Print

Maszeknak lenni jó (volt)

Jászberényi Attila
2020. november 26. 12 perc olvasás

Letérvén az autópályáról a főként Matyó Múzeumáról és kénes gyógyvize illatáról messziről betájolható Zsóry fürdőjéről ismert Mezőkövesd felé, először is iparcsarnokok sora tűnik elő a misztikus őszi homályból. A legkevésbé sem matyó mintásak, leginkább a mezőn elszunnyadt birodalmi lépegetőknek tűnnek, cicoma és villódzó neonfény nélkül. Ez itt a város nem hivatalos ipari parkja (az éppen túl van a tenderkiíráson), itt minden magánerős és zöldmezős beruházás, egyfajta gépipari szinergiaskanzen.

A négy-öt nagyobb telephelyből szinte mindegyik magyar tulajdonú fémfeldolgozó nagyvállalkozás, amelyik nem, az szintén zenész, csak multinacionális kézben. Jellemzően épp a legutóbbin van egyedül szerény márkamegjelölés (Modine), a többi eligazító táblán pusztán egy-egy diszkrét cégnév (Kovács Kft., Jacsó Kft., Forgácsol6 Kft.) olvasható. Fel is merül az átutazóban a költői kérdés: vajh, miért van az, hogy nagy forgalmú, világpiacra termelő, sikeres magyar beszállítók pont a márkateremtésre nem ügyelnek egyáltalán?

Idősebb és ifjabb Almási Sándor néhány retró küllemű NDK-s és csehszlovák masina társaságában

Mindennap egykor hazamegy a feleségével ebédelni, és vissza már munkaruhában (amolyan vakondnadrágban) jön, ilyenkor már nem a cégvezetés, hanem a problémamegoldás, a „karbantartói meló” a feladat.


A brandépítési hajlandóságot szintúgy nyomokban sem mutató Almási Kft. vadiúj épülete viszont messze a legcsinosabb mindahány közül, az egyen-Lindab-lemezes monotóniát merész homlokzati aszimmetriával töri meg. A tulajdonos Almási Sándor (71) és fia, Almási Sándor (45) – a munkatársaiknak csak a Főnök és a Sándor, esetleg Sanyi – irodájában megkapom az egyszerű választ a kérdésre, hogy miként alakult ki e modern kori aranyművesek utcája. „Ez volt a város üres sarka”, közel az M3-as, Eger, Miskolc, Debrecen és Budapest, így a multiknak beszállító cégeknek megérte, hogy „közel húszszoros szántóáron” privát ipari parkot építsenek maguknak.

Beteszi, csinálja, méri, kirakja
Sándorról és Sándorról három dolgot nem képzelne első blikkre az ember: egy másfél milliárdos high-tech üzemet igazgatnak, magasan kvalifikált műszaki értelmiségiek, és annyi idősek, ahányak. Idősebb Almási ügyvezetői, ifjabb gyártástámogató mérnöki pozícióban dolgozik – közvetlen, a szó legjobb értelmében életvidám hétköznapi figurák, beszélgetésünkben így több az emberi történet, mint a műszaki-gazdasági tartalom. A genetikáról nem tehetnek, ha tíz évvel kevesebbet mondanának, senki sem lepődne meg, már az is árulkodó, hogy idén mindketten kishajóvezetői képesítést szereztek, és megvették a család első „luxusberuházását”, egy használt balatoni vitorlást.


A kétezer négyzetméteres, hipermodern gyártócsarnokban azért már kibújik a szög a zsákból. Leplezetlen szakmai büszkeséggel mutatják a ládákban álló végtermékeket, a vasúti szelepházakat és az azokat előállító „vízszintes orsós kétpalettás megmunkáló központokat”. Tornasorban állnak a számítógép-vezérlésű forgácsológépek, és megismerhetem a gyár büszkeségét, az országban egyedülálló, robotkiszolgálású, kétorsós orsóváltós esztergát, ami Sándort idézve „beteszi, csinálja, méri, kirakja”. És itt állnak a menethengereszközök, amik rányomják a meneteket az akár három méter hosszú fémtengelyekre is.


Az egyenként is sok százezer eurós eszközök között megbújik néhány retró küllemű NDK-s és csehszlovák masina, mert szükség van rájuk, és jól dolgoznak. Jól megfér egymás mellett az Okuma & Howa esztergagépek három generációja is, a céges hitvallás mindig az volt, hogy legyen, ahogy történelmileg alakult. „Arra vegyünk gépet, amilyen termékre éppen igény van, ha már nem kell, eladjuk, ha kell, használjuk, amíg lehet.” Az old school zöld-szürke berendezések kizárólagos látványa is már a múlté, a súlyos, kemény anyagokat aprító és forgácsoló, zárt házukban olajat lövellő és szikrázó monstrumok egyre vidámabbak, egy tetőtől talpig rózsaszín, úgynevezett függőleges megmunkáló központ már nem is tűnik tabudöntögető dizájnelemnek.


