Amikor megszületett az izzólámpa, belevágtak, amikor mindenki kartellezett, kartelleztek. Amikor leült a buli, feltalálták a modern izzógyártást, és arra készültek, hogy a második világháború után hogyan erősödnek tovább nyugaton. Aztán szembejött a történelem (értsd: a kommunizmus). Így nem lett a Tungsram a magyar Phillips.
1944 novemberének közepén két elegáns úr találkozott Budapesten a Ferenciek tere melletti Centrál kávéházban, ugyanazon a népszerű helyen, ahol Babits Mihály egykor megkérte felesége kezét, a Nyugat több nemzedéke dorbézolt, és ahol Karinthy Frigyes először észlelte agydaganata tüneteit. Magyarország ekkor már nyolc hónapja német megszállás alatt állt – és egyértelműen vesztésre a világháborúban. A front, mögötte a szovjet csapatokkal, már a Baja-Szolnok-vonalnál húzódott, és a fővárost fenyegette.
A két úr nem verte nagydobra a találkozó hírét. Egyikük, vitéz Pétery István akkoriban az iparügyi minisztérium villamossági szakosztályának vezetője volt, másikuk, gróf Jankovich Dénes az Egyesült Izzó nevű óriáscég társ-vezérigazgatója. Az osztályvezető két dologról tájékoztatta Jankovichot. Először arról, hogy a Wehrmacht déli főparancsnoksága azt kéri, telepítsék nyugatra a gyárat a szovjetek elől. És utána arról, hogy maga sem gondolja, hogy ezt túlzásba kellene vinni, hiszen inkább az a cél, hogy az immár elkerülhetetlen háborús vereség után mielőbb újrainduljon a termelés.
A Tungsram hatalmas ipartelepe a múlt század elején az újpesti Duna part mellett.
Az Egyesült Izzó ugyanis a legnagyobb magyar iparvállalatok egyike volt, mai fogalmaink szerint hazai székhelyű multinak hívnánk. A háború előtt a termelés nyolcvan százaléka a világpiacra került – a cég exportbevétele nagyobb volt, mint a teljes magyar mezőgazdaságé. Izzókat, rádiócsöveket gyártott az izzók és a rádiócsövek hajnalától kezdve, tucatnyi országban voltak összeszerelő üzemei és kereskedelmi képviseletei. Utóbbiakat a cég vezető márkája nyomán rendre úgy keresztelték el: Tungsram.
A vállalat volumenben és minőségben is a világ élvonalába tartozott. A világpiacot évtizedeken át a magyar Egyesült Izzó, a holland Philips, a német Osram és az amerikai General Electric (GE) határozta meg.
Egy fontos különbség van csak a négy cég történetében: az utóbbi három nem olyan országban működött, amelyik a második világháború után szovjet érdekzónába került, és felszámolta a kapitalizmust.
Egger Béla Bernát a nagy árvíz évében, 1838-ban született Pesten. Lakatosinas lett, majd azt elunva 24 évesen Bécsbe helyezte át székhelyét. Akkoriban zajlott a mínusz harmadik dotkomláz, a távírók forradalma, ő pedig megérezte az üzletet, és 1865-ben távírógépműhelyt nyitott. Hét évvel később otthon, Pesten is létrehozott egy fiókot a belvárosi Dorottya utcában.
A profilba a korhoz mérten szélvésztempóban felvette az Edison által kifejlesztett és 79-ben szabadalmaztatott szénszálas izzók gyártását.
Egger Béla 1882-ben testvéreivel és egy mérnökkel közös társaságot gründolt, és már az első évben megbízást kaptak, hogy világítsák ki Bécs belvárosát.
Két évre rá belevágtak a telefonkészülékek gyártásába is, és 1887-ben megvásároltak egy nagyobb ipartelepet Pest szélén, a Huszár utcában, közel a pár éve átadott új külső vasúti pályaudvarhoz, a Keletihez. A szükséges fejlesztésekhez azonban a bankhitel és a kor high-tech cégeinek kijáró teljes magyar adókedvezmény sem bizonyult elegendőnek, ezért az izzógyártást külön cégbe szervezték egy berlini céggel – az AEG-vel.
Gazdaglista anno – a leggazdagabb magyarok a két világháború között. Kattints a képre a lista eléréséhez.
A régi cégnek, az Egger B. és Tsa.-nak megmaradtak a távírók, a telefonkészülékek, majd idővel a telefonközpontok, és ennek köszönhetően javarészt állami megrendelésekből prosperált. Az újonnan alapított Villanyos Izzólámpagyár viszont a gyér belföldi kereslet miatt inkább a külföldi megrendelésekre számíthatott.
Már 1891-ben exportra ment a termelés kétharmada, főleg Oroszországba és Japánba, de bizományi képviseletük nyílt Montrealban és Melbourne-ben is, köszönhetően az alapító unokaöccsének, a kereskedelmi igazgató Egger Gyulának.
