Az elmúlt hetekben sorra kaptam a kérdéseket, hogy miért erősödik ennyire a forint, nincs-e itt valami turpisság? Napról napra meg kellett lepődjek, hogy mennyien meglepődnek a 380-as árfolyamon, aztán kicsit jobban belegondolva rájöttem, mi lehet ebben annyira furcsa. Aki napi szinten követi a piacokat és az árfolyamot leginkább mozgató tényezők változásait, annak szinte papírformaszerű a forint ereje – az elemzői prognózisok nagy része is december óta inkább ezzel számolt a gyengülés folytatódása helyett. Aki viszont simán hozzászokott az elmúlt évek jegybanki és kormányzati irányvonalához, illetve ezzel párhuzamosan a kitartó, trendszerű gyengüléshez, az valóban pisloghat most, mint hal a szatyorban.
A forint mozgásában a látványos fordulópont októberben volt, a trendváltás egyértelműen a jegybank utolsó markáns kamatemeléshez kapcsolódik. Azonban hiba lenne erre az egyetlen tényezőre felhúzni a magyarázatot.
Ugorjunk vissza egy évet, egészen a háború kitöréséig. Az első ijedtség után a forint 370 körül stabilizálódott, innentől gyengült nagyjából 10 százalékot, hogy aztán a nyarat a 400-as szint körül körül pendlizze végig. Egészen addig ez volt az egyensúlyi árcentrum, amíg szeptember 27-én Matolcsy jegybankelnök személyesen ki nem lőtte az égbe az árfolyamot. A bejelentés a kamatemelési ciklus végéről nem csak a jegybank addigi kommunikációjával ment szembe, de a jegybank inflációs jelentéséből se az jött le, hogy közel lenne az inflációs csúcs. Két héttel később jött a kármentő, de a jegybanki hitelességet csúnyán megtépázó kamatemelés, amely azonnal visszaküldte a forintot 430 közeléből 410-ig. Utána kis bizonytalanság jött, majd decembertől következett a máig tartó markáns erősödés.
