A világ egyik legrégebbi kolostori sörfőzdéje, a római limes nyomai, nyugis kisvárosok, Audi-gyár, hosszú bicikliutak és izgalmas autós múzeumok: röviden ezt kínálja az Altmühltal vidéke, tőlünk nem is olyan messze, Bajorország közepén.
Németország világszerte a nyolcadik legnagyobb fogadóország, már ami a turistákat illeti, mi, magyarok mégsem ismerjük eléggé. Pedig a hozzánk legközelebb fekvő Bajorország az egyik legszebb vidék, tele történelmi városokkal és kirándulóhelyekkel.
Münchenben még csak-csak megfordulnak sokan, aztán ott vannak az olyan nagyvárosok, mint Augsburg, Bamberg vagy épp Nürnberg, de a Duna-parti városok, a középkori kőhídjáról ismert Regensburg és Passau is a top célpontok között van. Alább mégsem erről lesz szó, hanem az egyik kedvenc német vidékemről, az Altmühl folyó völgyéről. Először az egyetemi évek alatt jártam itt, és nagyon megszerettem ezt a környéket. Most sok év után visszatértem – mutatom, hogy mit nem szabad semmiképp kihagyni!
1050 óta főzik a sört
„Eddig csak néhány fuvar volt, ilyenkor kicsit unalmasabb, de nyáron, a szabadságok alatt rengetegen kelnek itt át. Errefelé ritkán van nagyon nagy árvíz, de a sodrásra azért figyelni kell. De szerencsére ismerek minden kis trükköt. Ha itt bedobnánk egy palackot, a ti városotokban lehetne kihalászni. El kéne menni hozzátok, meg kéne nézni Budapestet.”
A Duna közepén vagyunk, a kolostoráról híres Weltenburg és a 130 lakosú Stausacker között, és a révésszel beszélgetünk. Kedélyes, nyugodt ember, aki erős dialektusban beszél, figyelni kell rá. Már 25 éve dolgozik itt, a révet a helyi közösség, na meg az utasok tartják fenn. Az út talán ha két percig tart, és mindössze két euróba kerül.
Átkelés a Dunán. Fotó: Peter von Felbert
A kompon nincs semmiféle motor, a drótkötél, egy lapát és a víz sodrása által jutunk át a túlpartra. Na meg a révész tudása. Amit biztosan tudunk, hogy 1442-ben át lehetett kelni hasonló eszközzel, tehát révészünk (németül: Fährmann)
legkevesebb hat évszázados tradíciót visz tovább.
Weltenburg kolostora a Duna kanyarulatában. A háttérben már láthatóak a Duna-szoros sziklái, amik kicsiben a romániai Vaskapura emlékeztetnek. Forrás: Naturpark Altmühltal
Ha a környéket szeretnénk kicsit megismerni, a Weltenburger Höhenweg bátran ajánlható: ez egy kellemes, könnyen bejárható gyalogtúra, a táv alig 13 kilométer. Stausackerből indulunk, és a Dunával párhuzamosan, hol magasabban, erdei utakon, hol alacsonyabban, a folyó mellett haladunk. Különös, számunkra ismeretlen arcát mutatja itt a Duna, ami a fölé magasodó sziklák közé szorítva, keskeny, gyors sodrású folyóvá változik.
Féltávnál érjük el Kelheim városát. Maga a város sok hajós túra kiindulópontja, és itt folyik össze a Duna és az Altmühl. Az Altmühl völgye az egyik legszebb, legnyugisabb német vidék, amit bárhogy fel lehet fedezni, vonattal, autóval, gyalog, kenuval, de a leginkább talán biciklivel éri meg nekiindulni.
