A világ egyik legveszélyesebb versenypályáján, a Nürburgringen épített fel sikeres tetoválószalont a 23 évesen Németországba költöző Roncsek Zoltán. A Zöld Pokol kultuszára építve az ideérkezők százainak készít emléket jelentő mintákat, de azt mondja, ha a pálya bezárna, akkor se lennének bajban. A Nürburgink sztorija.
Az első pár milliméter még nem fáj, ahogy halad a művész, az is inkább csak kellemetlen, nem csoda, kicsi a minta, egy versenypálya körvonala lesz a bokámon. Mára alapvetés, hogy a tetoválás nem csak az ellenkultúráé és a bűnözőké, minden társadalmi osztály varrat, kortól, nemtől függetlenül. Egyre kevesebb a besétálós, katalógusból választós hely, egy modern tetoválást többkörös konzultáció előz meg az ügyfél és tetováló között. Egyre több a szalon, kitűnni nehéz, nem árt egy jó lokáció. Roncsek Zoltán például elköltözött a világ legveszélyesebb versenypályájára, a Nürburgringre.
Ez nemcsak egy pálya, ez mítosz
Nem lehet a világon máshol olyat csinálni, mint a Nürburgring. Kulminálódhat bárhol rengeteg pénz, Kínában vagy akár az Emirátusokban simán felhúznának egy 21 kilométer hosszú versenypályát, de a pénz önmagában nem lenne elég. A Nürburgring a velünk élő motorsport-misztikum, nem is lehet más. Az Eifel-hegységben 1904 óta versenyeznek, eleinte országúton, később a versenypályán, de a legenda státuszhoz kellett más is: a Nürburgringen égett meg Niki Lauda, itt vált legendává Stefan Bellof a Porsche 956-tal, és jópár éve a legkomolyabb sportautók identitásképzője a Nürburgring-köridő. A gyártók itt hajtják a legújabb prototípusokat, influenszerek, újságírók tudósítanak róla egyre többet, tehát a legenda adott, mégsem ettől különleges a hely.
Ebből csinálják a legtöbbet a Nürburginkben. Fotók: Sturcz Antal
A nyilvánvaló pénzügyi okokon túl Zolit a mentalitás vonzotta Németországba. „Egy barátom azt mondta, Zoli, te olyan németes vagy, szereted a rendszert, dobozosan éled az életed.” 17 évesen jött ki először, akkor még egy művésztáborba, pár évre rá már végleg. Hatévesen kezdett kerámiázni, bár inkább a szobrokat szerette, egy évre rá jött a rajz, majd a festészet, az airbrush (a szórópisztolyos festés), de utóbbit a vegyszerek okozta terhelés miatt elengedte. „15-16 éves voltam, amikor airbrusshal festettem egy teljes robogót, 40 ezer forintért, két hétig, minden nap 8-10 órát maszkolgattam, fújtam, aztán két hétre rá a srác összetörte.” Ezen a ponton megfogadta, hogy többet nem csinál ilyet, de azért jeleztem, hogy a bokámra tetovált pályarajzot én is bármikor lehorzsolhatom.
Versenypálya persze sok van, de olyan, amire hétköznap délutánonként, és a legtöbb hétvégén bárki felhajthat, kevés. És ez a lényeg: a Nürburgring Nordschleife szakasza az év nagy részében fizetős útszakaszként működik, sebességkorlátozás nélkül. Vagyis Jürgen tart hazafelé munkából,
becsenget 30 eurót (hétvégente 35-öt), majd némi benzinnel kiégeti a stresszt a véréből. 74 kanyar, 300 méter szintkülönbség, és egy komolyabb autóval az ember több ponton is fékezhet 250-ről. Ez adja a kultusz lényegét, hogy bárki, bármilyen autóval taposhatja azon az aszfalton, ahol a legnagyobbak.
