Az éghajlatváltozást most már nemcsak szó szerint a bőrünkön érezzük, hanem a pénztárcánkon is. A következő évtized nyertesei azok a térségek és vállalatok lehetnek, amelyek megtanulnak vízzel gazdálkodni. Az már biztos, hogy a természet nem fog magától megjavulni, nekünk kell alkalmazkodnunk az extrém aszályokhoz. Samu Andreával, a WWF Magyarország Élő Folyók programjának szakértőjével beszélgettünk az előttünk álló kihívásokról és a kilátásainkról.
Forbes.hu: Miért nem működik úgy a víz körforgása, ahogy azt általános iskolában megtanultuk? Ha van párolgás, miért nincs eső? Hova tűnik a víz?
Samu Andrea: A légköri folyamatok bonyolultak, és magának a leeső csapadéknak csak egy részét adja a helyben elpárolgott víz. Nagyon függünk a globális folyamatoktól, az itt lehulló csapadék nagy részét az észak-atlanti áramlások szállítószalagjai hozzák felénk, egy másik része pedig a Földközi-tenger irányából érkezik. Valójában ezek alkotják az itt lehulló csapadék jó részét. Tehát a cél nem egyszerűen a párolgás csökkentése, hanem az, hogy kevesebb víz vesszen el gyorsan és haszontalanul, és több maradjon a tájban, a talajban és a növényzetben. Mindemellett muszáj megemlíteni, hogy különösen az Alföldön hosszú ideje jellemző, hogy a párolgási veszteség sok időszakban meghaladja a helyi csapadékot, ezért a táj történetileg erősen támaszkodott a folyók által szállított vízre.
A talajnedvesség elvesztése jelenleg közvetlen gazdasági kockázatot is jelent: a mezőgazdasági termeléstől az élelmiszerárakon át az ipari vízigényig számos rendszer sérülékenyebbé válik.
Mire számítsunk idén? Ugyanolyan hatalmas aszály lesz, mint 2022-ben?
Sajnos elég jó esélyünk van rá. Korábban volt egy többé-kevésbé kiegyensúlyozott klimatikus alapállapot, és ehhez időnként jött egy kisebb aszályos időszak vagy aszályos év. Ez az egyensúly eltolódott afelé, hogy az a korábbi klimatikus háttér, amelyben az aszály inkább kivételnek számított, eltolódni látszik egy gyakoribb és intenzívebb száraz periódusokkal jellemezhető rendszer felé. Jelenleg kritikus az, hogy mely ágazatok mennyire készülnek fel erre: milyen növényeket termesztünk, hogy oldjuk meg a vízigényüket vagy hogyan árazzák a biztosítók az aszálykockázatot.
Télen volt egy csomó hó. Az ilyenkor nem számít?
Számít, de a hótakaró a térfogatához képest kevés vizet tartalmaz. Ha elolvad az adott hóoszlop, nem ugyanakkora vízoszlop lesz belőle, hanem az eredeti méretének töredékére esik össze. Ezzel még nem lenne baj, ha azóta esett volna az eső. De nem volt számottevő csapadék. És ha jön is egy nagyobb eső, nem lesz elég ahhoz, hogy pótolja a talajból hiányzó teljes évnyi csapadékmennyiséget.
Viszont a hegyekben lehulló hó sem hozott árvizet.
Ez a trend is változik, a téli periódus az egyik legjobban melegedő időszak az összes évszakunk közül, emellett a hómennyiség és a jégvastagság mindenhol csökken a magashegységekben. Idén is eljutottunk odáig, hogy az alacsonyabb és közepes magasságú régiókban jóval korábban elolvadt a hó, és a szezonális hókészlet kisebb lett – ez a „vízbank” idejekorán kimerült, nem tud további hiteleket „folyósítani”.
Tizenöt-húsz éve még a belvíz volt a probléma. Ezek szerint évtizedeken át egy téves hadjáratot folytattunk a belvizek ellen?
A XIX. század végén jó ötletnek tűnt, hogy a termőföldek nagyobb teret nyerjenek, és európai piacra termeljünk gabonát. A szántóföldek terjeszkedése miatt az ártereket egészen egyszerűen elvették a folyóktól. Akkoriban berendezkedtünk a víz elvezetésére, rekordhosszúságú csatornahálózatot építettünk ki. Visszanézve érdekes, hogy
akkor rengeteg úgynevezett vízlecsapoló társulat volt, akik vízmentesítették a területeket, ma meg ugye vízőrző mozgalmak vannak, hiszen most éppen erre van szükség.
Fotó: Ránki Dániel
Akkoriban a mai Magyarország területének közel negyede ártéri, időszakosan vízjárta terület volt. Ma ezeken a területeken szinte mindenhol szántó van. Itt volt jellemző a belvíz is, ami tulajdonképpen egy természetes jelenség az ártéri területeken. Még most is arra vagyunk berendezkedve, hogy elvezessük ezeket a belvizeket, pedig ezek szintén vízbankként viselkednek, tárolják a vizet és nedvesítik a környező területeket is. Új jelenség viszont, hogy jelenleg a belvízjárta szántók akár értékesebbek is, mert később száradnak ki.
Sok szakértő szerint újra kell gondolni a belvízelvezető rendszerek szerepét: bizonyos térségekben a gyors elvezetés helyett szabályozott vízvisszatartás lehet indokolt.
Egyszerűen be kell látni, hogy a víznek területre van szüksége. Az ágyunk sem pont akkora, mint a testünk, szükség van térre ahhoz, hogy tudjunk nyújtózkodni vagy forgolódni. A folyók dinamikája is ilyen,
időnként kiöntenek, majd összehúzódnak, ez egy természetes ciklus, aminek ha teret adunk, profitálhatunk belőle.
Ha most elkezdenénk visszaadni az ártereket a folyóknak, akkor kitől vegyük el? És minek, ha úgysincs víz, ami kiáradhatna?
