl sokat azon, hogy mivel kapcsolom fel a lámpát. Pedig mint mindennek, ennek is története van, amiről Kasza Gábor szívesen mesél. A különböző kapcsolók piacát sokáig a porcelán alapanyag uralta.
A Zsolnay is ebből élt
Kevesen tudják, hogy az egyik legnagyobb kapcsológyár, az 1865-ben alapított francia Legrand, sőt, a pécsi Zsolnay is egy tetőcserépgyárat vett meg, amit később átalakított kerámia- és porcelángyárrá. Bár elsősorban a mázas kerámiáról lettek ismertek, a második világháború után a cash-flowt a porcelán szigetelők gyártásával biztosították.
A következő újítás az anyagok terén a bakelit és az egyéb műanyagok megjelenése volt. Azóta nem sok minden történt, még a legdrágább házakba is szinte ugyanazok a kapcsolók kerülnek be – mondja Gábor. Amit ma prémiumként eladnak, az szerinte egyáltalán nem az, mivel a műanyag – legyen az akár a legjobb műanyag is – minden, csak nem prémium minőség.
Fotó: Sebestyén László / Forbes
„Ötven éve ugyanolyan kapcsolókat használunk a világon. A design régimódi, és az üzleti- és termékszemlélet is az” – mondja Kasza Gábor, egy személyben a Sekhina kitalálója, fejlesztője és gyártója. Egy józsefvárosi bérház pincéjében járunk, ahol egyébként kifejezetten hangulatos műhelyt és bemutatótermet rendezett be, a téglafalakon pedig természetesen ott vannak a saját kapcsolói is.
A többi anyag éppen szép, de minddel van valami gond:
a porcelánba nem lehet éleket képezni, ezért régimódi marad, a fém nem illik a falhoz. A nagy gyártók bőrrel bevont kerettel, drágakőberakásos kapcsolókkal próbálkoznak, egyébként nem sok sikerrel. Biztos ez is tetszik valakinek, de ő arra gondolt, hogy a beton sokkal szebb és jobban illik a falakhoz.
Fotó: Kasza Gábor / Sekhina
Miért éppen betonkapcsolók?
Miért? Mi lenne? Fapuma? Valami hasonló párbeszéd hangzik el az Üvegtigris című magyar klasszikus első perceiben. A filmben csak egy névről, itt egy új anyagról, sőt, egy új termékről van szó. Na, de tényleg, mi vesz rá valakit arra, hogy éppen betonból kezdjen el villanykapcsolókat gyártani?
Kasza Gábor sikeres fotós karriert tudhat maga mögött, a művészi és az alkalmazott fotó terén is, mégis úgy döntött a negyvenes évei elején, hogy a pályájának ezt a szakaszát lezárja. Neves magazinoknak készített portrékat, reklám- és divatfotókat, volt kiállítása például a Mai Manó Házban, a párizsi Kogan Gallery-ben és az Espace Frans Krajcberg Centre d’Art Contemporain-ben is, kezdett befutni, mégis úgy érezte, hogy az áttörésre talán hiába várna.
Szerinte erre volt úgy egy százalék esélye, de ha mégsem fut be, akkor ő is egy lesz az elszegényedő művészek közül. Nem akart erre az útra lépni, ezért négy-öt éve úgy döntött, hogy a hétköznapokban teljesen mást fog csinálni.
„Szakmát váltani elég nehéz dolog. De rájöttem, hogy nekem kreativitásra van szükségem, nem feltétlenül a fotózásra.”
„Ez is egy volt orosz laktanyából van”
Két fotós barátjával ekkoriban azzal szórakoztatták magukat, hogy járták az elhagyott gyárakat, ipartelepeket, katonai bázisokat. „Ez is egy volt orosz laktanyából van” – mutat egy retró lámpabúrára. Többnyire lámpákat kerestek ezeken a kis felfedező akciókon, de egyszer talált egy olyan fali kapcsolót, ami megtetszett neki.
Kasza Gábor egy kifejezetten ütős videót készített Végel Dániel fotóssal közösen, ami nagy siker lett a nemzetközi designoldalakon. 0:22-nél látható az a klasszikus ipari kapcsoló, ami a kezdő lökést adta.
Látva, hogy a világban mennyire előretört az indusztriál design, brutalizmus, a látható betonfelületek, a geometrikus formák használata, ráadásul úgyis érdekli a szobrászat, ezért kitalálta, hogy ugyanezt a formát megcsinálja betonból.
Az alumínium öntvényből egy szilikon forma segítségével elkészítette a prototípust, kicsit továbbfejlesztette, és elkészült az első saját kapcsolója, amit egyébként a mai napig használ. „Kicsit bonyolódott az eredetihez képest, de alapvetően ez egy egyszerű szobrászati technika.”
