Kepes András eleve toleránsnak született, de az élet is elfogadásra nevelte. Tanult a lányaitól, Amazónia ágyékkötős indiánjaitól és Imre bácsitól, a Kádár-korszak bölcs parasztbácsijától is. Szembenézést, együttműködést, önreflexiót. Most azt is mondja, az elszámoltatás fontos, a leszámolás sebeket ejt.
Forbes.hu: Legújabb könyved címe, az Igazad van kicsit mintha provokatív lenne. Nem feltétlenül arról szól, hogy igazad van, hanem arról, hogy talán nincs. Miért lett ennyire fontos témád az igazság?
Kepes András: A cím után szándékosan nem tettem írásjelet. Mindenki döntse el maga, hogy állításként, kérdésként vagy akár kétkedésként olvassa ezt a mondatot, ahogy a könyvben is igyekeztem körüljárni a különféle olvasatokat. Valójában az érdekelt, mi egyáltalán az úgynevezett „igazság”, aminek birtoklásáért az emberek képesek ölre menni szeretteikkel, barátaikkal, hajlandók tönkre tenni társadalmakat. Mi az oka, hogy az „igazság” illúziója az embereket ennyire indulatossá, szenvedélyessé és elkötelezetté teszi?
Vannak az igazságnak különböző definíciói. Az egyik például, hogy „igazság az, amit a valóság tényei igazolnak”. De akkor felmerül a kérdés: mit nevezünk valóságnak? Ennek is különböző meghatározásai vannak, és például, ha azt vesszük, hogy „valóság az, amit a többség igaznak tart”, akkor a kígyó máris a farkába harapott.
A dolgot bonyolítja, hogy az igazságnak is több megközelítése lehet. A vallásban az isteni törvényeket tartják igazságnak, az igazságszolgáltatásban azt, ami jogilag bizonyítható, a tudományban, ami megfigyelésekkel, kísérletekkel igazolható. De sokféle vallás van, a törvénykezés is államonként eltérő, és a tudomány is változik, mert szakadatlanul korrigálja önmagát.
Én a kérdést az emberi viselkedés felől próbáltam megközelíteni. A hétköznapi gondolkodás valahogy úgy fogalmaz, hogy „igazság az, amit én igaznak tartok”.
Te hogy vagy az önreflexióval és az önkorrekcióval? Amikor visszanézel korábbi döntéseidre, érveléseidre, be tudod látni, ha hibáztál? Volt már olyan pillanat, amikor ráébredtél, hogy na, ebben nagyon nem volt igazam?
Természetesen még velem is előfordul, hogy belátom, tévedtem. Többnyire már közvetlenül egy-egy beszélgetés után, hazafelé, amikor a lépcsőház szelleme szembesít vele, hogy ahelyett, amit mondtam, hogyan kellett volna fogalmaznom. Régi bölcsesség az is, hogy az ember a belátott tévedéseiből tanul a legtöbbet. Ezt magammal viszonylag könnyen megtárgyalom, de ahhoz nagyobb erő kell, hogy másoknak is bevalljuk. Állítólag minden nyelven azt a szót a legnehezebb kimondani, hogy „tévedtem”.
Erről szól még az interjú
- A törzsi gondolkodás és a valódi törzsek: voltak, akik fegyver nélkül is tudtak élni
- Egy rendszerváltás hatos szabályrendszere – hol tart Magyarország?
- Lehet tanulni, fejleszteni a kollektív feldolgozást?
- Mi az a mondat, amit szerinted ma több magyarnak kellene kimondania?
