„A kék zónás filmeket nézve a fejemhez kaptam: mi ezt csináljuk!” – mondja Mihály Tibor, a Külker Evezős Klub elnöke arról a pillanatról, amikor felismerte, hogy az általa kergetett életmód sokban hasonlít a valódi kék zónákéhoz. A kerítésen egy molinó is ezt hirdeti, és csak részben ironikus kikacsintás a klub jó egészségnek örvendő, ősz hajú evezősei felé, van mögötte komoly gondolat is. A kék zónák sajátosságaiból kettő itt biztosan megvolt a 60-as, 70-es években, és ezeket sikerült is átmenekíteniük a mának: a közösséget és a mozgást.
A parton és a vízen evezősök és fürdőzők osztoztak, a csónakházakhoz tartozó apró kabinokba pedig komplett családok költöztek ki nyaranta. Ezt az életformát csak öregek elbeszéléseiből és régi fotókról lehet rekonstruálni, a nosztalgiázók is elismerik, hogy már nem lehet visszacsinálni.
De mi lehet helyette? Ez a kérdés már harmincöt éve lebeg megválaszolatlanul. Amíg nem dől el, hol kéne védekezni az árvíz ellen, nem is jutunk közelebb a megoldáshoz, és nem létezik jó válasz. Klasszikus mexikói felállásban feszül egymásnak a természetvédelem, az üzleti érdek és a jog. Ha a Nánási úton marad a fővédvonal, az ártéri ingatlanok tulajdonosai járnak rosszul, ha közelebb hozzuk a vízhez, az ősfás part, vagyis a Római fő vonzereje tűnik el.
Húsz éve nem történt előrelépés, most ott tartunk, hogy a fővédvonal marad a helyén, a parton pedig lesz majd valami, amihez nem kell fákat kivágni. Erre a valamire eddig sem volt pénz, így a helyén lévő semmi várhatóan sokáig ott marad. Hosszú évekig élvezhetjük még a bezárt csónakházak romantikus pusztulását és a köztük virágzó vendéglátóhelyek bohém pezsgését. A Rómain harminc éve beruházási tilalom van, amit háromévente megújítanak konzerválva vele a jelenlegi, sehová sem tartó helyzetet.
Sziget a szigetben
Ebben a vadszőlővel benőtt melankóliában különös enklávé a Külker. A történet egészen 1912-ig nyúlik vissza. A csónakházat és a hozzá tartozó bauhaus villát az 50-es években államosították, mint a Rómain nagyjából mindent. Az ingatlan és a klub a Külkereskedelmi Minisztérium sportklubjának evezős szakosztályához került. A klub elnöke, Mihály Tibor 1972-ben vette át ideiglenesen a vezetését. Mindössze két hónapról volt szó – azóta is ő tölti be a tisztséget.
Hátul Debreczeni Katalin, ő legalább ötven éve evez, nyugdíjasként minden reggel a Rómain kezd, korábban egy külkereskedelmi vállalatnál dolgozott. Előtte Varga Mária egykor újságíró, aztán Mihály Tibor, a vezérevezős pedig Nagy Ferenc nyugdíjas mérnök, aki fiatalon versenyszerűen evezett a Vasasban. Mind közelebb vannak a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez.
A rendszerváltás után az itt összegyűlt evezősök nem várták meg a lassú szétesést, elébe mentek a bajnak, és 1992-ben, a Külkereskedelmi Minisztérium Sportklubjából kiválva a lábukra álltak, éppen a klub nyolcvanadik évfordulóján. Ezt az évszámot egyébként véletlenül tudták meg, a főépület tatarozásakor egy kapcsolószekrény mögül előkerült az emléktábla, amiből kiderült, hogy az egykori üdülőt 1932-ben, a sportegyesület huszadik évfordulóján építették fel, innen tudni az alapítás évét is.
