Az építészekről sokan gondolják, hogy az esztétikum és a senki mást nem érdeklő finom designrészletek bűvkörében élnek. Biztosan ebben is van valami, de az építészek egyúttal olyan társadalmi kérdésekért is felelősek – vagy éppen ezeknek a problémáknak lehetnek a megoldói –, mint a társadalmi elszigetelődés, a lakhatási válság vagy épp a klímaváltozás. Ezeket a kérdéseket az építészek nem tudják egyedül megoldani, de azt tudják, hogy sokkal többet tehetnek, mint amennyit most tesznek. E kulcsmondatok egyfajta közös nevezőt képeznek napjaink építészeti filmjei között, amelyek közül most többet a Budapesti Építészeti Filmnapokon is megnézhetünk, két év után végre személyesen, a moziban is.
„Breuer felettébb érdekes ember, mert Európában bútortervezőként ismert, míg az Egyesült Államokban építészként” – mondja Robert Wiesenberger művészettörténész-kurátor a Breuer bohémjai című film első perceiben. Aki arra számít, hogy ez az alkotás pusztán építészetről fog szólni, annak csalódnia kell. Persze, erről is lesz szó, de a film sokkal inkább a második világháború utáni amerikai avantgárd elit szövevényes hálót szövő és sokszor meglehetősen szabados életéről szól, és megismerhetjük belőle Breuert is, aki szívesen adott partikat és főzött barátainak. Egyikük meg is jegyzi, hogy volt egy specialitása: „a híres, vagy akár hírhedtnek is nevezhető gulyás.”
Képkocka a Breuer bohémjai című filmből.
Helyiek és emigránsok, építészek, gazdag iparosok (Rufus Stillman), szobrászok (Alexander Calder), vizuális művészek (Kepes György), fotósok (Moholy-Nagy László), zeneszerzők (Igor Stravinsky) színészek (Paul Newmann vagy épp Robert Redford) tűnnek föl a képkockákon, és a sok – sokszor túlzottan is sztorizós és kanyargós – történetből ismerjük meg művész és megbízó, vagy épp a családtagok viszonyait. Breuer könnyen kötött barátságot, és vonzotta a lángelméket.
Képkocka a Breuer bohémjai című filmből.
Breuer Marcell a világ egyik legismertebb magyar művésze. A Bauhausba egyszerűen bekopogott, ahol hamar kiderült róla, hogy roppant tehetséges bútortervező. Az iskolaalapító építész Walter Gropius és közte vetélkedéstől sem mentes tanár-tanítvány viszony alakult ki, és pályájuk később is többször keresztezte egymást. Hiába váltak külön, az UNESCO-székház építése idején Gropius meghívta Breuert, így lett a hatalmas párizsi épület egyik tervezője a magyar származású építész. (Breuer Pécsen született és nőtt fel, de a magyar szál egyébként mindössze egyszer hangzik el, akkor is úgy, hogy a szülőföldje akkor már Jugoszláviához tartozott. Mindegy, Amerikából nézve nem nagy távolság.)
De a párizsi megbízás előtt komoly karriert futott be Észak-Amerikában.
Meglehetősen gyorsan szert tett első ügyfeleire, pillangótetős villaépületeivel sikerült nagy feltűnést keltenie. Bár sokan kritizálták amiatt, hogy nem a megszokott, neokolonialista stílusú házakat majmolja, felvilágosult és tehetős ügyfelei – akikről úgy tartották, hogy a MoMA látogatói és a The New Yorker előfizetői voltak – rajongtak formabontó épületeiért. Könnyed villaépületei után hosszú utat járt be, míg eljutott a brutalista középületeiig és az ikonikus New York-i Whitney Múzeumig, amelynek ablakai szinte önálló életre keltek, belülről nézve olyanok, mintha szobrok lennének.
A film szomorú aktualitását az adja, hogy villaépületei hiába a modern építészeti örökség kulcsdarabjai, Long Islanden nemrégiben lebontották ezek közül is az egyik leghíresebbet, a Geller I. nevű villát. Azért, hogy egy teniszpálya legyen a helyén.
Víztornyok, iskolák, nádtető
„Élvezem az átalakításokat, mert már van ott valami. Egy csomó agyag, amit elkezdhetsz formálni. Ami már ott van, meghatározza a keretet, és beindítja a fantáziádat” – mondja a Másfajta tudás: Dorte Mandrup című építészportré főszereplője, miközben a Jægersborg víztorony képeit látjuk. Koppenhága közelében, három autópálya ölelésében álló víztorony átalakítása több mint tizenöt éve elkészült, de az építészeti színvonal időtállónak bizonyult.
Az építészek feladata itt az volt, hogy fiataloknak alakítsanak ki közösségi helyiségeket és lakásokat – utóbbit egyenként 28 négyzetméteren. A kis méretek ellenére mégis élhető helyet sikerült teremteniük, köszönhetően az Mandrup mélyen humanista meggyőződésének, amit ő egyébként a skandináv iskolatípusból vezet le.
Képkocka a Másfajta tudás: Dorte Mandrup című filmből.
„Gyerekeknek építeni is egy jó lehetőség arra, hogy teret hozzunk létre azoknak, akik erre amúgy képtelenek, és akiknek nincs lehetőségük arra, hogy a saját életüket befolyásolják” – mondja Mandrup, majd hozzáteszi, hogy Skandináviában nem ritka az olyan bölcsőde és óvoda, ahol a gyerekek akár felnőttek felügyelete nélkül is ellehetnek. Főművei közé tartozik Arne Jacobsen építész 1950-es évekből származó Munkegaard nevű iskolaépületének átalakítása is, ahol az épületet lefelé kibővítve hozott létre új térbeli kapcsolatokat.
