Meglepődtem, amikor az engem felkonferáló férfi így szólt a körülbelül 40 fős, jellemzően 40 és 60 év közötti hallgatósághoz: kérlek benneteket, tiszteljétek meg az előadót azzal, hogy nem nyomogatjátok a telefonotokat az előadása alatt.
Meglepődésem első számú oka az volt, hogy nem szeretem, ha úgy beszélnek felnőttekkel, mintha gyerekek lennének. Hozzáteszem: azt se szeretem, ha gyerekekkel beszélnek úgy, mintha hülye gyerekek lennének.
Másodszor: nagyon régóta azt gondolom, hogy tiszteletet nem lehet kérni, sem parancsolni. Tiszteletet nehéz munkával és sok alázattal kiérdemelni lehet. Bármilyen összefüggésében is nézzük, szülő a gyermekétől, főnök a beosztottjától, idősebb a fiatalabbtól, előadóművész a közönségétől nem kérhet tiszteletet. Azt vagy kiérdemli viselkedésével, és akkor lesz, vagy nem érdemli ki, és akkor nem lesz. Az nem szerzett jog, az munka eredménye, ugyanúgy mint bármilyen más siker. (Amennyiben a tiszteletet sikerként értékeljük.)
