Print

A nyomozás

Forbes
2021. november 29. 17 perc olvasás

Írta: Gerald Posner // Fordította: Knittel Martin

A katolikus egyház történetének legnagyobb pénzügyi büntetőpere a reformszellemű Ferenc pápa gondosan kitervelt nagy pillanata lehet. A Vatikáni Múzeum ideiglenesen átalakított tárgyalótermében október elején újrainduló, és november közepén is zajló tárgyalás esélyt ad arra, hogy az egyházfő jelezze: senki sem áll a törvények felett – ezt kétéves nyomozással és egy 487 oldalas vádirattal támasztaná alá egy egykor érinthetetlennek hitt bíborossal szemben. Eddig minden a legnagyobb rendben, már ami a márkaépítést illeti: a világ legnagyobb sajtóorgánumai „a csalási és ­korrupciós ügyek mérföldkövének”, valamint az „évszázad vatikáni tárgyalásának” nevezik a pert.

Isten esküdtszéke: Történelmének legnagyobb büntetőperére a Vatikán egyik múzeumtermét alakította át bíróságnak. Elég nagy ahhoz, hogy a tíz vádlott és harminc ügyvédjük is helyet kapjon. Három bíró – Venerando Marano, Giuseppe Pignatone és Carlo Bonzano – dönt majd a papok sorsáról.

Ugyanakkor valós esély van rá, hogy a színfalak mögött ez az eset – egy papi köntösbe bújtatott, csalás, botrány és nepotizmus vádjával megspékelt szappanopera – visszafelé, Ferenc irányába süljön el. Az amerikai Forbes számos vatikáni forrással beszélt az elmúlt hetekben: szembetűnő az eddig ismert narratívának való ellentmondás. A saját érdek folytatólagos előtérbe helyezéséről, a tisztességes eljárások hiányáról és részrehajlásról van szó, a nyomok a Vatikán abszolút uralkodójáig, a pápáig vezethetnek.

Az új leleplezések között említik egyrészt, hogy a pápát még évekkel a vádemelés előtt tájékoztatták az alperes bíboros ügyeiről, mégis sokáig a pozíciójában hagyta. Másrészt Ferenc hagyta jóvá azt a razziát, ami egy csapásra szembeállította a Vatikán ügyészségét a Vatikán pénzügyi felügyeletével. Ezeken felül egy külső igazgató szerint a pápa személyi titkára megakadályozta, hogy találkozzon Ferenccel, és figyelmeztesse a közelgő jogi katasztrófára. És végül a bennfentesek a „Ferenc barátai” terminussal magyarázzák, hogy egyes vatikáni tisztviselők ellen miért indult eljárás, míg mások kibújtak a nyomozás alól.


A pápadosszié
A tárgyalás narratívája a Harrods egykori bemutatótermében kezdődik, London jómódú Chelsea negyedében. Az egyház azt remélte, hogy az épületet 49 luxuslakássá alakítja majd át – de a ködös, nagyrészt a pápa jótékonysági céljaira szánt adományokból összegyűjtött 350 millió eurós beruházáson a Vatikán végül százmillió eurót bukott. Jó kapcsolatokkal rendelkező közvetítők viszont tízmilliókat zsebeltek be – közülük többen vádlottak a jelenlegi perben.

Rögvest megváltoztak a dolgok, miután a pápa áldását adta könyvvizsgálóinál tartandó razziára. Jóhiszeműségből tett így, vagy sem, ez a döntés jelentős csapást mért a vatikáni pénzügyi reformokra.

Az elsőrendű vádlott, a 73 éves Angelo Becciu bíboros 2019-ig a városállam egyik leghatalmasabb papja volt. Sostituto, azaz mint helyettes irányította a Vatikán napi ügyeit – és ő volt az egyetlen tisztviselő, akinek nem kellett időpontot kérnie, ha beszélni akart a pápával.

A vádirat a bíborost a londoni fiaskó fő felelősének jelöli meg, és nepotizmussal is vádolja: 825 ezer eurót utalt át bátyja szardíniai jótékonysági szervezetének, és 575 ezer eurót küldött egy „biztonsági tanácsadóként” felvett, azóta szintén vád alá helyezett üzletasszonynak és szlovéniai székhelyű cégének. Az ügyészek azt állítják, hogy ennek a pénznek körülbelül a felét luxustermékekre és pazar nyaralásokra költötték.