A gondozott telek és a felújított épületek erős kontrasztot mutatnak a környékkel, ahogyan a kerítés mögött zajló élet is. Még este is nagy a nyüzsgés, az evezősök a másnapi versenyre készülnek. A mindenhol tapasztalható lassú pusztulás mellett érezhetően Mihály Tibor, vagy ahogy az egész Római ismeri, Tibi bácsi a másik állandó pont a parton, egy idő után az volt az érzésem, hogy a környéken mindenki ismeri. És az is hamar nyilvánvaló lett, miért keresik ennyien a társaságát: remek beszélgetőpartner, kedvesen és világosan mesél, nem terjengős, de alapos, közbeszúrt vicces megjegyzéseivel pedig tisztes távolságot tart a kellemetlenül bölcs nagypapa kliséjétől.
Noha Magyarországon az evezést háttérbe szorította a kajak és a kenu, nemzetközileg ennek van igazán presztízse. Minden nevesebb egyetemnek van evezőscsapata, és nem véletlenül. Egy nyolcas hajóban nincs gondolkodás, csak nyolc teljesen egymásra hangolódó, tökéletes összhangban mozgó ember.
„Az evezés rákényszeríti a hajóban ülőket az együttműködésre. A mai világban, amikor ez létkérdés lenne, ez a sport iszonyú sokat segít ennek a fejlesztésében. Egy kajakválogatottat akár egy hét alatt összeraknak. A legjobbakat beültetik egy hajóba, és kész. Evezésben egy jó csapat az két év közös munka, minimum” – magyarázza Tibi bácsi, miért foglal el különleges helyet az evezés a vízi sportok között.
Ehhez jön hozzá, hogy az evezés összetett mozgás, az egész test benne van, a húzás a lábaktól indul, és ebbe csatlakoznak be a karok és a törzs. Éppen az összetettsége miatt viszonylag későn lehet csak elkezdeni tanulni, tíz-tizenegy éves kor előtt nem nagyon van értelme, cserébe viszont szinte életünk végéig űzhető, mert nem teszi tönkre a testet. Tibi bácsi is hetven fölött jár, de van a klubnak nyolcvanéves tagja is. A korral csak a beszállás lesz nehezebb, de amikor a hajó elindul, eltűnnek az évek.
Mikroszkopikus kék zóna
A klubelnök néhány éve döbbent rá, hogy a Római-part már akkor kék zónák jegyeit viselte, amikor még a kifejezés sem létezett. „Az az élet, ami itt folyt, kicsit kényszerűségből, de olyasmi volt. Sokat mozogtak, mert mindenki gyalog járt, meg evezett. A hat négyzetméteres kis kuckókban pedig, ahová tavasztól őszig kiköltöztek, nem lehetett élni, így mindenki kint volt a szomszédokkal a kertben vagy a kocsmában.”
A Külker fennmaradásában kulcsfontosságú, hogy tíztől nyolcvanévesig vannak tagok. Az evezés mindenkinek megadja a mozgás és az együttműködés élményét, és összefogja ezt a körülbelül száz, nagyon különböző embert, függetlenül attól, hogy élsportolni szeretnének, vagy csak munka után kikapcsolódni. Arra, hogy miért zártak be sorban a régen egymást érő csónakházak, és miért maradt fenn a Külker, egyszerű megfejtést kapok. Az egésznek csak az egyik fele a sport és a mozgás, a másik az, hogy legyen hozzá felépített és fenntartott közösség.
A Külkerben persze nem csak idősek eveznek.
A magyar evezősklubok versenyében rendszerint
a top 10-ben szerepel, eredményes ifjúsági, U23
és felnőtt evezősöket nevel ki, közülük többen lettek a magyar válogatott tagjai.
Tibor szerint nem kéne belenyugodni ebbe a lassú elmúlásba, van olyan modell, amit át lehetne emelni nyugatról. Utrecht példáját hozza fel, a 350 ezres holland városban három evezősklub is van, egy egyetemi és két magán, és mindegyik legalább ötszáz tagot számlál. Ennyivel a Külkernek sem lennének finanszírozási problémái.
„A régi Rómait nem lehet visszacsinálni, de a holland minta igenis lehetne. Az se érdekelne, hogy lesz itt még három lakópark, ha a Római lényege megmarad. Az a fontos, hogy minél több ember használja a vizet. Hosszú távon klassz dolog lenne, ha az embereknek intenzívebb kapcsolatuk lenne a Dunával.”
