A vadászat egyszerre hivatás és drága, de nem megfizethetetlen hobbi. Egy decemberi napon Sebestyén Laci fotóssal együtt bevetettük magunkat a gemenci erdők mélyére, és megnéztük, hogyan telik egy vadász napja.
Emlékszem, hogy még gyerekkoromban jártam egyszer a Fehován, ahol nagyjából minden második rekorder szarvasagancs alá ugyanaz a név volt írva. Nagyon ügyes vadász lehet ez a Kádár János bácsi, gondoltam magamban, persze akkor még mit sem sejtve arról, hogy
a rekorder szarvasok talán nem teljesen önként flangáltak pont a főtitkár puskája előtt.
Innentől kezdve elég sokáig nem sok kapcsolódási pontom volt a vadászattal, ha csak azt nem számolom, hogy a Forbes havi lapbemutató buliját Kilövésnek hívjuk (ennek azonban semmi köze sincs a vadászathoz). Aztán gondoltam egyet és kitaláltam, hogy erről fogok írni.
„A szarvasvadászat a vadászat csúcsa, de a vaddisznóhajtásokra van a legnagyobb igény” – mondja Lőrincz Sándor fővadász a nagy napot megelőző vacsoránál. A tízfős társaság többsége, akikkel a következő napot töltjük, Angliából, Leeds környékéről jött, a hozzájuk csatlakozó három olaszt itt ismerték meg az előző években. Nemhiába, a vadászat olyan, mint a golf, közben barátságok és üzletek köttetnek.
Az angliai vadászok körében nagyon népszerű a vaddisznó: az egyszerre óvatosan és gyorsan közlekedő állat jóformán ismeretlen a szigetországban. Nemcsak a vaddisznóhajtásokra, hanem a kiváló minőségű gemenci területekre általában igaz, hogy az itteni vadászatokat időben kell előjegyeztetniük a vendégeknek, időpontjaik évekre előre betelnek a novembertől január végéig tartó vaddisznóhajtási szezonban.
Beszélgetés közben egy-egy sör eltűnik az angol kezekben, de hajnalig tartó ivászat nincs, másnap korán kell indulni. Izgatott hangulat uralkodik a levegőben, ránk is gyorsan átragad. Hamarosan megjön a vacsora, pont olyan, amilyet egy vadászháztól remél az ember: szépen gyöngyöző fácánleves, ropogós rántott hús, szarvassal töltött hortobágyi palacsinta – a fővadász felesége, Ildikó asszony örök hódolókat szerez a sárközi konyhának.
Reggel 8 órakor indul a vadászat, néhány perccel később már lövés dördül.
„Jól van, szól a puska! Mindjárt indul a Pötyi!”
– mondja Fodermayer Vilmos erdészetvezető. Magas, egyenes ember, vadászkalapja úgy áll rajta, mintha abban született volna. Nem csoda, az ősei is az erdőt járták, nagyapja az Esterházyaknál volt főerdőmérnök. Utóbbi nem mondható el Pötyiről, de az biztos, hogy a hároméves jackrussel-foxi keverék ősei is vadásztak. „Amilyen kicsi, olyan agresszív. Bárhová elindul a disznó után” – közlik az alapinformációkat a foltos munkatársról.
Hogy miért kellett elmennem Gemencre? Enélkül valószínűleg sosem tudom meg, hogy mi az a hoppogás, hogy milyen jelentésrétegei vannak a barkácsolás szónak és az is csak a családi legendárium része maradt volna, hogy pontosan ki is volt Zsebő Pál.
Részletek a Forbes februári számában!
Fotók: Sebestyén László
