Tíz cica kóborol abban a negyedik kerületi lakásban, ahol a Cicamentő Angyalok nevű egyesülettel interjúzom. Van, akinek füle nincs, más az egyik szemét veszítette el, de akad teljesen ép cica is. Máshogy néznek ki, eltérő személyiségük van, egy dolog azonban közös bennük: otthonra várnak, egy szerető gazdira, aki az egyesület szigorú szabályainak megfelelve örökbe fogadja őket.
A Cicamentő Angyalok történetét a Forbes magazin márciusi számában írtuk meg.
Vasárnap, reggel 7 óra 3 perc. Megébredek, de még nem
mozdulok. Próbálok alvást tettetni, pedig már érzem magamon az átható, merev
tekintetét. Ott áll az ajtóban. Tudja. Azt is, hogy már nem alszom, és azt is,
hogy idő van.
Óraműpontossággal tűnik fel a hálószoba küszöbén, ám nem
számokban, hanem életjelekben méri a reggelt. Amennyiben változik a légzésem,
tudtom nélkül is zsizsegek picit a lepedőn, esetleg úgy pislogok, hogy a
szempillám hozzádörzsölődik a párnához, nos, ez esetben ő már idestova hét éve
tudja, hogy szabad a pálya. Ez a nap sem más, mint a többi: hiába próbálkozom,
őt nem tudom becsapni, és pár pillanattal később már hallom is, ahogy az
arcomtól alig pár centire megszólal: „Nyáááááúúúúúú!” – Bütyök, a nyolcéves
örökbefogadott kandúr megéhezett. Irány a konyha, minél gyorsabban, hogy
legalább a feleségemet ne verje fel.
Bütyök, miközben azt teszi, amit a legjobban szeret: alszik
Ez így megy már hét éve. Vannak persze kivételes napok, mondjuk, mikor vacsorára a szokottnál picit nagyobb adag konzerv kerül a tálba. Vagy mikor megmakacsolom magam és csak azért sem kelek fel – ilyenkor Bütyök egy idő után letelepszik az ágy végében, és hangos dorombolás közepette várja, hogy végre tényleg felkeljünk a feleségemmel. Tudja jól, hogy nem marad sokáig egyedül, volt ideje megszokni a rendszert az elmúlt hét év során.
Bütyök hivatalosan európai rövidszőrű kandúr, aki nem egy tenyésztő vagy állatkereskedő révén került hozzánk, hanem örökbefogadás útján. A feleségemmel megbeszéltük, hogy nem fogunk kisállatot venni, mert eleve sokan várnak otthonra. Így az interneten kerestünk cicát, és ki is néztünk magunknak egy hófehér, heterokrómiás kandúrt, de kiderült, hogy őt már elvitte valaki. Ekkor jött szembe Zoli cica, akit a Cicamentő Angyalok nevű Facebook-oldalon hirdettek. Hatalmas szemek, ijedt arckifejezés, vastag bunda – jelentkeztünk, és még azon a hétvégén aláírtuk az örökbefogadást.
Zolikát Zoltán-napon fogták be az egykori kormányzati negyed építési területén, egy teljes kolónia került akkor gondos kezek közé. Ez alig egy héttel az előtt történt, hogy elhoztuk, és a Turpi úrfi című rajzfilm kelekótya macskája után elneveztük Bütyöknek. Az első hetek az összeszokásról szóltak, és bár Bütyök máig nem szereti, ha ölbe veszik, igazi családtag lett, aki sosem kerül hozzánk, ha nincs a Cicamentő Angyalok.
A szervezet, amit magánszemélyek hívtak életre azzal a céllal, hogy minél több kóbor, veszélyes környezetből kimentett macskának találjanak otthont. A Cicamentő Angyalok még most is üzemel, sőt nemrég hivatalosan is egyesületté tömörültek, hogy sokéves, viszonylag kis léptékű működés után nagyobb fokozatra kapcsoljanak. Történetüket a márciusi Forbes magazin Adakozz-rovatában írtuk meg. A cikkből többek közt az is kiderül, hogy az örökbefogadásra váró macskák közül sokan szenvedtek maradandó egészségkárosodást, de sem egy hiányzó láb, sem egy elveszített szem nem szegi kedvüket.
Főoldali kép: Orbital Strangers