És a pálya kegyetlen: nagyrészt bukótér nélküli, szűk, erdőbe vágott nyom, nem hiába nevezte Jackie Stewart Green Hell-nek, azaz Zöld pokolnak. És igen, felhajtani 30 euró, de ha valaki elkottázza, és beleáll a korlátba, akkor a mentést és a pályaelemek helyreállítását is ki kell fizetni. Ez persze még a szerencsésebbik eset: évi egy-két haláleset a mai napig történik.
Az első Ebay-ről rendelt tetoválókészlet
„A tetoválás maga úgy jött, hogy a keresztapám mondta, olyan ügyesen rajzolsz, miért nem kezdesz tetoválni? Akkor még úgy voltam vele, hogy á, tetoválni, azt a bűnözők csinálják.” Ez még a kétezres évek eleje volt, Zoli szerint a gát az évtized közepén szakadt át, akkor hirtelen mindenféle ember elkezdett varratni.
Roncsek Zoltán, tulajdonos – Már van akkora ügyfélkörük, hogy az se lenne végzetes, ha bezárna a legendás pálya.
Zoliék jó üzletet csinálnak a pályából, az egyszerűbb pályarajz, vagyis a szimpla körvonal 99 euró, a bonyolultabb pályaminták egészen 249-ig mennek. Ha valaki idejön, megy pár kört, a fülén folyik az adrenalin, majd meglátja, hogy van itt egy tetováló, nem sokat gondolkodik. Pojácaság? Lehet, de egy ilyen minta a legritkább esetben szól a külvilágnak (az enyémet gyakran rántott húsnak nézik), ez egy emlék a viselőjének. Amikor a 24 órás futamot tartják a pályán, és eljön 280 ezer ember a világ minden részéről, Zoli szalonjában, a Nürburginkben százas nagyságrendben tetoválják fel a mintát.
Hiába kötött anno Zoli negatív sztereotípiákat a tetováláshoz, utánanézett, és felfedezte, hogy ezen a területen is lehet alkotni, innen már nem volt messze Ebay-ről rendelt első tetoválókészlet, és az első mellkasra tetovált skorpió. „Mindenkinek azt mondom, menjen el egy szalonba tanulni, vagy keressen egy jó mentort, esetleg egy tényleg jó online kurzust akár” – ezt tapasztalatból mondja, mert eleinte ő is otthon tetovált. Ezidő tájt sok tananyagot, kurzust megvett, de jórészük csalódást okozott, közben pedig dolgozott. „Akkoriban fizettek fél disznóval, kecskével. Németországban ilyen még nem történt.”
Amikor kiment Németországba, a semmibe is érkezett – meg nem is: egy barátján keresztül kereste meg egy német-magyar tetoválószalon, hogy kéne egy tetováló, annak a hétnek a péntekjére. „Gondolkoztam egy olyan három másodpercet, és rávágtam, hogy igen.
21 éves voltam, minden barátom, osztálytársam az egyetemen tanult, én meg csak ott tetoválgattam Orosházán. Jött ez a lehetőség, nyilván éltem vele.”
Lenyomott egy hetet, szerette, de neki akart futni a képzőművészeti egyetemnek festő szakon. A felvételi egy pontján Zolinak szegezték a kérdést, lehet-e művészet a tetoválás, és rávágta, hogy van az a szint. Ezen a ponton köszönt el tőle a felvételi bizottság, de saját bevallása szerint amúgy sem fejezte volna be az egyemet.
Az első világháborúból ocsúdó, és tetemes jóvátételeket fizető Németországnak persze a legkisebb baja is nagyobb volt, mint a versenypálya-építés, ezért a helyi tanácsos, Dr. Otto Creutz munkahelyteremtési programként csomagolta a Nürburgring ötletét, így már a későbbi kancellár, Konrad Adanauer (ekkor még Köln polgármestere) is rábólintott a 15 millió márkás támogatásra. A pálya 1927-re készült el, és az építés 25 ezer embernek adott munkát. Hivatalosan fizetős közútként működött, tehát hétközben az átlagemberek hajtottak rajta, hétvégén a versenyzők, és persze a német gyártók is használták, valamint használják a mai napig, mint tesztpálya.
Nem cimbiznek, melóznak