„A jó épület kérdéseket tesz fel.”
Már ezekkel az épületekkel is nagy figyelmet kapott, de az utóbbi évekből való két munkája lassan a sztárstátuszba emeli Mandrupot. A Wadden tengeri központ a környéken található építőanyagok, többek közt nád használatával, a grönlandi Ilulissat (Icefjord Centre) szélsőséges időjárási körülményeknek ellenálló épülete a teljesen egyedi, csavart designnal emelkedik ki az életműből.
Mit csinál egy főépítész?
„Még a nagyapám költözött ebbe a faluba, mint háziorvos, és később a szüleim is itt éltek, ebben a házban” – mondja Floris Alkemade reggeli közben, miközben mogyoróvajjal keni meg a kenyeret, és a macska benéz az ablakon. Mint meséli, az apja félig orvos, félig művész volt, aki az emeleten egyfajta Wunderkammert rendezett be, a tradicionális holland ház félreeső helyein, például a mennyezett fölötti kis rejtett zugban is egy kis fantáziavilágot rendezett be játékbábukkal.
A kis konyha egyszerűbb már nehezen lehetne, pedig a holland építész sokkal tágasabb házban is kenegethetné a mogyoróvajas szendvicset. Floris Alkemade neve talán nem cseng ismerősen olyan széles körben, mint sok extrovertáltabb kollégájáé, de ha csak annyit mondunk, hogy vezető tervezője, sőt, partnere volt a rotterdami OMA nevű építészirodának, akkor már sejthetjük, nem kis névről van szó.
A holland Rem Koolhaas és a görög Elia Zenghelis által 1975-ben alapított Office for Metropolitan Architecture egykor a világ legmenőbbje volt az építészirodákat pontszámokkal mérő Bau Netz összeállításában, amint azt a film egyik képkockáján is láthatjuk. Olyan neveket előztek meg, mint a londoni Zaha Hadid Architects, a bázeli Herzog&de Meuron és a párizsi Jean Nouvel, mind csupa nagyágyú.
Képkocka A főépítész – a A képzelet ereje című filmből.
Alkemade ezt a munkahelyet hagyta ott, amikor azt érezte, túl gyorsan jött a siker és túl nagyra nőtt az iroda, sokszor nem is ismeri a kollégáit. Közel húsz év után kemény három napot töltött sabbaticán, aztán jött a hír, hogy megnyert egy nagyszabású pályázatot, majd nem sokkal később azon kapta magát, hogy egy hatszáz méter hosszú raktárépületet tervez át egykori mesterével Párizsban. Ez a munkája évekig tartott, majd amikor végzett, kinevezték szülőföldje állami főépítészének. Hatalmas váltás, de a kisebb menőségfaktor ellenére nagyon felelősségteljes munka az övé. És hogy miből áll az elsőre nem túl izgalmasnak tűnő munkája? Erről szól a 14. Budapesti Építészeti Filmnapok nyitófilmje, A főépítész – A képzelet ereje című alkotás.
Hollandiában már kétszáz éve is létezett királyi főépítészi poszt, ami azt jelentette, hogy a birtokosa többnyire a saját terveit valósította meg, leginkább a királyi palotán. Ma ez jelentősen átalakult, a főépítész egy 30–40 fős csapatot vezet, és egyszerre 70–80 állami projekten dolgoznak építészekkel, műemlékvédelmi szakemberekkel, művészeti tanácsadókkal. „Majdnem olyan, mintha egy építésziroda lennénk” – meséli.
A film egyik legviccesebb jelenete, amikor egy csapat szakértő áll a hágai Binnenhof alagsorában, és némi leomlott vakolat fölött állva olyan arcot vágnak, mintha egy hajón állnának, ami épp léket kapott. Az is igaz, hogy a film legtöbb jelenetében hasonló ábrázatot vágnak, de aki látott már itthon gyakorlatilag bármilyen alagsort, nem is érti pontosan, miért vannak kétségbeesve a szinte patikatisztaságú pincében. Természetesen nem ez az egyetlen átalakításra váró része az épületegyüttesnek, a következő években 450 millió eurót fognak a társadalmi viták kereszttüzében álló projektre költeni, így nagyon nem mindegy, hogy hogy csinálják.
A hatszáz éves épületkomplexum sajátos kihívásokat tartogat, de nem ez az egyetlen.
Hogyan építsenek fel úgy egy új holokausztemlékművet, ha tiltakoznak a lakosok, mert egészséges fákat kell kivágni miatta? Hogyan építsenek igazságosabb városokat, ahol csökken a szegregáció, és nem érzi magát öt lakóból egy elszigetelve magát, mint manapság? Hogy újítsanak fel egy régi várat úgy, hogy kiszolgálja a látogatókat, de ne váljon Disney-díszletté? Milyen legyen a város és a vidék új viszonya, miközben minden nap nyolc hektár szabad földterületet „fogyasztanak el” az országban? Hogy lehetne a fát minél sokoldalúbban felhasználni építőanyagként?
A jó irány szerinte az, ha erősítik a szolidaritást és csökkentik a pazarlást, de mindenre ő sem tudja a választ – hiszen a jó építészet sem válaszolja meg ezeket, csupán kérdéseket vet fel.
14. Budapesti Építészeti Filmnapok
2022. március 3-6.
Toldi Mozi
A nyitófilm után DJ Ex Főépítész – avagy Finta Sándor – keveri a zenét.
Jegyek és további információ: itt.
A borítóképen a grönlandi Ilulissat (Icefjord Centre). Illusztráció: MIR. Forrás: Dorte Mandrup / Facebook
