Emelkedő hozamszint mellett egyre kevesebbet fizet az állam a lakossági állampapírokra, a kisbefektetők pedig megtették azt a szívességet Nagy Mártonnak, hogy lenyelik a békát. Ács világa.
Régi vita, hogy mekkora hozamfelárat fizessen az állam a lakossági állampapírokra. Minden adófizető érdeke, hogy az állam a lehető legolcsóbban finanszírozza magát, az elmúlt évtizedben viszont fontosabb szempont lett, hogy a külföldi befektetők helyett nagyobb mértékben vegyenek részt a finanszírozásban a hazaiak, mindenekelőtt a háztartások. Erre pedig költeni kell. Nagy Márton még nem volt sehol, amikor az „elmúttizenötév” elején elindult a magyar kisbefektetők helyzetbe hozása, a hazai finanszírozás erősítése, a jól ismert indoklással: a mocsok külföldiek, ha valami nem tetszik nekik, képesek egy pillanat alatt tiplizni, kiszórni a magyar állampapírjaikat, mi pedig ott vagyunk, ahol a part szakad. Bezzeg a rettenthetetlen magyar kisbefektető gránitszilárdabb az alkotmánynál, történhet bármi, ő tartja az állampapírjait, nem megy sehova. Ami egyébként igaz, a fő kérdés csak az, hogy mennyire kell sietni ezzel a folyamattal, mekkora pluszt érdemes adni a magyar kisbefektetőknek. Erről szólt a vita az előző évtized nagy részében.
Kapcsolt az állam
A vicc az lehetne, – ha tudnánk raja röhögni – hogy a lakossági papírok kiemelkedő hozamára kiszórt az állam súlyos százmilliárdokat, meg haveri cégek által futtatott reklámokra is tízmilliárdokat, mégse ezektől kaptak látványosan kedvet a magyar háztartások az állampapírokhoz. Persze az arányuk szép lassan, de folyamatosan nőtt, mégis a nagy beáramlást az az inflációs sokk hozta el, amelynek Európa-bajnok mértékéért vastagon felelős a magyar gazdaságpolitika bénázása is.