Az Altmühltal Radweg egyik részlete, Böhming temploma mellett. Mai szemmel nézve érdekes, hogy a falakkal körülvett templom nem a település központjában helyezkedik el. Forrás: Naturpark Altmühltal
A város leghíresebb látnivalója a Befreiungshalle, amelyet I. Lajos bajor király emeltetett a Napóleon elleni felszabadító háború emlékére. A száz méter magas Michelsbergen álló építmény „olyan, mint egy gáztartály, nem kevésbé merész és mulandó emberi vállalkozások emlékműve” – írta róla Claudio Magris olasz író Duna című klasszikusában, majd pár mondattal később az „ormótlan gipszpanteon” jelzővel látta el az építményt.
A hídon keresztezzük a folyót, majd szép erdei úton haladva, egy jó óra alatt érjük el a weltenburgi St. Georg kolostort. A bencés szerzetesek által alapított kolostor nyugalmat sugározva, méltóságteljesen fekszik a folyó kanyarulatában, mintha ezer éve itt állna. És az a helyzet, hogy itt is áll, még ha a mai épületek többsége csak a 18. században épült is.
A kolostor udvara sörzarándokokkal. Fotó: Peter von Felbert
Ha hihetünk a legendának, a kolostort 617-ben alapította két, a franciaországi Luxeuil kolostorából származó szerzetes, az itt működő főzde, a Weltenburger Klosterbrauerei pedig a világ egyik legrégebbi kolostori sörfőzdéje, ahol közel ezer éve, egészen pontosan 1050 óta főznek. A freisingi Bayerische Staatsbrauerei Weihenstephan – ha minden igaz – pont tíz évvel előzte meg őket.
De mindegy is, az itteni sör egyszerűen csodás, különösen a barnasörük, a Weltenburger Kloster Barock Dunkel klasszis kategória, amiről bárki meggyőződhet a kolostor udvarán, a hosszú sörpadok mellett.
Kímélő menü, a la kolostor. Fotó: Peter von Felbert
Ahhoz képest, hogy milyen nagy a Biergarten – akár ezerszázan is leülhetnek az árnyas fák alatt –, meglepően jó minőségű minden, Altbayerische Kartoffelsuppe, rántott hús, Apfelstrudel.
A sör egy kicsit drágább, mint a környékbeli kisvárosokban, egy korsóért 4,9 eurót fizettem, de ebből a sörből még ez is ajándék. És még az utolsó kompot se késtem le.
A Naturpark Altmühltal
Németországban jelenleg 16 nemzeti parkot tartanak számon, mintegy egymillió hektáros összeterülettel. Ami megdöbbentően kevés, ha azt nézzük, hogy a nyolcadakkora Magyarországon is 10 nemzeti park létezik jelenleg. Mindez azt jelenti, hogy a pedáns németek nem törődnek a környezettel? Az az ország, ahol vallási kérdést csinálnak a szelektiv gyűjtésből, és a városokat a biciklik kedvéért építik át? A látszat azonban csalóka, és rögtön más a helyzet, ha megnézzük a német naturparkok térképét.
A nemzeti parkoknál valamivel lazább szabályozás alá eső naturparkokból már 105 van az országban, ami az ország területének 28 százalékát teszi ki, és körülbelül 18 millió ember él a területén. Ezek közül is az egyik legnagyobb az Altmühltal Naturpark. Sőt, az egyik legszebb is, ráadásul az egyik legközelebb esik Magyarországhoz.
Egy csodás város, amit a svédek fosztottak ki
Eichstätt neve nem cseng ismerősen sokaknak, itthon legalábbis semmiképpen. Ami valahol érthető, hiszen egy alig 14 ezer lakosú városról beszélünk, amivel nem biztos, hogy beférne az 1000 legnagyobb németországi település közé. Pedig van egyeteme, egész komoly ipara, és az egész fekvése, belvárosa, hangulata olyan, amihez csak hasonlót is keveset ismerek.
Az ősidők óta lakott várost ugyanis a harmincéves háború idején, a 17. században pusztították le alaposan a svédek. Összesen 444 lakóépület és 6 templom mellett lerombolták a város ruhakészítő üzemeit és sörfőzdéjét is. Az újjáépítés a 17. század közepén kezdődött, és a 18. század végéig tartott.
