Nem. De azért ott is készülnek jó borok, és az ambiciózus borászok optimisták.
Az ősz csúcsidőszak a Villányi és a Szekszárdi borvidéken, ezért mi is körbeszagoltunk kicsit, hová érdemes házhoz menni. Vörösborvidéki kitekintés és vállaltan szubjektív borajánló egy nem eléggé mély merítésből.
„Nyáron általában akad egy-két szabad hely, de nálunk a tavasz és az ősz csúcsidőszak” – mondja Gere Andrea, amikor körbesétálunk a család Crocus nevű wellness szállójában, ahol idén új, nagyobb és több szolgáltatást ígérő szobákat alakítottak ki. A családé volt az első szálláshely Villányban, akkor még panzió, de a mai, 2008-ban nyitott, magasra pozicionált verzió már nemigen vethető össze vele. Ugyanitt, a Mandula nevű éttermükben, amely a borvidék legjobbja, ma mindenféle nyelven beszélnek emberek, a magyar hang elenyésző. Villány, legalábbis a Gere birodalom beindult szeptemberben.
Habár szőlőterület tekintetében a Csányi, majd a Vylyan Pincészetek vezetnek, az utánuk következő a Bock és a Gere, vendéglátásban utóbbi egyértelmuen az első. Andi, amellett, hogy a cég borászati és marketing feladataiban is nyakig benne van, ebéd közben olyan vendéglátói skilleket villant fel előttem, amilyennel ritkán találkozom – ezt a szintű odafigyelést iskolákban nem tanítják. Pedig az ebédet nem is a jól bejáratott Mandulában, hanem az új vendégházuk, a Udvarház néven emlegetett kóstoló- és rendezvénytérben esszük, itt is minden elő van készítve, és személyzetből sincs hiány, a tulajdonosnak a keze alá dolgoznak.
Tapéta Villány-akvarellel
Gyakorlatilag az eddig nem sokat mutogatott feldolgozó és pince fölött újították fel a teret (tehát ez nem ott van, ahol a hotel, hanem a település szélén), Varró Zoltán három hónap alatt csinált semmiből olyan mediterrán, étkezős nappalit, amiben, szerintem, azok is jól érezhetik magukat, akiknek az ő markáns és megosztó stílusától felmegy a pulzusuk. Főleg az a textil a szerethető, ami a falakon, a függönyökön és a párnákon is megjelenik, és a birtok első kézi, akvarellszerű tervrajza alapján készült.
„A kék fotelbe már a látványterven beleszerettem; úgy egyeztünk meg a tervezővel, hogy abban ünnepeljük meg a felújítás végét egy pohár bor mellett” – mosolyog Andi. Valójában a tempó ennél durvább volt: a helyszínnek a nyári Gere Jazz Fesztiválra kellett elkészülnie, de az utolsó simítások és a vendégsereg érkezése között úgy két óra telt el összesen. A szobából egy fedett, 150 négyzetméteres, üvegfalú rendezvénytér nyílik, amelynek a teteje jó idő esetén felhúzható, plusz teljesen nyitott teraszos helyekből is van még bőven. Az Udvarházban tartott esküvök és rendezvények komoly új bevételi forrást hozhatnak a már így is nagy cégnek.
„Ez egy soha meg nem állós történet. Most már csak jól kell tudni csinálni.”
Az elmúlt negyed évszázadban Geréék elég jól csinálták. A vendéglátós portfólió és a Gere Attila Pincészet mellett hozzájuk tartoznak a Gere-Weninger és Gere-Schubert Pincészetek (utóbbi stílusában, célpiacában jelentősen eltér a másik kettőtől, vásárolt és nem bio alapanyagból dolgozik), így dolgoznak összesen majdnem száz hektáron. „Apát féken kell tartani, hogy már ne vegyen új területeket” – mosolyog a lány, én meg próbálok kiigazodni a termékpalettán.