Elméletileg sorsdöntő lehetne a Vatikán elszámoltathatóságában, ha vádat emelnek egy valaha megbízható közeli szövetséges ellen. (Becciu és az üzletasszony határozottan tagadnak minden vádat.) De a Vatikán szuverén állam, a pápa pedig abszolút hatalommal rendelkező, nem örökletes uralkodó. Ferenc korlátlanul beavatkozhat bűnügyi és polgári nyomozásokba, perekbe, megváltoztathatja vagy eltörölheti a meglévő szabályokat, sőt vezető egyházi személyek tanúskodását is megakadályozhatja. És bár ez a per a Vatikán történetében az első alkalom, hogy egy bíborosnak világi bíró és ügyészek előtt kell védekeznie, ugyanezen bíró és az ügyészek is a Vatikánnak és a pápának dolgoznak.

Ferenc pápának nem lesz olyan egyszerű elhatárolódnia Becciu bíborostól, annak ellenére, hogy egy éve lemondatta, és megfosztotta a bíborosi jogaitól. Egy volt vatikáni tisztviselő szerint Ferenc már öt évvel ezelőtt kapott egy titkos dossziét, ami állítólag „megcáfolhatatlan” bizonyítékokat hozott arról, hogyan térített el Becciu bíboros több mint kétmillió dollárt az egyházi pénzekből. „Őszentsége bezárta az aktát, és ezzel el is intézte az esetet” – mondta a volt tisztviselő az amerikai Forbesnak. A forrás szerint az információt sosem adták át a vatikáni főügyésznek, és Becciu tovább felügyelhette a Vatikán napi működését.

Ferenc erőteljesen beleavatkozott az ügybe a mostani vádemelést eredményező nyomozás során. Egy esetben rendkívüli jogosítványt adott Gian Piero Milano ügyésznek, így az egykori egyházjogprofesszor Milano egyoldalúan, a „hatályos szabályok figyelembevétele nélkül” rendelhetett el házkutatásokat és lefoglalásokat. A jogosítvány az ügyészeket is felmentette a rutinfelügyelet alól. Így a védelem nem vitathatta a nyomozás során felhalmozott bizonyítékokat – ez a jog Olaszországban és Európa nagy részén megillette volna őket.

A pápa által bátorított eljárás eredménye egy példátlan razziasorozat volt 2019 végén a külügyminiszter irodáján és a Vatikáni Pénzügyi Információs Hatóságnál (ismertebb olasz rövidítése szerint: AIF). Utóbbi különösen megdöbbentő volt. Ferenc jóval konzervatívabb elődje, XVI. Benedek pápa az európai pénzügyi szabályozók nyomására hozta létre az AIF-et, majd 2010-ben kiadta a Vatikán első pénzmosás elleni törvényét. A reformtervekkel trónra lépő Ferenc pápa hamar a reformok megállításának közepén találta magát.


A James Bond-probléma
A Vatikán belső ügyeinek tisztázására tett kísérletek kulcsembere az elmúlt évtized nagy részében René Brülhart, a pápa által kinevezett svájci ügyvéd és pénzmosásszakértő volt. Brülhart ezelőtt már vállalt egy lehetetlen küldetést, a vatikáni kinevezés előtt Liechtenstein pénzügyi információs egységét (Financial Intelligence Unit, FIU) felügyelte. A korrupció felszámolására törekvő világméretű ernyőszervezet, az Egmont Group üdvözölte Brülhart reformjait, ahogy eltávolította a hírhedt adóparadicsomot a globális pénzügyi feketelistákról. (Később Brülhart lett az Egmont Group alelnöke.)

A Vatikán Liechtensteinhez hasonló kis fejedelemség, a jól körülbástyázott hatalom gyakran dolgozott a reformok aláásásán. Brülhart hét év alatt létfontosságú belsős jogvédő szervezetet (watchdog) faragott az AIF-ből, még az európai kortársak is dicsérték, az üzleti sajtó egyenesen a pénzügyi világ James Bondjának nevezte őt. Ahogy a londoni ingatlanügy bebukott, az AIF több jogi területre kiterjedő vizsgálatba kezdett, hogy nyomonkövesse a pénzáramlásokat.

A Brülhart elleni per személyes vendettának tűnik – és ez gondot okoz Ferenc pápának. Több forrás is azt állítja, hogy az ügyvéd számos befolyásos ellenségre tett szert a maga svájci hozzáállásával.

Rögvest megváltoztak a dolgok, mikor a pápa áldását adta a könyvvizsgálóinál tartandó razziára. Akár jóhiszeműségből tett így, akár nem, a döntés jelentős csapást mért a vatikáni pénzügyi reformokra. A nemzeti könyvvizsgálók globális konzorciuma azonnal felfüggesztette az AIF-et, mivel a razzia veszélyeztette a folyamatban lévő bűnügyi nyomozások bizalmas információit.