Az átlag nyolcvanfős állományból (majdnem hetvenen férfiak) egy ember általában két-három gépet felügyel, két műszakban. Lehetne többet is automatizálni és robotizálni, de Sándor inkább azt vallja: „Azért, hogy ne küldjünk el embert, nem mindig a leghatékonyabban dolgozunk.” „Igen – fordítja Sanyi –, néha szociális intézmény is vagyunk.”


A fémipari világkereskedő Thyssenkrupp alapanyagaiból – kovácsolt és saját gyártású lángvágott fémekből, szálanyagból, táblaelemekből – készülő munkadarabok nem mütyürök, 1 × 1 × 1 méter méretűek is lehetnek. „Általában tudjuk is, mit gyártunk” – mondja Almási. „Ha mégsem, azt nem is kötik az orrunkra” – teszi hozzá a fia. Végső soron úgyis „a rajz a döntő, meg a határidő”, vallják egybehangzóan. Két legnagyobb vevőjük az amerikai hátterű Modine az út másik oldaláról és a Knorr-Bremse vasúti üzletága Budapestről. A két cég adja a megrendelések 95 százalékát.


A vasúti termékekben világszinten piacvezető Knorr-Bremse budapesti gyártóbázisa a legnagyobb Európában, és ezt több mint felerészben honi beszállítók produktumaival éri el. A beszerzési vezető, Kanda Gábor szerint ágazatukat még alig érintette meg a koronavírus-járvány, az első hullámot üzletileg észre sem vették, amihez nyilván hozzájárult, hogy hosszú, drága, régen leszervezett és jelentős mértékben állami projekteken dolgoznak. Ma már náluk is érezhető a járvány hatása, nem a volumenekben, hanem hogy egy kiszámítható, tervezhető piac vált „ugrándozóvá”.


Almásiék 2017 óta stratégiai partnereik, vagyis a legmagasabb beszállítói minősítéssel rendelkeznek. Köszönhető ez a megbízhatóságuknak, de a megfelelő kommunikációnak is, időben és pontosan válaszolnak mindenre. Bátran ajánlanak alternatív technológiai megoldásokat, tesznek javaslatot racionálisabb anyaghasználatra, akár már futó projektekben is. „Ha ez árelőnnyel jár, a hasznán megosztozunk” – mondja Kanda Gábor.


Az első menethengergép
Sándor született mezőkövesdi, vasutas és szűcs szülei a miskolci technikumba járatták nem sejtvén, hogy fiuknak, miután egy bizonyos Titanic nevű beatzenekar dobosa lett, az egyetemista basszusgitáros kedvet csinál ahhoz, hogy beiratkozzon a Nehézipari Egyetemre, és 1974-ben gépgyártástechnológia szakon diplomázzon. Innentől egy kisvárosi saga vette kezdetét – Sándor változatos munkahelyei keretbe foglalják a történetet.


Volt technológus egy innovatív szocialista középvállalat, az Autovill helyi kirendeltségén, aztán művezető lett a városi Kismotor- és Gépgyárban, majd főmérnök az akkor már menő szomszéd Kovácséknál. Náluk már a 80-as években is volt CNC eszterga, sokat lehetett tőlük tanulni, és Sándor itt ébredt rá, hogy „maszeknak lenni jó”. Közben megnősült – Borika, a felesége ma kisebbségi tulajdonos és a cég pénzügyi vezetője –, és a szülői garázsban műhelyt alakított ki. Másodállásban, „nem hivatalos bedolgozóként” kezdte önállósítani magát. Az első iparengedélyt 1980-ban váltotta ki még autóbontásra, de a szomszédok tiltakozása miatt ez a tevékenység rövid életű volt. Maradt a forgácsolás hagyományos, mechanikus esztergagépek segedelmével, amiből az eredeti tőkefelhalmozás folyományaként a rendszerváltás hajnalán, 1990-ben, már egyéni vállalkozóként, 400 ezer forintért megvett egy menethengergépet.
Első éves árbevétele rögtön hárommillió forint lett, ez aztán évről évre duplázódott, köszönhetően elsősorban a felszabadult lakosság médiafogyasztási igényének, vagyis hogy az addigi három helyett kilencvenhat tv-csatornát szeretett volna nézni. Így lett a húzótermék a parabolaantennák menethengerelt tartószára. „Akkor ebből tízezerszám lehetett eladni.” 1992-ben két és fél millió forintért aztán adódott az első CNC eszterga is, az első vevő hozomra való (és ledolgozott) befektetése és némi 31 százalékos kamatú bankhitel révén.


