A tréning- és csapatépítő iparág bevételének talán fele abból származik, hogy vezetőket és beosztottakat igyekeznek jól (vagy kevésbé jól) képzett szakemberek az asszertív kommunikációra, valamint a win-win helyzetet kereső érdekérvényesítésre megtanítani. Ám valami mégiscsak hibádzik.
A kommunikációs vagy vezetői tréningek igyekeznek gyors megoldást nyújtani olyan problémákra (bocsánat: kihívásokra), melyek gyökerei a személyiség fejlődésében vagy éppen a munkahelyi szervezet vagy a külső gazdasági viszonyok nyújtotta kontextusban rejlenek. Ettől persze még nagyon is sok hasznuk lehet e tréningeknek, ha a csoport és a tréner jól dolgozik.
Rosszabb esetben arra irányul a tanítás, hogy a résztvevők jegyezzék meg:
az asszertív kommunikáció mindenre megoldás, mindig azt kell használni, még akkor is, ha ég a ház. Punktum.
A legtöbbször azonban elő szokott kerülni az alábbi „kommunikációs négyszög” mint szemléltetőeszköz, mely a közlő („én”) és a közlést fogadó („te”) önértékelése alapján különböztet meg négy állapotot, és ezekhez az állapotokhoz társít egy-egy kommunikációs módot.
Jobb tréningeken a részvevők maguk ismerik fel, hogy nemcsak a kommunikáló felek önértékelése, de a helyzet is erős befolyással van arra, hogy éppen melyik kommunikációs módozat a legrelevánsabb.
Ha például tényleg ég a ház, akkor az egyszerű utasítás, a szikár parancs a legcélszerűbb (agresszív kommunikáció).
De valljuk be őszintén, ilyen helyzet igen ritkán fordul elő a munka világában.
És igenis helye van az életben – ne szűkítsük a fókuszt a munka világára – a manipulatív kommunikációnak is.
Az udvarlás lényegét öli meg például az asszertivitás. Gondoljunk csak bele, mennyi illúzióval és varázslattal bír az ilyen fajta felajánlás: „gyere, találkozzunk, vacsorázzunk, s miután mind a ketten kifizettük a számlánkat, menjünk fel a lakásomra, s feküdjünk le egymással, természetesen mondhatsz nemet is”. Azért ennél mégiscsak izgalmasabb az „igyunk meg egy pohár bort és dumáljunk egy jót” felhívás.
Lesz, aki felháborodik ezen a gondolaton, de sietve hozzáteszem: az, hogy valaki felmegy a másik lakására egy pohár borra, még nem teszi kötelezővé, hogy szexuális kapcsolat is létrejöjjön a felek között, továbbá szerencsére a magyar törvények is tiltanak mindenféle testi és lelki erőszakot.
Ha én csak úgy tudom elérni a célomat, hogy mindig a hátsó ajtón próbálok belopózni, vagy hogy a másik nyomulásnak érzi az udvarlásom, akkor valójában mindegy, hogy manipulatív vagy asszertív módon kommunikálok.
A baj a túlhajtott asszertivitással és a végsőkig fokozott manipulatív udvarlással ugyanaz: erőszak van bennük.
A kelet-európai kultúrában az asszertivitás sok megnyilvánulását sokan agressziónak élik meg, és igazuk van. A rosszul alkalmazott asszertivitás a felszínen ugyan hordozza a szükséges jegyeket (énközlés, érzelmek elválasztása a tényektől, a másik minősítésétől való tartózkodás), ám a legtöbbször kilóg a lóláb: én akarok valamit, én kezdeményezem a kommunikációt, és még csak szó sem érheti a ház elejét, mert „kérem, én asszertív voltam, csak a másik nem nőtt fel ehhez, így vele nem is lehet annak lenni”.
Továbbá a munkahelyi pozíciók, valamint a kommunikációs eszköztár mérete erősen rétegfüggők. A vezető pozíciókat általában középosztálybeliek, míg például a betanított munkásét inkább a társadalmi hierarchia alsóbb fokairól érkező emberek töltik be. Az előbbiek nagyobb valószínűséggel tudják alkalmazni, ráadásul tudatosan alkalmazni az asszertív eszközöket, mint a lejjebb lévők.
Ezáltal nemegyszer a kizsákmányolás, a másik ember kizsigerelésének eszközévé válik az asszertív kommunikáció.
Így az önmagában nem is tud erőszakmentes lenni.
Végül egy magánmegjegyzés: milyen kár, hogy sok vezető azon nyomban elfelejti az asszertív kommunikációt, amint a saját főnökével tárgyal és válik a szubmisszív (alárendelődő), esetleg a manipulatív kommunikáció Paganinijévé!
Ligeti György PhD
szervezetfejlesztő
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
Milyen az ideális vezető? Hát nem kitűnő tanuló!
Tulajdonképpen miért csinálod a munkádat?
