Az elmúlt négy évtizedben Európa korábbi, szinte minden területre kiterjedő dominanciája fokozatosan visszaszorult az egyre globalizálódó világban. A kilencvenes évek elején a labdarúgás is valóban globális sporttá vált – üzleti értelemben mindenképpen. A világbajnokságok eredményeit nézve azonban az európai fölény ma erősebb, mint valaha. A sokak által várt afrikai felzárkózás nemcsak Európával szemben maradt el, hanem odáig jutottunk 2026-ra, hogy az 1986 és 2026 közötti világbajnokságok egyenes kieséses szakaszában a legjobb tizenhat között Horvátország több mérkőzést nyert, mint az összes afrikai válogatott együttvéve.
Amikor 36 évvel ezelőtt, 1990. július 1-jén Edgardo Codesal Méndez játékvezető lefújta a Nápolyban az 55 205 néző előtt rendezett Anglia–Kamerun világbajnoki negyeddöntőt, újfajta izgalom járta át a futballvilágot. Kamerun hosszabbítás után, rendkívül balszerencsés körülmények között búcsúzott. A szakértők többsége szerint az afrikai csapat jobban játszott Angliánál, amely Gary Lineker 83. percben értékesített tizenegyesével harcolta ki a hosszabbítást, majd egy újabb Lineker-büntetővel nyerte meg 3–2-re a mérkőzést.
Akkoriban még csak két afrikai válogatott szerepelt a 24 csapatos világbajnokságon, Kamerun menetelése azonban azt az érzést keltette, hogy három-négy világbajnokságon belül akár afrikai világbajnokot is ünnepelhetünk, megtörve az addig hat évtizede tartó európai–dél-amerikai hegemóniát.
Ennél nagyobbat aligha tévedhetett volna a futballvilág.
Az 1990 és 2026 közötti 36 évben a labdarúgás üzletileg teljesen globalizálódott. A pályán azonban ennek alig látni nyomát. Sőt: a világbajnoki eredmények alapján nemcsak az Európán kívüli világ nem zárkózott fel, hanem Európa immár a korábban vele egyenrangú Dél-Amerikával szemben is növelte előnyét.
