Egy saját, amerikai egyetemi laborját vezető magyar fejlődésbiológus, aki fordulatos, a történelem sebeit viselő családtörténettel, az Egyesült Államokba emigrált szüleinek bizonyítva és hálát adva futott be komoly egyetemi és kutatói karriert. Portréinterjú Marianne Bronnerrel emigrációról, családtörténetről, magyarságról, budapesti emlékekről, és az élet csodáiról.
„Nagyon erős az érzelmi kötődésem Magyarországhoz, és általában Európához. Bevándorlóként az Egyesült Államokban kicsit e két világ között őrlődöm. Soha nem gondolok magamra teljesen amerikaiként, mivel az erőteljes családi kötelékeim mind kelet-európaiak.
Erősen érzem a család fontosságát, a szüleim is velem éltek, amíg néhány évvel ezelőtt meg nem haltak. Másrészt viszont már nem beszélek magyarul, ami távolságot teremt, szóval valószínűleg inkább amerikai vagyok, mint magyar” – fogalmaz Marianne Bronner fejlődésbiológus, aki Edward B. Lewis címmel bíró biológiaprofesszorként, a Kaliforniai Műszaki Egyetem (CalTech) neurobiológiai igazgatójaként dolgozik Pasadenában. A Budapesten a századfordulón kereskedőként ismert Bronner család önerőből és alanyi jogon nevet szerzett, tudós leszármazottja az amerikai tudományos életben csinált nem akármilyen karriert.
Marianne manapság családnevét viselő egyetemi laborját vezeti, és több mint 400 cikket írt a szakterületén, amely a fejlődésbiológia egy különleges, specifikus kérdéskörére fókuszál. Egy őssejttípus, valamint az idegi gerincsejtek kialakulásának, migrációjának és differenciálódásának hátterében álló génszabályozó kölcsönhatások vizsgálatát köszönhetjük munkásságának, amelyet nemcsak a fejlődési rendellenességek, hanem például a rákgyógyítás rehabilitációs lehetőségei területén is felhasznál a tudományos világ.
Éppen ezért (is) számos kutatói elismerése, tudományos fokozata, és tengeren túli hírneve mellett idén elnyerte a orvosbiológiai Vilcek-díjat is. Utóbbit évről évre emigrációban tevékenykedő tudósok munkájának támogatására ítélnek oda.
Marianne magyar kutató, aki Amerikában nőtt fel és ott végezte a tanulmányait, de származására mindig is büszkeségként, sőt, inkább erőt adó, öröklött adottságként tekintett. Szülei túlélték a holokausztot, de az ’56-os forradalom idején féltek attól: a történelem megismétli magát Magyarországon, ezért gyerekeiknek nagyobb biztonságot és több lehetőséget keresve emigráltak Budapestről.
„A kisöcsémet egy kosárban vitték a szüleim, és szó szerint annyira kevés holmink volt, hogy csak a ruháinkat cipeltük a hátunkon” – idézi fel Marianne, hogyan menekültek el Magyarországról 1957-ben. Fotó a Vilcek Alapítvány jóvoltából
A kalandos menekülés után az Egyesült Államokban leltek otthonra, ahol Marianne számára valóban a lehetőségek hazáját teremtették meg. És ő élt is ezzel a lehetőséggel. Az amerikai tudományos életben is bizonyított, nőként úttörő vezetői pozíciókat is betöltött, mindig is aktív és tevékeny volt oktatóként és mentorként is, miközben olyan saját labort teremtett, amely ma is az élet csodáját vizsgálja.
Online egyeztettünk és készítettünk portréinterjút Mariannéval családtörténetről, magyar emlékekről, a Kazinczy utcáról és a bevándorló amerikai tudományos sikereiről.
Mindössze a ruháink voltak a hátunkra kötve
„Édesanyám Ungváron született, ami akkor Csehszlovákiához tartozott. Az anyja magyar, az apja cseh volt. Volt egy húga, Marianne, akiről engem is elneveztek. A holokauszt után anyám volt a családja egyetlen túlélője. Édesapám Budapesten született és élte gyermekkorát. Az ő apjának volt egy ruházati boltja, amely a házuk földszintjén volt Budapest zsidónegyedében, a Kazinczy utca 55. szám alatt. Nagyszüleim halála után a házat eladták, talán egy focistának, és bárrá vagy klubbá alakították át.”
Marianne aligha ismerheti az épület máig hányattatott, de fordulatos sorsát. A híres, sőt, legendás Wichmann-kocsma épületéről van ugyanis szó, ami rögtönzött várostörténeti kutatásunk alapján 1931-ben került Bronner Artúr (1889-1975) rövidáru- és fehérneműkereskedő tulajdonába – megelőzően ruhabolt, kupleráj és még titkos társaság központja is volt!
