Az adóilletőség megváltoztatása – vagyis annak elérése, hogy egy magánszemély Magyarország helyett egy másik országban váljon adókötelessé – most vonzó gondolat lehet egy bizonyos réteg számára. A bíróság elé került ügyekből egyértelműen kitűnik, hogy az adóhatóság nem elégszik meg a rutinvizsgálatokkal, ugyanakkor egész iparág épült az adóilletékesség áttelepítésére. Most leszámolunk a tévhitekkel.
Vendégszerzőnk Csővári István ügyvéd és adószakértő, a Csővári Legal partnere.
A leendő kormányzat programjában szereplő vagyonadó-tervek és a várható politikai-gazdasági átrendeződés hatására most talán több tehetős magánszemély fontolgat a korábbinál gyakoribb külföldi utazásokat. Az adóilletőség megváltoztatása – vagyis annak elérése, hogy egy magánszemély Magyarország helyett egy másik országban váljon adókötelessé – vonzó gondolat lehet. A témát azonban rendkívül sok tévhit övezi, és a folyamat jóval összetettebb, mint amilyennek első pillantásra látszik. Ezt egy meglepően gazdag és következetes bírósági joggyakorlat is alátámasztja.
A legnépszerűbb tévhit – és ami mögötte van
A legismertebb tévhit az úgynevezett „183 napos szabály”. Sokan úgy tudják, ha az adóévben kevesebb napot tölt valaki Magyarországon, mint amennyit külföldön, akkor automatikusan megszűnik a magyar adókötelezettség. Ez az összefüggés létezik ugyan, de az illetőség megállapítási sorrendjében csak az
utolsó előtti lépcsőfokon helyezkedik el – és a legtöbb valós esetben idáig el sem jut az adóhatóság kiértékelése.
Az adóilletőség meghatározása lépcsőzetes rendszert követ, amelynek első és legfontosabb eleme az állandó lakóhely. Ez azonban adójogi értelemben nem azonos a lakcímkártyán szereplő bejelentett lakcímmel. Állandó lakóhelynek számít minden olyan hely, ahol az érintett rendszeresen vagy huzamosabban tartózkodik – legyen az saját ingatlan, bérelt lakás vagy szívességi lakáshasználat.
Ha pedig ilyen hely Magyarországon rendelkezésre áll, a lakcímkártya leadása önmagában nem szünteti meg az állandó lakóhelyet.