Az erős nemzetközi árverseny miatt hat évig nyomott áron, kezdetben egyenesen önköltség alatt adták el az izzókat, aztán két annyira erős évet produkáltak, hogy a kezdeti befektetés megtérülésén felül szolid profitot is realizáltak.
A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank (ez lett később az MKB, ami beolvadt a Mészáros-féle MHB-ba) az egyik legnagyobb akkori hitelbank volt, zsidó kereskedők alapították, de még Széchenyi István is ott volt az indulásnál. Régóta ők hitelezték a szállítási óvadékokat mindkét cégnek, és ezen felbátorodva a további fejlődés biztosítása érdekében őket vonták be befektetőnek.
A régi cég részvénytársasággá alakult Egyesült Villanyossági Rt. néven. Eggerék kétharmados részt alkudtak ki benne, a bécsi és a budapesti gyárat tették be a közös vállalatba. Egy évvel később aztán az izzócéget is behúzták az új rt.-be, amely innentől fogva az alapszabály szerint mindennel foglalkozott, amihez akkoriban köze lehetett az áramnak, világítástól a vasútbiztonságig.
1935, Római part. A háttérben Újpest és a Tungsram-gyár kéményei. Fotó: Fortepan / A R
A kordivat szellemében formálódó világpiaci kartell
Eggerék még mindig jól érezték a fejlődés irányát, hiszen addigra Ausztria-Magyarország innenső felén is nagy lendületet vett a villamosítás. A piacuk vadul ívelt felfelé. A cég beszállt az erőműépítésekbe, volt, ahol egyenesen tulajdonosként. Egy selmecbányai zártkörű közbeszerzésről (akkor úgy mondták, „szűk körű minisztériumi pályázat”) lemaradtak, a panaszuk nyomán vált rendszeressé, hogy ezeket meghirdessék.
Közben az izzók piacán a Philips, a General Electric és az AEG kemény tempót diktált. A termelést a szűkké vált Huszár utcai helyen csak a minőség rovására fokozhatták volna, a Keleti környékét addigra körbenőtte a millennium korszakának rohanvást fejlődő Budapestje. Új gyártelep után néztek, és egy minisztériumi osztályvezető, Szterényi József barátian azt javasolta, menjenek külterületre, ott tér is akad, ráadásul az újabb 15 év adómentességet jelentene.
Az akkor már negyvenezer lakosú, Pesttel vasúttal is összekötött, de még különálló Újpestre esett a választás. A telket Gróf Károlyi László adta el, és egy ottani bőrgyáros lobbizta ki a városnál, hogy vigyék ki a közműveket Eggeréknek a külső Fóti útig.
A tetejébe még a helyi adók alól is mentességet kaptak. A bank elhűlve figyelte a manővert, de 1900 és 1904 között tényleg megduplázódtak az izzóeladások. Időközben állami kézbe vonták a telefonközpontokat, és ott is sorra nyerték a beszerzéseket, ráadásul beléptek a vasút-biztosítási berendezések belföldi kartelljébe is, harmincszázalékos piacrészt verekedtek ki maguknak. Közben egy fillér osztalékot nem fizettek. Sőt: a bevételekből megemelték az alaptőkét, hogy legyen miből állni a fejlesztéseket.
De nem ők voltak az egyetlenek a világban, akik fejlesztettek. Az izzóforgalom nagy része még mindig exportra ment, ott pedig a verseny kezdte meredeken lefelé tolni az árakat. 1903-ban meg is érkezett a hívás, hogy az Egyesült Villanyossági is csatlakozzon a kordivat szellemében formálódó világpiaci kartellhez. Ekkoriban második-harmadik helyen álltak a Siemens és az AEG mögött, nagyobbak voltak a Philipsnél. A harmadik legnagyobb kvótát kapták, és a garantált fix árakkal végtelen nyugalmat mellé. „Megszűnt az idegtépő árverseny” – ahogy a cég sztoriját összefoglaló könyv (A Tungsram Rt. története, 2004) bájosan fogalmaz.
K+F a 20-as években: kutatói szabadság fizetésemelés nélkül
Richard Englander egyike az ipartörténelem azon néma alakjainak, akikről nulla találatot ad a Google. A bécsi műszaki főiskola tanára régről ismerte Eggeréket, a Huszár utcai gyár bővítésénél, majd az újpesti telep építésénél is szakértősködött nekik. A nem túl hatékony, nem túl fényes, nem túl tartós szén izzószálakat sokan próbálták már fémszálra lecserélni, amióta kiderült, hogy a fémek képesek áramot vezetni, de ezek a kísérletek jó sokáig gyerekcipőben jártak. Az Egyesült Izzó is vett olyan izzószabadalmat, amelynek volt egy olyan apró hibája, hogy csak fél perccel a felkapcsolás után kezdett el világítani, és akkor sem valami meggyőzően.