A Kőfaragó utcában, hol máshol
Az első típus egy hatvanas évekből származó, jellegzetes ipari kapcsoló volt, de később elkezdett kísérletezni és a szögletes, modern formák, és a csiszolt, terrazzo felületek felé fordult. Először is berendezett magának egy műhelyt – hol máshol, mint a józsefvárosi Kőfaragó utcában.
Fotó: Kasza Gábor / Sekhina
Ahol régen köveket faragtak, ő ma betont önt és csiszol. Korábban egy kis csapágygyár működött itt, ma Kasza Gábor és egy borkereskedő barátja osztozik a pincén. Az üzemhez egy „showroom” is tartozik, ami egyben közösségi tér is. A tereket tudatosan az industrial design mentén rendezték be:
a falakról ipari lámpák és munkafények lógnak le, a téglafalak előtt moziszékekre ülhetünk le, a beton konyhapulton egy stílusos kávégép áll.
Kimondottan cél volt, hogy a termékek – legyen az bor vagy beton – bemutatása mellett a pince szociális térként is működjön, ahová lejönnek a barátok kicsit zenélni, pingpongozni vagy épp bort kóstolni.
Fotó: Sebestyén László / Forbes
Az egészet odaképzelhetnénk egy brooklyni téglaház alagsorába is – és ha így lenne, valószínűleg már a legmenőbb New York-i apartmanokban is ott lennének a Sekhina designtermékei. Erre minden esély megvan, de egy lépés még hátravan, mindezt nagy példányszámban gyártani is kell.
Ne kelljen hozzá művésznek lenned
A kísérletezés tehát három évvel ezelőtt indult az első formák kialakításával és főként az anyagokkal való játékkal. Már az első típusok is mutatósak voltak, de ahhoz, hogy a kapcsolócsalád termékként is értelmezhető legyen, rengeteg munka kellett.
A beton érzékeny anyag, ezért 1-2 gramm eltérés az alapanyagokban nagyon meg tudja változtatni a végeredményt – ami nem érdekes, ha az ember néhány darabot gyárt magának, de annál fontosabb, ha katalógusba helyezi és sorozatban gyártja.
„Kreatív anyag, nagyon sokféle arca van” – mondja Gábor. Ehhez érdemes tudni, hogy a boltban kapható cementporok általában valamilyen keverékek, sokféle adalékanyagot, többek között mikroműanyagokat is tartalmaznak.
Gábor nem ilyet keresett, így talált rá a Meselia Hungária Kft.-re, akik teljesen természetes, ásványalapú speciális kötőanyagokkal foglalkoznak. A cég vezetőjét, Hönel Györgyöt is elkezdte érdekelni a kutatás-fejlesztés, egyben sok tanáccsal is látta el Gábort.
Három év kellett az árnyalathoz
Az öntés szobrászati technológiával és modern anyagokkal, szilikonforma segítségével történik. A felületet ezután csiszolják, ettől éri el a gyönyörű, terrazzoszerű hatást. Ezután a felületet impregnálják, így nem szennyeződik, vagy ha mégis, könnyen tisztítható lesz.
Mi a terrazzo?
A terazzo szó az olasz terrazza vagy terraces szóból származik, jelentése: terasz. Eredetileg velencei építőmunkások használták, mint olcsó padlóburkolatot, hogy színesebbé tegyék teraszaikat. Környezetbarát típusai is léteznek, mivel újrahasznosított üvegből vagy más anyagokból is készülhet. A vázat alkotó nemes kőzúzalék általában márvány, kvarc, gránit vagy gyöngyház, kötőanyaga pedig beton vagy műgyanta. Tartós, és könnyen tisztán tartható burkolat.
A végeredmény illik a falfelületre, jó megérinteni, stílusos, egyedi és fenntartható – mondja Gábor. A sokféle, gyönyörű árnyalat kikísérletezéséhez tényleg három év kellett, ráadásul sok más gyakorlati szempontnak is meg kellett felelni, amire ők is csak menet közben jöttek rá.
Fotó: Kasza Gábor / Sekhina
Gondolniuk kellett például arra, hogy a keret elég erős legyen: „Azt nem írhatod rá a használati utasításra, hogy nagyon finoman kell vele bánni. Olyannak kell lennie, hogy bármelyik villanyszerelő föl tudja tenni, ne kelljen hozzá művésznek lenni, hogy használni tudják.”
Apropó aljzat. A borítást tekintve nagyobb a szórás, de a falban lévő résznél kétféle szabvány terjedt el a kontinensen. Ezekhez
az európai rendszerekhez egy német gyártó szállít nekik alkatrészt, amivel kompatibilis minden Sekhina-kapcsoló.