Eichstätt belvárosa követi az Altmühl folyó vonalát. Előtérben a Willibaldburg. Fotó: Naturpark Altmühltal
A legtöbb történelmi épületért és az említett belvárosért Gabriel de Gabrieli, Jakob Engel és Maurizio Pedetti építőmesterek felelősek. Jól sejtjük, egyikőjük sem tősgyökeres-bőrgatyás bajorként született. Gabrieli a svájci Graubünden kantonból érkezett, míg Engel és Pedetti Itáliából.
Ezek az újjáépítési munkálatok rengeteg iparosnak, mesternek adtak munkát, a polgárság pedig egyre csak gyarapodott, amit jól jelzett – hogy csak egy dolgot ragadjunk ki – az 1791-ben megjelent első városi újság, az Eichstätter Intelligenzblatt.
Eichstätt ma a tökéletes város egy hosszúhétvégére.
A Café Paradies (balra, fehér épület) története önmagában is megérne egy cikket. Az előző épület 1248-ban már biztosan állt. Fotó: Bagi László
Eichstätt máig megőrizte egységes, barokk városképét. Fotó: Bagi László
Kényelmesen bejárható gyalog is, és bármelyik irányban indulunk el, szép kirándulóhelyeket találunk. Nyugi van, zászlós turistacsoportokkal és legénybúcsúkkal nem fogunk találkozni, de mivel egyetemi város, van benne élet.
Jó szívvel ajánlható például a Zum Gutmann nevű hely, ahol több évszázada foglalkoznak vendéglátással. A város egyik legmenőbb helye a Braugasthof Trompete, vele szemben a Theke pedig egy igazi diákklub, nagyon baráti árakkal.
Eichstätt, Residenzplatz. Fotó: Dietmar Denger / Naturpark Altmühltal
Eichstätt, Marktplatz és az úgynevezett Willibaldsbrunnen. Fotó: Dietmar Denger / Naturpark Altmühltal
Egy szót érdemel még a város sörfőzdéje, az 1492-ben alapított Hofmühl is. A főzde mintegy háromszáz éven át püspöki tulajdonban volt, majd különböző hercegek után magántulajdonba került. Mint ahogy neve is mutatja, a Privatbrauerei Hofmühl ma is magántulajdonban áll, 1876 óta az Emslander család birtokolja, ezzel egyike az egyre fogyatkozó számú német családi főzdéknek.
Város a városban
Ingoldstadt 70–80 éve egy csendes, folyóparti kisváros volt a Duna partján. És sok szempontból ma is az. A belvárosában gyönyörű, történelmi homlokzatokkal, templomokkal, városfallal, egyetemi épületekkel, régi vendéglőkkel, de a turistamágnes kifejezést mégis nehezen lehetne ráaggatni. Tudom, elkoptatottnak tűnhet, de itt tényleg testközelből látni, hogy milyen, amikor a szorgalom és a jólét kéz a kézben jár. A város legismertebb emléke nem is kézzel fogható:
1516-ban itt írta és adta ki IV. Vilmos bajor herceg a sörre vonatkozó tisztasági törvényt (Reinheitsgebot), amire ma is büszkén hivatkozik a legtöbb német sörgyár.
Téglatornyok, középkori városfalak, régi időket idéző háztetők Ingolstadtban. Fotó: Unsplash
Mindez – mármint a nyugalmas kisváros képe – a második világháború után kezdett némileg megváltozni, amikor a szovjet zónához tartozó szászországi autógyárat ide menekítették át. A város Bajorország más részeihez hasonlóan az amerikai zónához tartozott, és sok szempontból ideális fejlesztési területnek tűnt.