Hét héttel később Brülhart mindenkit meglepett a lemondásával. Független igazgatóságának két tagja követte. Az amerikai Forbes úgy értesült, hogy egyikük, a nyugdíjas svájci német befektetési bankár és filantróp Marc Odendall csak azután mondott le, hogy meghiúsították a pápával való megbeszéléseit. Odendall attól tartott, hogy az AIF-et kiürítették, ezért felkereste Pietro Parolin bíborost, a Vatikán külügyminiszterét, hogy szervezzen meg neki egy pápai audienciát. De a pápa személyi titkára, Georg Gänswein érsek megakadályozta a találkozót. „Közvetlen testvéri és szakmai figyelmeztetést akartam adni [a pápának] a tettei következményeiről” – mondta Odendall a Forbesnak.

A tét ezen a nyáron megemelkedett, amikor az ügyészek vád alá helyezték magát Brülhartot is. Megdöbbentő lépés volt, tekintve, hogy Brülhartot a Vatikán legnagyobb pénzügyi reformerének tartották. Az ellene felhozott vád lényegében az, hogy a londoni beruházások folyatásának engedélyezésével megsértette a „felügyelet alapvető szabályait”.
Csakhogy Brülhart egysége csak a Vatikáni Bankot ellenőrizte, a londoni ügylet kiötléséért, végrehajtásáért és felügyeletéért felelős államtitkári hivatalt nem. És bár Brülhart az AIF egészének stratégiájáért volt felelős, végrehajtó hatalommal nem rendelkezett, és nem hagyhatott jóvá egyetlen vatikáni tranzakciót vagy pénzátutalást sem.

A Brülhart elleni per személyes vendettának tűnik – és ez gondot okoz Ferenc pápának. Több, az egyházi vezetés ellenségeskedésétől félve névtelenséget kérő forrás is azt állítja, hogy Brülhart az elszigetelt városállam 825 polgára között számos befolyásos ellenségre tett szert a maga svájci hozzáállásával. A kétezer éves intézmény klerikusai ösztönösen ellenálltak a brüsszeli pénzügyi bürokraták szabályainak. Itt, ahol sokak hite szerint a szabályok hajlíthatók, és szívességekkel kereskedni helyénvaló, Brülhart rugalmatlannak bizonyult.

Nem tett jót neki a Vatikánban James Bond-imidzse sem, amit színészbálványhoz méltó megjelenése, kifogástalanul szabott öltönyei és sajtókerülő rejtélyessége csiszoltak tökéletesre. Már-már celebritás volt ott, ahol csak a pápa lehet sztár. Bennfentesek szerint a konzervatív vatikániak öntelt újoncnak tartották Brülhartot. Azt is megjegyezték, hogy az európai szabályozó hatóságok többször is dicsérték őt és a Vatikáni Bank megreformálására tett erőfeszítéseit, viszont bírálták – a most Brülhart ellen vádat emelő – ügyészeket, mert nem tettek megfelelő lépéseket a Brülhart AIF-je által leleplezett, majd hozzájuk továbbított gyanús ügyekben.

Egy, a vatikáni munkája előtt az egyik ügyésszel dolgozó olasz ügyvéd az amerikai Forbesnak elmondta, hogy volt kollégáival folytatott beszélgetéseiből kiderült: „azt hitték, hogy a brüsszeli bürokraták tipikusan olyan alakok, akik jól kijöttek Brülharttal – hiszen egy fából faragták őket”. Egyikük gúnyosan aranyifjúnak nevezte Brülhartot. Nyilvánvaló, hogy a vádemelést megelőző hónapokban legalább egyszer heves vita alakult ki a vatikáni főügyészségen, hogy vádat emeljenek-e Brülhart ellen. Több forrás is azt állítja, hogy az európai konzorcium júniusi jelentése – ami dicsérte a Vatikán átláthatóságára tett erőfeszítéseket, de bírálta az ügyészek erőforrásait és a londoni ingatlanbizniszt – csak olaj volt a tűzre, felkorbácsolta a kedélyeket a vatikáni ügyészségen. Egy hónappal később vádat emeltek Brülhart ellen.

A keresztes lovag: A pénzmosási ügyekkel foglalkozó René Brülhart addig nem vállalta el vatikáni állását, amíg nem biztosították, hogy a pénzügyi felügyeletnél autonómiát kap – ami alól még a pápa sem mentesül. Hét évvel később lemondott; 2021-ben vádat emeltek ellene.



Brülhart nem nyilatkozott az ellene indított eljárásról, ügyvédje azonban közölte a sajtóval, hogy felveszik a harcot a vádak ellen. A vatikáni sajtóiroda az amerikai Forbes számos kérdését és interjúfelkérését figyelmen kívül hagyta. De a pápával meghiúsult találkozás miatt az AIF igazgatói posztjáról lemondó Odendall szerint a vádemelés valószínűleg a vezető főügyész, Gian Piero Milano „személyes bosszúja”, „nehéz és feszült viszonyban voltak” Brülharttal. Úgy látja, Brülhart hiába nyerné meg a pert, az ügyész véglegesen beszennyezte ellenfele hírnevét.
„A pápa felelős mindezért – teszi hozzá Odendall. – Rossz döntéseket hozott, rossz embereket nevezett ki, és közben úgy tett, mintha ő maga harcolna a rossz emberek ellen.”


