„Brúnó. Anyósom mindig így hívja. De nem tudom, miért” – néz rám kérdőn cseh barátom, Jiřka. Tény, a cseh nevekben finoman szólva sem optimális az egy magánhangzóra eső mássalhangzók száma. Brno, németül Brünn, magyarul régen Berén, Csehország második legnagyobb városa, a szőlőhegyekkel, gyümölcsösökkel, halastavakkal tarkított morva táj központjában.
A Monarchia idején textilipara miatt nevezték az Osztrák Manchesternek, a két világháború között a modern építészet egyik legizgalmasabb központja volt, ma legfőképp egy szerethető és polgárosult közép-európai város. Nagyváros, mégsem zsúfolt metropolisz, helyenként kisvárosias, de nem provinciális, besétálható belvárosa emberléptékű. A közép-európai szemnek ismerős a táj: néhány középkori templom emlékeztet rá, hogy a morvák régóta lakják ezt a vidéket, a nagy terek az újkor idején alakultak ki, a városközpont nagy része a Monarchia idején épült.
Alulértékelt város, a hazai turisták szemében mindenképpen, néha az az ember érzése, hogy olyan ez, mint egy titkos tipp – Prága árnyékában, csak épp félúton.