Ma a város területének durván felét az autógyár teszi ki, ahol napi 2000 kocsi készül. A cég 40 ezer embernek ad munkát közvetlenül – úgy, hogy a munka bizonyos szegmenseit ma már kizárólag robotok végzik. Érdekesség, hogy ebből a 40 ezer emberből 400 csak a designrészlegen dolgozik.
Ingolstadt a Kreuzturmmal. Fotó: Tobias Gerber / erlebe.bayern
Az ősrégi Gasthausbrauerei Daniel. 1471-ben már biztosan működött, ma családi tulajdonban működik. Fotó: Tobias Gerber / erlebe.bayern
A város identitását is erősen meghatározza a cég, ami névadója a helyi focicsapatnak, a jégkorongcsapatnak, és az Audi Forum a város közösségi életének szerves része, saját mozival, színházzal, éttermekkel, dzsesszkoncertekkel. Minderről a saját szememmel is meggyőződtem, amikor sok év után újra meglátogattam a múzeumot és a gyárat.
Az Audi Museum kívülről is impozáns látvány, hát még belülről. Forrás: Audi Media Center
A már említett Audi Forum egy modern épületekkel körbevett tér. Vorsprung durch Technik (Fejlődés a technológia révén), hirdeti a vállalat szlogenjét a vállalat igazgatósági épülete, de erre a térre nyílik a látogatóközpont, az éttermek és a legérdekesebb látnivaló, az Audi Museum is. Az épület maga is látványos, hát még a benne található kiállítás, ami még a kevésbé autóőrülteknek is erősen ajánlott program.
Itt, az üveghomlokzat mögött a fő attrakció kétségkívül az a hatalmas páternoszter, amelyen 14 sportkocsi forog körbe folyamatosan, az Audi versenysport legszebb éveiből. Csak itt, a páternoszternél fél órát el lehet tölteni csorgó nyállal vagy anélkül, mindenesetre tény, hogy karnyújtásnyira kerülhetünk azokhoz az autóktól, amivel
a rallisport Paganinije, a kanyarvétel Mozartja, az útfekvés Picassója száguldott néhány évtizeddel ezelőtt.
Walter Röhlről van szó – aki esetleg még nem ismerte ezt a nevet, azonnal nézze meg ezt a videót, az egyik legjobbat, amit valaha autóversenyekről készítettek.
A páternoszter folyamatosan szállítja le-föl a legmenőbb sportkocsikat, köztük elég sokat a legendás Walter Röhl vezetett. Forrás: Audi Media Center
A történet a harmadik emeleten kezdődik, onnan lefelé haladva érkezünk meg a jelenhez. A kiállításon megismerhetjük a márka történetét egészen onnan, hogy August Horch 1899-ben megalapította a saját üzemét. A 10-12 lóerős autók karosszériáját eleinte a lovaskocsigyártók készítették, akiknek tulajdonképpen konkurenciát is jelentettek.
Ez az a korszak, amikor az autók még teligumin futottak, az indításkor kurbliztak, és benzinért a gyógyszertárba jártak, hiszen még nem voltak kutak. Mindössze húsz év kellett ahhoz, hogy a lovaskocsik teljesen háttérbe szoruljanak, kiépüljenek az autópályák és a benzinkúthálózat.Az autókat egyébként szinte kizárólag sofőrök vezették. Erre utal az is, hogy ők elöl könnyebben tisztítható bőrüléseken ültek, míg hátul általában kényelmes és elegáns bársonykanapék kaptak helyet.
Horch 305 Landaulet. Forrás: Audi Media Center
DKW Monza, a márka ma is ismert jelképével, a négy karikával. Forrás: Audi Media Center
A márka története annyiban is különleges – egyben elsőre nehezen követhető –, hogy a gyökerei igen szerteágazók, sok neves, de ma már
inkább csak a történelemkönyvekből ismert német gyár fúziójából jött létre. Ilyen volt a már említett Horch, a DKW, a Wanderer, az Auto Union vagy épp a kifejezetten innovatív modelljeiről ismert NSU.
