„Óriási vesztesége van az egyetemfoglaló generációnak, hiszen komoly hátránnyal indultak. Az ország bűnös módon veszi el a fiatalok önbizalmát és a sikerélményét” – mondja Bodó Viktor színész, rendező. Éppen emiatt a szükségét érezte egy szabad, kreatív műhelynek, ahol egyetemi szinten képzik a színészeket, és megalapította a Budapesti Színészképzőt. Interjú Csányi Sándorokról, függőségekről, önfejlesztő anonim csoportokról, biztonságos díszletekről és enervált színházi világról.
G. Tóth Ilda kulturális sorozata: ajánlók, történetek és interjúk színházról, könyvekről, zenéről – meg bármiről, ami kultúra.
„Dehogy mindegy!” – mondja határozottan, miután azt válaszolom, bögrében és üvegpohárban is ugyanolyan jó lesz a kávé. A kerámiabögrét választom. Halk klasszikus zene szól a bakelitlemez-lejátszón, az asztalon díszlettervszerű skiccek, fekete-fehér fotók, mellettem zongora. Kopott bőrfotelbe ül le velem szemben, figyel, kimerítőn válaszol, érdeklődőn társalog. Pedig Bodó Viktor régen nem szeretett interjút adni, mindig azzal érvelt, hogy amit akar, úgyis elmondja a színpadon. De most színészképzőt indított, mert szakmai kötelességének – és az ötvenhez közeledve talán életkori felelősségnek is – érzi, hogy továbbadja a tudását. Nekem meg az őrültségnek látszó vállalkozás hírét.
Korábban a Krétakör, majd a Katona József Színház tagja volt, aztán a 2010-es években a Szputnyik Hajózási Társaság független formációt vezette. Rendezett több európai országban, tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és csinált börtönszínjátszó csoportot is. Még a „modellváltás” előtt felkérték az SZFE-n, hogy indítson színészosztályt. Már a tervezett kezdés előtt egy évvel összerakta a csapatát, Szamosi Zsófia és Rácz Attila színészekkel, valamint Gigor Attila rendezővel, és komplett oktatásfejlesztésben gondolkodtak. Ha már elindul egy új program, akkor az legyen komolyan véve, leírva, legyen számonkérhető, a hallgatók is lássák, hogy mire jelentkeznek, gondolták.
