Pontosan belőhetetlen, hogy melyik napra esett a csoda, de valamikor a 2010-es évek legelején felkelt sírjából a halott és járni kezdett. Az 1980-as években gyártott nehéz és kattogós IBM Model M billentyűzetek újra divatba jöttek. Előbb csak fórumok születtek arról, hogy hol lehet még ilyen, többnyire régen leselejtezett billentyűzeteket találni, és hogyan lehet őket USB-csatlakozóssá alakítani. Aztán megjelentek a pimaszul felárazott „előszeretett” darabok az Ebayen. Végül pedig már a sajtó figyelmét is felkeltették.
A 2013-as technológiai újságírás egyik alzsenerévé vált a „miért használok egy harminc éves billentyűzetet” jellegű cikkek, amelyeket lehetőleg a vallomásos líra eszköztárával írtak meg. Ódák szóltak a régi billentyűzetek elpusztíthatatlananságáról, a gépelési élményről és arról a géppuska-szerű klattyogó hangról, amit gépelés közben kiadnak. Ezzel pedig el is érkeztünk oda, ahol a lényeg elkezdődik.
A forradalom az IBM Model M újrafelfedezésével kezdődött (Fotó: Nick Bair CC-BY)
Miért klattyog a billentyűzet?
Az újabb fajta billentyűzetek – ilyen előtt ül, ha nem költött rá tudatosan jelentős összeget – rém egyszerűek. A billentyű besiklik, összenyom egy gumiharangot, a harang pedig egymásnak nyomja azt a két-három műanyagfólia réteget, amelyeken áram alatt lévő vezetékek futnak a műanyagra rágőzölt speciális anyagból. Ahol összenyomjuk, ott a megfelelő vezetékek érintkeznek, a billentyűzet pedig ebből tudja, hogy A vagy B betűt ütöttünk. A laptopoknál lehet más a billentyűzet felépítése, de a lényeg ugyanaz: gumiharang, érintkezés. És ez nagyon jó, mert gumit hangosan csak úgy lehet összenyomni, ha az ember üvölt közben. Magyarul, egy új billentyűzet használata mellett aludhat a gyerek, tévézhet a barátunk vagy barátnőnk, és még a kollégánk sem őrül meg a szomszéd asztalnál.