Englander két diákja, bizonyos Just Sándor és Hanaman Ferenc (valójában horvát születésű: Franjo Hanaman) viszont ígéretes kísérleteket folytattak wolframszállal. A tanár beajánlotta őket Eggeréknek, akik a szabadalom megjelenésének napjára már meg is vásárolták a jogokat az egész Monarchiára, és közös társaságot alapítottak a feltalálókkal a jogok továbbértékesítésére.
Ügyesen számítottak: a Nemzetközi Wolframlámpa Rt.-től minden nagy nyugat-európai piacra és az USA-ra is megvették a használati jogot. Jelezve a fókuszváltást az Egyesült Villanyossági Rt. ekkortájt, 1906-ban váltott az Egyesült Izzó névre.
„Kémikusokat kell foglalkoztatni, akik a wolframlámpagyártás ügyét az összes szabadalom ismeretében továbbfejlesztik, és az Izzó részére a világpiacon kedvező helyzetet biztosítanak” – ilyen szépen fogalmazta meg egy 1906-os igazgatósági ülés egyik résztvevője, hogy a saját kutatás fontos, ami a kartellekben cserélgetett szabadalmak korában egyáltalán nem számított triviálisnak. Az Izzó aztán az első világháború idején teljes saját K+F labort állított fel, amivel tényleg végképp megelőzték a kort.
Az izzógyár hatalmas területe már az újpesti Duna-part mellett. Fotó: GE Lighting archívuma
Először a wolframtechnológiát feltaláló Hanaman Ferencet nézték ki az élére, de őt behívták katonának. Az alapító Pfeifer Ignác így egy műegyetemi tanszék éléről érkezett – egyes források szerint annyira felhúzta magát a numerus clausus törvényeken, hogy így tiltakozott, de más, életszerűbb vélemények szerint a Tanácsköztársaság alatt vitt szerepe miatt egyébként sem lett volna ott maradása.
1936-ban legendás gyárigazgató Aschner a szegedi egyetemről igazolt a helyére egy professzort, Bay Zoltánt (róluk még lesz szó). „Nehezen szántam el magam. […] De Aschner, az Izzó nagy látókörű vezérigazgatója biztosított, hogy a tiszta fizikai kutatást nem kell abbahagynom, és a feladataimat magam állapítom meg. Ezenkívül később alapítványi tanszéket szervezett számomra a budapesti Műegyetemen, hol az atomfizikát taníthattam, és finanszírozta, hogy az ország első atomromboló készülékét megépíthessük” – írja visszaemlékezésében. Bayról mint kutatóról elég annyit mondani, hogy a második világháború után szimpla érdeklődésből kölcsönkért egy legyártott, de használatba már nem vett katonai tányérantennát, felállította a gyár területén, és társaival letapogatta a Holdat, hogy igazolja az égitest becsült távolságát.
A labort rajta kívül is élvonalbeli tudósok népesítették be. A kriptontöltésű izzót feltaláló Bródy Imre Göttingenből jött haza. Kísérleteztek fotocellával, mikrohullámú adóvevővel. Az itt kutató Selényi Imre később megalapozta a xeroxtechnológiát, Gábor Dénes utóbb feltalálta a hologramot.
A valóban teljes kutatói szabadság mellé viszont nem mondhatni, hogy a tenyerükön hordozták volna a tudósokat.
A bárium-elektroncsövek feltalálója, Winter Ernő például nemhogy fizetésemelést nem kapott a jövedelmező felfedezés után, de Aschner a korabeli szóbeszéd szerint még meg is fenyegette, hogy ha kilép, gondoskodnak róla, hogy máshol se kapjon állást.
Winter inkább lelépett Hollandiába a Philipshez, ahonnan a korábbi 176 pengős fizetése helyett mégis havi 1000-ért hívták vissza 1929-ben, a fenyegető pénzügyi válság idején. Ő dolgozta ki, hogyan lehet a korabeli rádiózásban elkerülni az addig adottnak vett hangtorzulást, és ezzel egy csomó pénzt keresett – az Izzónak, hiszen a szabadalom természetesen a cégé volt.
Egy kölcsönadott kabátból világraszóló karrier: Aschner felemelkedése, Amerika bevétele
Egy Nyitra vármegyei származású zsidó fiatalember, Aschner Lipót ekkor nőtte ki magát gyakornokból a lámpaértékesítési üzletág igazgatójává. Azzal villantott nagyot, hogy ő készítette fel a résztulajdonos bank képviselőjét, amikor az az 1903-as nemzetközi kartelltárgyalásokra utazott, és a hobbiból összegyűjtött rengeteg számadat ugyancsak jól jött a nyugatiak meggyőzésében.
