Szakaszos vándorlás Dél-Zalától a Mecsekig csodás tájakon, a végére hóban-sárban. Nem könnyű kilogisztikázni a kezdőpontok és végpontok megközelítését, de érdemes, és idősebbek is elkezdhetik. Élmények, emlékek, jótanácsok. Ács a kéken, 2. rész.
Amikor kora tavasszal elindultam a dél-dunántúli kék ösvényen, arról ábrándoztam, hogy talán az év végére megérkezhetek a szekszárdi végpontra, és ha decemberre marad a Mecsek is, talán lesz esélyem egy szép havas téli túraélményre is. Az év végi befejezés már rég elúszott, de szívem egyre gyorsabban vert, amikor december 20. táján az előrejelzésekben javulni kezdtek a karácsonyi hóesélyek. Remeterét felé buszozva, a fehéredő tájat bámulva még nagy mázlistának gondoltam magam, de nem telt el egy óra, mire kénytelen voltam belátni: ez a nap bukta lesz, nem tudom a tervezett 20 kilométert teljesíteni.
A szép havas táj valójában egy-két centi olvadó latyakot jelentett, ami a fotókon nem látszik, de túrázni benne a legkevésbé se kellemes. A pici kis hó amúgy is jó nagy sárra érkezett, az ösvényen a latyak alatt kis patakok csörgedeztek, minden lépésnél benne volt a pakliban, hogy két liter víz borul a túracipőbe és/vagy egy elkerülhetetlen piruett végén arccal landolok a mocsárban. Még ha szép kihívásnak is értékeltem volna ezt a szenvedést, a sebességem miatt esélyem se volt a tervezett buszt elérni Zobákpusztán, elég hamar a rövidítés mellett kellett döntsek. Az már nem segített, hogy Fehérkút előtt varázsütésre eltűnt a latyak, nyoma se lett a hónak, és onnantól lehetett szépen haladni.
Fotó: Ács Gábor/Forbes.hu
Elismerem, ez eddig nem éppen egy kedvcsináló írás tipikus példája, de a kéktúrázós jótanácsok sorába fontos felvenni, hogy
gumicsizmában az átázást megúszhatjuk. Viszont sáros terepen nehezen számítható ki a tempó, és ha kis ráhagyással dolgozunk, könnyű lekésni a tervezett buszt vagy vonatot.
Márpedig a Rockenbaur Pál Dél-Dunántúli Kéktúrán a be- és kiszállást lehetővé tevő helyek gyakran olyan eldugott települések, ahova csak napi néhány busz jár, és eleve nem könnyű megszervezni a logisztikát még úgy se, ha saját járművel érkezünk – tehát az elején eljutni az autótól a túraszakasz kezdőpontjára, vagy a végponttól visszajutni az autóhoz.
Én már kitartok az elején lefektetett hibbant alapelveim mellett, szigorúan sorban haladok (ahol befejeztem, onnan folytatom), és kizárólag tömegközlekedést használok. A legeldugottabb szakaszhatárom Felsőkövesd volt, ahova napi két-három busz tér be, azok is csak munkanapokon. Néhány ház az egész egy lapos dombháton, amíg az aznapi második buszra vártam a szürkletben, semmi se mozdult, se egy ember, se egy autó, semmi, teljes csend. Egészen valószínűtlennek tűnt, hogy ide egy nagyobb jármű fog érkezni, de pontban fél ötkor halk morajlás indult, majd gyökkettővel becammogott a sásdi busz a kátyús egysávos aszfaltcsíkon ide-oda dülöngélve.
Az első kéktúrás beszámolóm Borsfán ért véget, még Zalában, nyár végén. Utána jön az egyik legszívatósabb szakasz, amikor sikerül az útvonalnak az amúgy alacsony dombhátakat úgy keresztbe kapnia, hogy a 100 méter fel, majd le típusú hullámvasút egész komoly szintkülönbséget okoz. A homokkomáromi templomnál ki is nyúltam egy fél órára, ez volt az egyetlen szakasz, ahol a szervezet idő előtt kikövetelte magának a teljes úra szánt folyadékmennyiséget. Persze itt még 28 fok volt.
Fotó: Ács Gábor/Forbes.hu
Nagyon szép erdős-mezős dombos rész jön Nagykanizsa-külső (Palin) után is, és nagy élmény, amikor felbukkannak a távolban a Balaton-felvidék tanúhegyei. Pár kilométerrel később Zalakaros felett kilátóból is meg lehet őket csodálni.
A fürdővárosban indul az egész túraútvonal leguncsibb része, 20 kilométer műút, jelentős része nyílegyenes, egészen Nemesvidig. Ezt én inkább „essünk túl rajta” alapon kiemeltem egy maszek gyenge kocogós félmaratonnak, túraként értelmezhetetlen. élvezhetetlen. A következő résztől tartottam kicsit, de Somogyország lapos részén is folyamatosan váltják egymást erdők-mezők és szép fakvésű falvak.
Persze kocsma és bolt már szinte sehol, pontosabban a hűlt helyük általában megtekinthető, a feiratok szerint errefelé is sok zárt be közülük az elmúlt években.
Kaposvár felé a buszon egy helyi néni azt mondja, most is a Lidlbe utazik bevásárolni, de akkor is ezt tette, amikor még működött a bolt Újvárfalván. Csak hát másfélszer annyiba került minden. Ez ennyi, nincs min csodálkozni.
Fotó: Ács Gábor/Forbes.hu
A túra kezdőpontja felé vonatozva mindig lelkesen olvasgattam a kéktúra oldalán a szöveges túraleírást. Sok hasznos infó van benne, de többször kiderült, hogy naprakésznek biztos nem nevezhető. Dzsuvás benőtt szakaszok pont nem ott voltak, ahol írták (például Kisvid után csak mintegy 50 méter maradt nehezen járható), de a legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor a mesztegnyői kisvasút pályája se volt ott, ahol lennie kellett volna. Vagyis ott volt, csak teljesen benőtte a gaz, nyilván jó pár éve nem ment rajta vonat – erről az van a leírásban, hogy érdemes vonattal teljesíteni a túra ezen szakaszát, párhuzamosan fut a kékkel, nyáron van menetrend szerinti forgalom. Utána megnéztem, 5 éve ment el az utolsó vonat. Remélem, még menthető.