Almási Sándorné, Borika közben elvégzett egy mérlegképes könyvelői tanfolyamot, így már ő is belépett a cég életébe, innentől közös munka volt minden eredmény. Jött vele a számítógép is. „A 286-os PC-k korszakában mi már teljesen kompjúterizálva voltunk, de otthon még nem volt egy sem” – mondja Sándor. A garázst kinőtték, egy családi ház áráért megvették első telephelyüket, történetesen az egykori Autovill-lerakatot, majd 1998-ban bekopogtatott az első multi. „Hát, a Kismotorgyárat privatizáló Modine.”


Aztán 2007-ben bejött a következő. Egy mérnök munkatárs egyetemi cimborája rácsodálkozott Almásiék menethengerlőjére, az egyetemi találkozóra érkező férfi véletlenül beszerzői munkakörben dolgozott a Knorr-Bremsénél. Nem hiába mondja Sándor, hogy az üzleti sikerhez a hozzáértésen, megbízhatóságon, pontos teljesítésen kívül „marha nagy szerencse is kellett”. Mindig fizettek a partnereik, jól jött egy ismerős a Modine-nál, és egy jól ütemezett egyetemi évfolyambuli is.


Az új, nagypályás üzleti partnerek új üzleti és munkakultúrát is hoztak. Sándor szavaival: „Az árérzékenységnél fontosabb lett a minőség­érzékenység.” A közel egymilliárdos céghez és a pályázati lehetőségekhez már nem passzolt az egyéni vállalkozás, 2013-ban megalakult a kft. Tavaly jött hozzá az egymilliárdos új cégközpont, egyharmadnyi önerő plusz hitel segedelmével.

Hevesebb volt, ma konzervatívabb
Ifjabb Sándor útja szabályos volt, és szabálytalan is. Gyerekkorában konyhai mérlegen szortírozott anyacsavarokat, kecskeméti piarista diákként a családi gyárban dolgozott nyári munkán, és pont huszonöt évvel apja után lett gépészmérnök, Miskolcon kezdte, és Németországban diplomázott. Nem volt eleve elrendelve, hogy a cégben folytassa, dolgozott a Zeissnél is például, és kipróbálta az Almási Kft.-t is. „Nem volt egyszerű, fiatal voltam, és heves” – mondja. A generációs és szemléletbeli különbségek három évre jegelték is a közös munkát. 2012-re viszont nemzedékváltás zajlott le a menedzsmentben, Sanyi úgy érezte, ideje visszajönni (bár ma is budapesti lakos, naponta bejáró munkavállaló). Érti és átlátja a folyamatokat, de kevesebbet bízna a szerencsére, többet az üzleti tervre, több racionalitást vinne a gyártásba.


A járványügyi helyzet eddig mérsékelten viselte meg a vállalkozást, a vasúti megrendelések egyelőre állandók. A haszonjármű-alkatrészek forgalma csökkent valamennyire, de ahogy általában a járműipari beszállítóknál, ezt a forintárfolyam gyengülése kompenzálta is némileg.


Idősebb Almási Sándor munkanapjai még ugyanolyanok, rendszerezettek és puritánok. Mindennap egykor hazamegy a feleségével ebédelni, és vissza már munkaruhában (amolyan vakondnadrágban) jön, ilyenkor már nem a cégvezetés, hanem a problémamegoldás, a „karbantartói meló” jelenti a feladatot, és talán a kikapcsolódást is. „Elég nagy barkácsolói hajlamom van” – mondja, és mint kiderül, egyre több időt tölt rádiógyűjteményével vagy alkalomadtán a régi telephely diófája termésének begyűjtésével.

Energikus és aktív cégvezető, de a Covid-helyzet miatt most mégis a társasági szerződés módosítására készül. A család úgy gondolta, itt az ideje, hogy a biztonság kedvéért ráruházzák az aláírási jogosultságot ifjabb Sándorra is.

Almási Kft.
Alapítás éve:
2013 (a cég „maszek” elődjének: 1980)
Tulajdonosok:
Almási Sándor (98%), Almási Sándorné (2%)
Létszám:
77 fő
Árbevétel
(milliárd forint):
2017:
1,2
2018:
1,4
2019:
1,5
Adózás utáni eredmény
(millió forint):
2017:
164
2018:
120
2019:
119
Forrás: Bisnode, cégközlés