„Vannak, akik többé nem jelentkeznek, és vannak, akik évek múlva küldenek egy képet külföldről a családjukról, vagy felhívják a Mamát (minket), hogy minden rendben van – mosolyog Hárdi Lilla pszichiáter, a Cordelia Alapítvány életre hívója és orvosigazgatója. – Egy afrikai menekült hosszú terápián vett részt nálam, majd idővel lett munkahelye, és házasságot kötött egy szintén Magyarországon élő menekülttel. Nemrég behozta megmutatni a gyerekeit, a három piciny lány itt illegette magát rózsaszín és fehér tüllszoknyában. Ők az eredmény.”
Az első beszélgetésekből nem mindig derül ki, mennyi segítségre van szükség. Az Ukrajnából jövőknél gyakran több idő kell. „Amikor megkérdezzük az előttünk ülőtől, hogy van, sokszor az a tipikus válasz érkezik: нормально (normalno). Vagyis minden rendben, minden normális. Aztán elkezdünk beszélgetni, honnan jött, milyenek voltak a régi szép idők. Egész élettörténetek bontakoznak ki, és szép lassan bevezetnek a háborús klímába. Fokozatosan, több ülés alatt alakul ki a »normalno« felszínt áttörő bizalom, és előkerülnek az átélt traumák.”
ADAKOZOL?
Rendszeresen írunk civil
szervezetekről, amelyeket szerintünk érdemes támogatni. Miért teszünk így?
Mert Magyarországon kevesen élnek jól (a jól élők közül sokan olvassák a Forbest), de nagyon sokan küzdenek mindennap. Ez így igazságtalan, és mindenkinek
van egy kis felelőssége
benne.
Lilla szerint az akár több évtizedes rutin, a verbális és nonverbális rendszer ismerete és mentalizációs képességeik is segítik a terapeutákat, hogy felismerjék, milyen segítség kell az adott személynek. Akad, aki kerek perec elutasítja, de később, amikor a poszttraumatikus stressz utat tör, és kimutatja a foga fehérjét, szüksége lesz az információra, hol kaphat segítséget.
„Nem akarjuk mindenáron kiszedni valakiből a traumáit, az átélt szenvedéseit. Ha együtt tud velük funkcionálni, és folytatni tudja az életét, nem kell őt megbolygatni. Az ukrajnai menekülteknek is gyakran ez az egyik megküzdési módjuk. Mennek tovább, és nem gondolnak rá. Mások viszont, ahogyan korábban is láttuk, az Afganisztánból, Szíriából, Szomáliából érkezettekhez hasonlóan sokszor alig várták, hogy mesélhessenek a borzalmakról, és így megkönnyebbülhessenek” – teszi hozzá Mészáros Márta klinikai szakpszichológus.
A legfrissebb adatok szerint az Európai Unióban a háború két évvel ezelőtti kitörése óta 4,2 millió ember kapott átmeneti védelmet, ezen belül több mint harmincháromezren Magyarországon. Közülük sokan tapasztalták a bőrükön a harcok borzalmait, éltek át kínokat és kínzásokat. Az ilyen menekülők teljes bio-, pszicho- és szociális ellátására és ezáltal a társadalomba való integrálódásának megsegítésére jött létre huszonnyolc éve a Cordelia Alapítvány.
Hárdi Lillát az akkor még létező lipótmezei elmegyógyintézet (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, OPNI) orvosaként „utalták ki” 1991-ben az IRCT (Kínzás Áldozatainak Nemzetközi Rehabilitációs és Kutató Tanácsa) Budapesten tartott nemzetközi kongresszusára. Lilla kedvet kapott a munkához, hamar alapítványt hoztak létre az áldozatok támogatására (ez idővel felbomlott, a „maradékából” jött létre a mai Cordelia). „Zajlott a boszniai háború, Nagyatádra, majd Bicskére jártunk a menekülttáborokba néhány kollégával segíteni.”
Ahogy 1998-ban megindult az Európán kívüli menekültek áramlása is, egyre színesebb és egzotikusabb csoportokkal találkoztak. Beletanultak a különböző kultúrákba, kidolgozták az adott nemzetre, azonos területről érkező vagy azonos bántalmakat elszenvedő csoportokra adaptálható terápiás módszereket. Komplex rehabilitációs rendszerben gondolkodnak.
