Diego Rossi simán lehetne egy olasz vígjátékban a jólelkű maffiavezér, vagy épp a minden hájjal megkent hamiskártyás, akire valahogy nem lehet haragudni.
És – ha már a minden hájat emlegettük – akkor maradjunk is a témánál, a milánói séfnek ugyanis nem csak a sármja különleges, hanem az alapanyagokhoz való hozzáállása: valósággal irtózik a színhúsoktól, a drága és nemes részektől, mint mondjuk a bélszín, helyette mániákusan kutatja a lenézett, régebben akár a mészárszékek kutyáinak jutó részeket, a hájas, zsíros falatokat, hogy azokból készítsen feledhetetlenül finom ételeket.
Maga a különleges hangulatú étterem neve is pacalt jelent, de azért ne gondoljon senki se egy szimpla büfére, ebben a trattoriában a milánói felső tízezer tagjai legalább olyan szívesen megfordulnak, mint a munkásosztályból sokan, vagy éppen a más kontinensről érkező gasztroturisták. Diego mára olyan hírnévre tett szert, hogy a legmenőbb gasztrofesztiválok és -konferenciák is versengenek érte, és az éttermébe bejutni sem kimondottan egyszerű, óriási a tülekedés és minden nap teltház van.
Pedig tulajdonképpen nem csinálnak itt semmi extrát, csak sok humorral, rengeteg jókedvvel, és hatalmas energiákkal olyan ételeket, amik egytől-egyig kellően izgalmasak, miközben a legegyszerűbb, comfort food iránti vágyakozást is kielégítik. Az egyik emblematikus fogás például egy olajban sült pacal, gyakorlatilag egy pacalcsipsz, kívül ropogós, belül enyhén krémes, rozmaringgal ízesítve, egyszerű, de soha nem ettem még hasonlót máshol.