Ferenc barátai
A pápa érintettsége a már említett londoni ingatlanügyletet közvetítő olasz üzletember, Gianluigi Torzi révén is felmerül. Az ügyész azzal vádolja Torzit, hogy egy utolsó pillanatos szerződésmódosítás alapján eljárhatott a londoni ingatlan ügyében, és pozícióját tizenötmillió euró kisajtolására használta. Torzi ezt tagadja, és bár a pápa személyesen nem engedélyezett semmilyen kifizetést, Torzi szerint Ferenc legalább két találkozón is megbeszélte vele a befektetési megállapodás végső feltételeit.

„A pápa felelős mindezért. Rossz döntéseket hozott, rossz embereket nevezett ki, és közben úgy tett, mintha ő maga harcolna a rossz emberek ellen.”

Kezdettől a Ferenc által 2013-ban külügyminiszternek kinevezett Parolin bíboros felügyelte a londoni befektetéseket. Jóváhagyta azt a Torzi-szerződést is, amibe állítólag belekerült az a bizonyos trükkös záradék, valamint részese volt a kölcsönök visszafizetésére tett törekvéseknek. Valószínűleg jóváhagyott egy, az ügyészek által csalásnak minősített tranzakciót is, ami szerinte „átláthatatlan” volt. A Becciu bíborost 2018-ban váltó Edgar Peña Parra érsek is részt vett a londoni befektetés felügyeletében, és ő intézte Torzi találkozóit a pápával. A külügyminiszter hivatalvezetőjének, Monsignor Albert Perlascának a neve is felbukkant a tengernyi szerződéssel, a megbízókkal és a londoni ügylethez kapcsolódó offshore cégek állandóan változó listájával összefüggésben. Egyik P – Parolin, Peña Parra és Perlasca – ellen sem emeltek vádat. Az Egyesült Királyság egyik kapcsolódó perében a vatikáni ügyész azt mondta róluk, hogy csupán hiszékeny balekok, Becciu és társai átverték őket.

De a pápa szerepe itt megint kicsit homályos, és ez akár a hírnevét is veszélyeztetheti. A vatikáni bennfentesek szerint ezeket a döntéseket már a „Ferenc barátai”-szemüvegen keresztül kell nézni. Valóban csak Becciu volt a bűnös a csúcson? Vagy csak véletlen időbeli egybeesés Becciu kegyvesztése és az ügyészségi nyomozás megindulása, miközben azok kerülnek „hiszékenységüknek” hála felmentésre, akik ma is Ferenc kegyeltjei?

„Nagyon sok külső szemlélőnek lehet csábító ez a következtetés” – mondja a vatikáni ügyekkel foglalkozó újságíró, John Allen Jr. Szerinte az, hogy Parolin és Peña Parra a pápához közel állt, „politikailag érinthetetlenné tette őket”, míg Becciu pápával való összeveszése után „feláldozhatónak” minősülhetett.

Egy, az Egyesült Királyságban márciusban tárgyalt perben – amikor is Torzi méretesre duzzadt bankszámláit is megpróbálták befagyasztani – a vatikáni ügyész még Perlascát is a „jól megszervezett, folyamatos összeesküvés” három kulcsembere egyikének nevezte. Öt hónappal később ugyanez az ügyész már azt állította, hogy Perlascát a „tranzakció menetével kapcsolatban nem világosították fel”. „Ezt a javaslatot nehéz elfogadnom – írta a perben érdekelt bíró. – Ami Peña Parrát illeti, nehezemre esik komolyan venni azt a felvetést, hogy az érsek aláírt volna bármilyen dokumentumot anélkül, hogy megismerte volna annak tartalmát… tekintve a tranzakció jelentőségét és a hozzá kapcsolódó hatalmas pénzösszeget.” A bíró azt is kétli, hogy „Parolinnal biztosan a bolondját járatták”.

A bíró arra a következtetésre jutott, hogy a Vatikán érvei mögött „nem álltak hiteles bizonyítékok,” kirívó és megdöbbentő „félrevezetések és elhallgatások” viszont igen. Logikus lenne a feltételezés, hogy mindezt a vatikáni perben tisztázni lehet, de ne legyünk olyan biztosak benne. A Vatikán nem adja meg automatikusan a vádlottaknak a tanúállítás jogát. A tárgyalást felügyelő bírók dönthetnek, ki tanúskodhat, és ahogy a bennfentesek rebesgetik: Ferenc barátai előnyben.