Mi az, amit fél évesen már tudtunk, de dolgozó emberként hajlamosak vagyunk elfelejteni? Egy baba még addig sír és rúgkapál, amíg el nem éri, amit akar és a környezete (még ha ki is akad kissé menet közben) segítségére van ebben. De vajon hogyan csinálja? És miért gondolom, hogy lehetünk „babák” a munkahelyünkön és összehasonlíthatjuk a szülői szerepet a vezetőivel?
Jelen írás „Az Elég Jó Vezető” sorozat második része. Az első rész és további kapcsolódó tartalmak a sorozat Facebook oldalán olvashatóak vissza.
Először is: egy valamire való baba tisztában van a szükségleteivel. Jó, nem tudatosan, de azért mégiscsak érzi, hogy éhes vagy fáradt vagy az anyagcseréje dolgozott éppen. És ennek megfelelően igényei támadnak: etessetek meg, segítsetek elaludni, tegyetek tisztába. Persze ezeket így nem tudja megfogalmazni, tehát sír. Anyuka pedig jön és tippelget, próbálkozik, hibázik (idegeskedik), újrapróbálkozik (újra hibázik), majd egyszer csak rájön, hogy mikor mi a megfelelő válaszreakció. Idővel baba is elkezdi észrevenni, hogy anyuka minek örül („jaj, de szépen hasra fordultál kisbabám”) és úgy dönt, hogy akkor abból többet csinál. És a két fél szépen összecsiszolódik.
Jó, de mi köze ennek a vezetéshez?
Ez nagyon nehéz, mert először meg kell kérdeznünk magunktól, hogy mit is akarunk tulajdonképpen? Milyen szükségletünket szeretnénk kielégíteni? A Maslow-féle piramis szerintem a legtöbb egyetemen tananyag és hiába támadják most már néhányan, jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy vannak alapvető szükségleteink (fiziológiai/biológiai szint, biztonság, szeretet, valahova tartozás), aminek a hiánya meggátolja a fejlődésünket; és magasabb szintűek (mint például problémamegoldás, kreativitás, önkiteljesítés), amikből minél több van, annál jobban érezzük magunkat. Amikor azt érezzük, hogy valami feszít, hogy egy helyzetben nem érezzük jól magunkat, (pl. mert „ez a szerencsétlen kolléga már megint madárnak néz / keresztbe tesz nekem / elrontott valamit”), akkor nézzünk először magunkba: mi is az én igazi bajom?
Ilyesmiket vagyunk képesek találni: félek attól, hogy az én vezetői megítélésem romlik, ha ezt a gyatra munkát adjuk ki a kezünkből (biztonság, mint szükséglet, ha a bónuszunkat féltjük, vagy szeretet, ha a presztízsünket), vagy: bosszant, hogy már egy csomó időt töltöttem a kolléga fejlesztésével eredménytelenül (önkiteljesítés).
Ha ezzel megvagyunk, jöhet az én-üzenet: elmondom a kollégának, hogy mi a bajom a helyzettel, mire van szükségem és kooperációra invitálom őt. Például: „Bosszant engem, hogy ezt az anyagot nem tudjuk határidőre átadni a társterületnek, mert számomra fontos, hogy megbízhatónak és következetesnek tartsanak, ezért kérlek, hogy segíts kitalálni, mit tehetnénk az ügy érdekében.” Igen, ez ilyen körülményes. És igen, kiadom magam. Viszont ezzel esélyt adok a másik félnek, hogy együtt érezzen velem és önszántából tegyen számomra kedvező lépéseket. Ami építi a kapcsolatunkat, növeli az önállóságát és elvezet a közös célunkhoz.