Érdekes, hogy minden országban kicsit más típusok népszerűek, míg a legtöbb helyen a kapcsolók billenéssel működtethetők, addig Svájcban például csak a nyomógombos verzió elterjedt, de érdekesség az is, hogy a dél-koreai piacon az európai rendszert használják. „A kapcsolóknak kultúrája van, ez nagyon izgalmas nekem” – mondja Gábor, és bár nevet is ezen, látszik rajta, hogy komolyan gondolja.
Nemzetközi márkát épít
Ahogy az lenni szokott, az első példányokra azonnal lecsaptak a barátok, de Gábor is érezte, hogy ebből még valami nagy dolog is lehet. Elkezdett márkát építeni, és az látszik, hogy elég jó benne.
Elsőként egy nevet választott és logót tervezett. A Sekhina szó a héber eredetű Shekhinah szóból származik, és a jelentése „benne lakni”, de úgy is fordíthatnánk, hogy „Isten lakik benne”, „az isteni minőség tárgyi megvalósulása”, az arabban pedig „családias, harmonikus” jelent. A szó ráadásul hét betűből áll, így középen a h marad, ami jól mutat a logón – ebből is látszik, hogy Gábor filozófiai- és egyúttal designmegfontolások alapján szeret dönteni.
Ezután a nemzetközileg is elismert Végel Dániel fotóssal közösen elkészítettek egy ütős kisfilmet, majd a meglévő termékekből összeállított egy katalógust, amit egy rövid leírás kíséretében szétküldött. Az eredmény még őt is meglepte, néhány nap alatt a világ legmenőbb designmagazinjai írtak róla:
cikket írt róla többek között a neves Dezeen és a Designboom.
Csak az utóbbi cikket 9 ezernél is többen osztották meg, és építészek, viszonteladók sora jelentkezett nála szinte az összes európai országból, de lényegében az egész világból Új-Zélandtól Peruig, az Egyesült Államoktól Japánig. Gábor büszkén mutatja a leveleket és a kommenteket.
Fotó: Kasza Gábor / Sekhina
Csak egyet kiragadva közülük: „Okos és gyönyörű! Sosem láttam még hasonlót ilyen anyagból” – írta az egyik cikk alá egy hamburgi designiroda, a Milia Seyppel Studio.
Befektetőt és csapattagot keresnek
„A megjelenések óta rengeteg érdeklődővel vettem fel a kapcsolatot, vásárlókkal, építész irodákkal és potenciális disztribútorokkal egyaránt. A kampány után le tudtam szűrni a tapasztalatokat és megalkotni az irányvonalat – megtartani azt, amit eddig is tudtunk és elhagyni a felesleges dolgokat –, így most leginkább befektetőt és csapattagokat keresek az üzleti szcénából.”
A kapcsolók ára 35-90 euró lesz majd, ami drágább, mint a legtöbb műanyag verzió, de elenyésző, ha egy ingatlan összköltségvetését nézzük. Gábor arra számít, hogy lesz majd egy B2C-láb (aki épp felújítja a házát), de az igazán erős a B2B lesz: építész irodák, belsőépítészek, jobb ingatlanfejlesztők is a vásárlói között lesznek, de a disztribútorok, lámpaboltosok is élénken érdeklődnek világszerte. Nem csoda, mivel a termék a nemzetközi piacon is jól értékesíthető, egyetlen terméken pedig 80-90 százalékos a marzs.
A piacra lépés könnyű is lesz és nem is. A műanyag verzióknál milliós tétel egy fröccsöntőszerszám, ő ehhez képest néhány ezer forintból elkészít egy szilikonformát, amellyel aztán száznál is több darabot gyárthat.
Évente 30 ezer darabot tud majd legyártani
Az induláshoz, a mintakollekció legyártásához, a nemzetközi kiszállításokhoz, a certifikációk beszerzéséhez ugyanakkor szüksége lenne 15-20 millió forintra. Hiába a manufakturális keretek, egy bizonyos méret alatt ebbe sem éri meg belevágni.
Fotó: Sebestyén László / Forbes
Gábor úgy számol, hogy a manufaktúrában 2-3 dolgozóval évente 30 ezer darab kapcsolót tud majd legyártani – feltéve, hogy maradnak ebben a helyiségben. Ha igazán beindul az üzlet, egy másik műhelyben tovább tudnak növekedni.
„Két nagyon tipikus startupos dolog van ebben a sztoriban: az egyik az, hogy egy új anyagot használunk. A másik, hogy mindez a már meglévő betétekre alkalmazható, nem kell mindenbe újra beruházni. Sok startup cég létezik, de számomra fontos volt, hogy a termék jól skálázható, és ténylegesen egy tárgy legyen, nem pedig egy sokadik applikáció.”
Borítókép: Sebestyén László