Azt mindenki betéve tudja, hogy a márka jelképe a négy karika, a név eredetét azonban már kevesebb ismerik. Pedig végső soron a Horch-korszakból származik: a horch szó ugyanis a hallásra (németül: hören) utal, innen jön a név, a latinul szintén a hallásra utaló audi.
Balra a Wankel-motorral szerelt, akkoriban rendkívül áramvonalasnak számító NSU Ro80. A Claus Luthe által tervezett formában már fölismerhetőek a későbbi Audi 100-as vonalai. Forrás: Audi Media Center
Audi RS 4. Forrás: Audi Media Center
Ezzel szemben a márka fent említett jele, a négy karika egy másik elődtől, az Auto Uniontól maradt meg, és került a hűtőmaszkokra. Anélkül, hogy ezen a ponton ennél részletesebben is bemutatnánk az – egyébként roppant érdekes – évtizedeket a század közepéről, megérkezünk a mai márka alapjaihoz, és a különböző szupersportkocsikhoz.
A múzeum után megnézem a gyártócsarnokot is, ami több szempontból is meglepő. Egyrészt a méretei miatt, az üzem ugyanis még belül is olyan hatalmas, hogy sokan biciklivel közlekednek benne, persze nem amerre kedvük tartja, hanem egy kijelölt biciklisávon. Egy kisvárosnyi területről beszélünk, de
végig az volt az érzésem, hogy minden négyzetcentiméter szerepe ki van találva.
A bajorországi városban napi 2000 darab autót állítanak elő, vegyesen hagyományos és elektromos modelleket. A karosszériaműhelyben a műveletek közel 90 százalékát robotok végzik, a többi gyártósoron épp fordított az arány, ott az emberi munkaerő nélkülözhetetlen. Nem is olyan egyszerű munka ez, egy munkást legkevesebb 2–3 évig képeznek. Forrás: Audi Media Center
Minderre persze szükség is van, mert az egyórás túra alatt azt sikerült megértenem, hogy az autógyártásban talán a legnagyobb feladat, hogy minden alkatrész a tökéletes ütemben érkezzen meg a tökéletes kézhez.
Napi 40 ezer ember munkájának, 2000 autó legyártásának, és az ehhez tartozó sok százezer alkatrész időpontra a célba juttatásának szervezéséről van szó, és akkor még nem beszéltünk az emberi tudásról, arról a szakértelemről, ami behúzza a megfelelő csavart, bepattintja a patentot, vagy épp összeszerel egy iszonyatosan bonyolult motort.
Az Audi gyára olyan, mint egy város a városban. A cég hat termelési helyszíne (Ingolstadt, Neckarsulm, Ulm, Győr, Brüsszel, Mexikó) közül volumenét tekintve ez a legnagyobb, míg a győri az összes gyártót tekintve a világ legnagyobb motorgyára. Forrás: Audi Media Center
A két programra elég baráti a belépő, a múzeumért 5 euró, a gyárlátogatásért 9 eurót kell fizetni. A múzeumban kérhetünk vezetést is, ez 60 percre 21 euró, de minden eurocentet megér. Az engem körbevezető történész, Patrick saját bevallása szerint több évtizede a téma megszállottja, és gyakorlatilag nem tudtam tőle olyat kérdezni, amire nem tudta azonnal a választ, és egy óra alatt annyi információt zúdított rám, hogy egy fél füzetet teleírtam az információkkal.
„Kicsit az Audi család központja Ingolstadt. A városban hatalmas az azonosulás a céggel” – mondja David Johannes Helm, a márka kommunikációs menedzsere. Egy átlagos hétköznap van, mégis meglepően sokan vannak az étteremben, a múzeumban és a gyárlátogatáson is. David Johannes elmosolyodik: „A nemzetközi látogatók is sokan vannak. De Németországban valahol mindig van egy iskolai vagy munkaszüneti nap.”
