Mecénásokat minden színház szeretne, Magács László viszont olyan üzleti partnereket keres, akik afféle kulturális részvényekkel, előre megszabott összeggel szállnak be a produkcióiba. Ha akkora summa összejön, hogy fesztiválokra, nagy szabadtéri színpadokra is el lehet vinni az előadásokat, a jegyárbevételből hamar megtérülhet a befektetés – ígéri a magánszínházasdiban jártas rendező. A teszt a Trip Hajón lesz áprilisban.
„Ha nem jön össze a hatmillió, legfeljebb szorosabbra húzzuk a nadrágszíjat. De össze fog jönni” – mondja Magács László, a Trip Hajó alapítója és ügyvezetője. A rendező az úttörő finanszírozási konstrukció ellenére meglepően biztosnak látszik abban, hogy színpadra tudja állítani a hajón áprilisban a Tizenkét szék című szatirikus orosz regényt, mert szerinte nem lehetetlen húsz magánszemélytől fejenként 300 ezer forintot összeszedni a produkcióhoz. Ez lesz az első előadás, amit részben „részvényesek” befektetéseiből finanszíroz a Trip. A költségvetésének nagyobb részét pedig a Budapesti Tavaszi Fesztiváltól kapott támogatás és Magácsék előző produkcióinak maradékbüdzséje teszik ki.
Magács László a Trip Hajón. Fotók: Sebestyén László
Nyugat-Európában és Amerikában már régi gyakorlat, hogy magánszemélyek anyagi segítségével valósulnak meg színházi előadások, ám Lászlóék ennél szofisztikáltabb modellt találtak ki.
Azt ígérik, hogy a pénzért cserébe a befektető beleszólhat abba is, mi legyen a következő darab, amit színre visznek. „Félévente közgyűlést tartunk majd, és ott én prezentálom, milyen előadásokon gondolkodom, a gazdasági igazgatónk, Petrik Alexandra pedig ismerteti a várható megtérülési mutatókat. Aztán a részvényesekből álló gyűlés dönt, hogy a Csárdáskirálynőt, a Hamletet, a Vízkeresztet vagy netán a Két úr szolgáját vegyük fel a repertoárra.”
A Trip csapata emellett létrehoz egy KultKlub nevezetű támogatói közösséget is, melyhez éves tagsági díjért (30 ezer forint) csatlakozhatnak a kultúrkedvelők. Azok a befektetők, akik részvényt vásárolnak, automatikusan tagjai lesznek ennek a már amúgy is kiváltságokkal rendelkező klubnak.
A pénzükért megmondhatják, hogy ki játssza Rómeót?
Annyi megkötés nyilvánvalóan lesz, hogy csak Magácsék „étlapjáról” választhatnak majd a pénzt adó partnerek.
„Ha bejön valaki, hogy ad 300 ezer forintot, de rendezzem meg az Óz, a nagy varázslót, akkor jó eséllyel nemet fogok mondani neki.”
S hogy abba beleszólhatnak-e a pénzt adó magánszemélyek, hogy ki legyen mondjuk Rómeó vagy Hamlet? A rövid válasz: nem, a hosszú, kissé ironikus:„Ha azzal a javaslattal áll elő, hogy a kishúga eljátszaná Júliát, akkor azt fogom felelni: ha tehetséges, akkor legyen, sőt meg is köszönöm, hogy felfedezett egy csillagot.”
A próbára is bemehetnek a részvényesek, sőt meg is szólalhatnak. Igaz, László azért nem örülne, ha megpróbálnák őt felülrendezni. Biztos, ami biztos, azért van egy olyan megkötés, hogy egy személy nem vásárolhat tíznél több részvényt. „Nem akarom, hogy valaki felvásárolja az összeset, nekem meg úgy kelljen ugrálnom, ahogyan ő fütyül” – jelzi László, aki azért alapvetően nem tart ettől. Mint mondja, jó tapasztalatai vannak azzal kapcsolatban, milyen az, amikor a különböző területeken ténykedő vezetők belelátnak egymás munkájába.
1992-től, tíz éven át a Merlin Nemzetközi Színház igazgatójaként dolgozott, ott pedig nagyban támaszkodott a mellette működő igazgatótanácsra, amelyben akkori angol nyelvű hazai újságok főszerkesztői, a British Council és a British Airways vezetői, illetve más nemzetközi cégek vezérei is helyet kaptak.
„A Coca-Cola első embere például egyszer megszólalt, miközben lelkesen beszéltem a legújabb bérletkonstrukciónkról: »rendben van, de mit akartok csinálni öt év múlva?« Tőle tanultam meg a 24 órás szabályt is: illik 24 órán belül válaszolni egy emailre, illetve egy-egy megbeszélés után ennyi időn belül célszerű emlékeztetőt küldeni a résztvevőknek.
A baráti köröm 75 százaléka azóta üzletemberekből áll, szeretek velük beszélgetni – valószínűleg már rég a Dunába öltem volna magam, ha állandóan csak a Hamletről kellene beszélgetnem.
Nagyon inspiráló szempontokat hoztak be az üzletemberek a színházi világba – és azt gondolom, ők éppen annyira megtisztelve érzik magukat, ha a művészek bevonják őket az alkotás folyamatába. Ha kíváncsiak, akkor könnyen elkötelezettek lesznek, és jó közeg alakul ki körülöttünk” – vázolja László az üzleti tervét.
Megtérülési számítások – zsöllyében kalkulálva
S hogy miért éppen 300 ezer forintot kér egy-egy befektetőtől? László szerint azért a fix összeg, mert fontos a transzparencia, és ennyi pénzt talán sokan szívesen kockáztatnak.