És ez át is köt minket az anya ösztönös know-how-jához:
Állítólag van egy téma, ami mindennél jobban érdekel minket: saját magunk. És ez igaz a csapatunk minden egyes tagjára is: őket is saját maguk érdeklik a legjobban. Vezetőként tehát az is a dolgunk, hogy szeressük és elfogadjuk (először is magunkat, ugyebár, aztán) a kollégáinkat és olyan környezetet teremtsünk számukra, melyben ki tudják magukból hozni a maximumot. Azt viszont csak ők tudják igazán jól, hogy ehhez mire is van szükségük. Nálunk tehát a labda, hogy tiszteljük őket annyira, hogy megismerjük és megértsük a motivációikat, hogy hallgassuk (meg) őket minél többször és minél figyelmesebben. Bízzunk abban, hogy mindenki tudja, mi a jó neki és ezt a közös célok szolgálatába is tudja állítani, ha lehetőséget kap rá.
Azt mondják, azért van kétszer annyi fülünk, mint szánk, hogy ilyen arányban is használjuk őket.
Különösen akkor hallgassunk jól, ha a másik fél érzelmileg felfokozott állapotban van. Ez általában két végletet jelent: csendben, magába fordulva forrong vagy hangosan puffogva lázadozik. Mintha egy lezárt kuktát néznénk, amiben a húsleves már egy órája rotyog és ideje lenne megemelinteni a szelepét. Ha ezt megtesszük, szétfröccsenő zsírfoltok és kárba vesző lé nélkül ízlelhetjük meg az étel valódi zamatát, összes belső értékét.
A jó hallgatás egy külön tudomány, Thomas Gordon nevet is adott a kívánatos módjának: értő figyelem. Itt egy tanmese a hiányáról és a profi műveléséről:
De tudom, hogy sokan szeretik a recepteket, úgyhogy azt is leírom, hogy kell értőn hallgatni:
- Csendben vagyunk,
- bólogatunk, hümmögünk,
- tartjuk a szemkontaktust,
- amikor a másik láthatólag kitette a pontot a mondandója végén, megszólalhatunk:
- kijelentő módban,
- egy rövid mondatban,
- megfogalmazunk egy érzést / érzelmet / vágyat, amit a másik szavaiból kihallani véltünk. Gyakorlatilag tippelünk. Vagy bejön, vagy nem. Nem számít.
- Utána megint hallgatunk,
- és lehet, hogy indul elölről a kör vagy a feszültség csökkenésével partnerük tovább tud lépni a konstruktív gondolatok irányába.
Például: „Úgy látom, ez nagyon felbosszantott Téged.”, „Sokat töprengtél már ezen.”, „Dühítő egy helyzet.” „Most madarat lehetne Veled fogatni” – mert nem biztos, hogy csak negatív töltetű helyzetekben van szüksége a másiknak meghallgatásra. Vegyünk példát egy anyáról, aki együtt sír és együtt nevet a gyermekével az igazán fontos pillanatokban, miközben legbelül tudja, hogy akkor igazán sikeres a szerepében, ha a felnőtté válást követően a gyereknek nem lesz rá többé szüksége.
Akinek van kedve hétvégén a családdal kommunikációs tanulmányokat folytatni, az nézze meg az Agymanók (Inside Out) c. animációs filmet. Bánat karaktere jónéhány értő figyelem jelenetet kapott, miközben Undor és Majré én-üzenetekben sziporkázik.
A többiek – házi feladat gyanánt – gondoljanak vissza valakire gyerekkorukból, akivel szívesen töltötték az időt, aki nagy hatással volt rájuk. Szülő, nagyszülő, tanár, edző, szomszéd néni: mit csinált Ő? Hogyan viszonyult hozzánk? Hogyan hallgatott meg minket? Milyen visszajelzéseket adott? A válaszok felhasználásával kapcsolatban a jövő hónapban adok tippeket, addig is az olvasó fantáziájára bízom ezt…
Ha nem akar lemaradni a további cikkekről és a cikkek közötti extra tartalmakról, iratkozzon fel Az elég jó vezető facebook eseményre.
Bánhidi Brigitta, executive coach, Többet, kevesebbel!, www.banhidibrigitta.com
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tajgai, véleményük nem feltétlen tükrözi a Forbesét.