„Azt is mondhatnám, hogy akinek 300 ezer forintosnál drágább az órája, az adjon.”
A Trip-csapat kalkulációja szerint a felső- és középvezetők, nagy- és középvállalkozók, valamint a magasan képzett értelmiségiek, magas beosztású hivatalnokok, szakértők számára ez az összeg nem kifizethetetlen, és ők azok, akik talán a legjobban azonosulni tudnak a kulturális vállalkozás célkitűzéseivel. Ez a két társadalmi réteg a magyar társadalom 6 százalékát teszi ki, vagyis összesen mintegy 550 ezer ember alkotja a célcsoportot. Azért az elérhető piac ennél lényegesen kisebb: ennek az 550 ezer főnek egy jelentős százalékát valószínűleg jobban foglalkoztatja saját életszínvonalának emelése, mint az alternatív kultúrafinanszírozás. „Én nem a társadalmi felelősségvállalásban hiszek, hanem az egyéniben” – summázza.
Ha összejön elég pénz a Tizenkét székre, akkor azt a Trip Hajó után nagyobb nézőterű szabadtéri színpadokra, fesztiválokra, városi sportcsarnokokba vinnék. És ekkortól kezd visszajönni a befektetett összeg a jegyértékesítésekből vagy az úgynevezett előadásdíjból (ha az előadást külső helyszíneknek „eladják”).
„Persze ha több ezres közönség előtt játszunk, a gázsik is nőnek, de nem olyan mértékben, mint a jegybevétel. Az első projektben egy-egy 300 ezer forintért megszerzett részvény 1,875 százalékos tulajdonrészt testesít majd meg, így ha profit származik a költségek kifizetése után, azt ennek arányában szétosztjuk a befektetők közt.” Ez a százalékos tulajdonrész annak fejében változik majd a különböző projektek esetében, hogy mennyi az aktuális előadás létrehozási költsége.
Ez a tervek szerint úgy fog történni, hogy a bemutató után félévente összesítik a létrehozási és a játszási költségeket, valamint a már lejátszott előadások bevételeit, és így meghatározzák a részvény értékét. Persze az a cél, hogy a partnerek minél tovább partnerek maradjanak, és egyre több projektben vásároljanak maguknak tulajdonrészt. „Ha nem lesz elég nagy a siker, akkor lehet, hogy a részvényeseink lógó orral távoznak, mert csak 154 ezret kaptak vissza a befektetett 300 ezer forintjukból, de az is lehet, hogy néhány előadásból megvan a megtérülés” – mondja a magánszínházi szakember, aki az Átrium Film-Színház létrehozójaként ezt vélhetően jól be tudja lőni.
100 százalék magánforrás
Ha a Tizenkét szék sikeres lesz, az új előadásokat akár közel 100 százalékban efféle „részvényesi” forrásból hozza össze, azt szem előtt tartva, hogy a többségi tulajdonos mindig a Trip legyen. Ötletek pedig máris bőven vannak. „Az én mániám a helyspecifikus színház: olyan közegeket keresek, amelyek erősítik az adott sztorit. Rudolf Pétert már fel is kértem, hogy játssza el a Ragyogás főszerepét Lipótmezőn, a sárgaházban, de el tudom képzelni az Amadeust is egy VIII. kerületi, üresen álló villában is – sok ilyen van. Van a fejemben legalább 40-50 különleges helyszín, olyan környezetbe szeretném elvinni az érdeklődőket, ahová amúgy sosem jutnának el.”
Magács László ötletére készítette el nemrég Pálfi György filmrendező – első színházi munkájaként – egy skandináv panelhorror adaptációját a Zsilipben, az ÁVH-sok valamikori pártétkezdéjében.
Ahogyan az Átriumban is a siker receptjéhez tartoztak a sztáralkotók és -színészek, a részvényesek befektetéseiből létrejött produkcióknál sem lesz ez másképpen. Legalábbis a Tizenkét szék stáblistája erre utal: alkotótársnak Závada Pétert kérte fel László, míg a szereplők Láng Annamária, Hegedűs D. Géza, Vecsei H. Miklós, Rába Roland és az Ilfpetrov zenekar. „Molnár Gál Péter színikritikus mondta egyszer, hogy a rendezés 90 százaléka a szereposztás – és nagyjából igaza volt. Az ember mindig azzal áltatja magát, hogy önmagáért érdekes, de aztán azzal szembesül, hogy a magyar színházi világban a színészek neve vonzza be a nézőket. Annak idején sem Németh Antal kocsijából fogta ki a lovakat a lelkes úri közönség, hanem Fedák Sáriéból – sőt az ő cipőjéből is pezsgőztek a hódolók, nem a rendezőjéből.”
Hányattatott hajósors
A Kassa hajó (a Trip helyszíne) 1939-ben épült, és folyam-tengeri áruszállító motorhajóként működött évtizedeken át, ma műemlékhajó. A II. világháborúban hadiszolgálatot látott el, utána eltűnt, aztán szerelőhajó lett, majd sokáig különböző hajótemetőkben rozsdásodott. A felújítás után az Európa Rendezvényiroda Kft.-től bérli a Magács László tulajdonában álló TripArt Kft. egy tánciskolával közösen. „Sztankó Attila, a cég egyik tulajdonosa hajós volt, ezért a szíve csücske ez a hajó. Örül, hogy használjuk, hogy sok látogatót hozunk erre a gyönyörű hajóra, és minden segítséget megad, hogy otthonosan érezzük magunkat. De azért nincs ingyen. Az éves költségvetésünk 100-150 millió forint, aminek fontos eleme volt a tavaly ősszel megszüntetett tao. Most várjuk, hogy megkapjuk az azt kipótló állami támogatást” – mondja László.