Az első esküvő az Udvarházban Gere Andié volt (balra férjével), de ez a fotó a Gere Jazz Fesztiválon készül (jobbra Harcsa Veronika)
Villány meghálálja a látogatást, ez egy kompakt kis borvidék, elég egy helyen lerakni az autót, minden elérhető sétával. A település közepétől negyed óra gyalog a Sauska új (tavasszal nyitott) étterme, ahová a budapesti Alabárdosból vittek egy nem is akármilyen séfet, Bicsár Attilát. E mellett a régió bakancslistás helyei még (bár ezekért már autóba kell szállni) a máriagyűdi Czukor Borsó cukrászda, és a leggyorsabban fejlődő település, Palkonya konyhája, a Pauli Zoltán nevéhez kötődő PalKonyha.
Szekszárd is jó nyomon
A legösszeszdettebb, legegységesebb, legokosabban működő borvidékünk viszont nem Villány, nem is Tokaj vagy a széttagolt Balaton, hanem Szekszárd. Amennyire belelátok, folyamatos a diskurzus a helyi borászok között, többnyire abban is meg tudnak egyezni, hogy merre kell tartaniuk, és az irány is jó. Van már egységes Szekszárd-palack, benne szigorúan vizsgáztatott kékfrankosok, kadarkák és bikavérek hirdetik a borvidék jobbára elfeldett képességeit. A négy igazán motivált pincészet pedig ez évtől még magasabb szakmai kritériumokat alapján készíti a Grand Vint. A Heimann, a Takler, az Eszterbauer és a Sebestyén pincék – szeretnék, ha később mások is csatlakoznának hozzájuk – legalább 25 százalék kékfrankos és egyéb tetszőleges fajták házasításából, öt éves érleléssel, egymás teljesítményét is vizsgálva és bírálva most először jönnek ki ezekkel a borokkal, a 2012-es évjáratból, palackonként a 25-30 ezer forintos árkategóriában.
Saját Grand Vinjét Takler Ferenc a világ legjobb borának tartja, el is küldi tavasszal a nagyobb londoni borversenyekre.
Heimannéknál a kékfrankos mellé került tannat, Sebestyénéknél sagrantino, az Eszterbaueréké egy klasszikus bordeaux-i küvé kékfrankossal. Takleréknél a cabernet sauvignon a Görögszó dűlőből jött, a merlot a Primarius alapanyaga, és van még benne egy kis syrah is. Erről a borról lejjebb bővebben.
Azt hinnéd, már közhely, de nem: a kevesebb még mindig több
Látogatószámban valószínűleg a Szüreti Napok jelentették a csúcsot Szekszárdon, itt azért nem pezseg annyira az élet, mint Villányban. Ez a borfesztivál viszont az ország legjobbja a tapasztalataim szerint, bármelyik más hasonló faházas-borozós hazai rendezvényhez képest itt a legkisebb az esélye annak, hogy rossz vagy hibás vagy túlárazott bort kapjak, ugyanakkor jóval nagyobb az esélye annak, hogy személyesen a borásztól, vagy egy hozzáértő családtagtól kérdezősködhetek, és nem egy tudatlan hosstesstől.
A saját birtokaikon azért a borászok még nem végeztek minden dolgukkal, legalábbis egy gyors, egynapos merítés tanulsága még mindig az, hogy: sokat markolnak, de keveset fognak. Vagyis ahelyett, hogy giganagy, nehéz, 10-20 ezer forintosra vagy magasabbra árazott alkoholbombákat (általában 15-16 százalékok), nyakatekert, hangzatos és feltűnő, de ízetlen fogásokat, meg helyi Disneyland kinézetű szálláshelyek kínálnának, sokkal élvezetesebbek lennének a tiszta, jól iható borok, a hagyományos, de jól elkészített ételek, és a letisztult, a tájba és a régióba illő szálláshelyek.
Takler Kúria (Fotó: Nagy Andrea / Wineglass Communication)
Szekszárdon sajnos egyelőre nem tudok stabilan jó éttermet. Jó, kávéra és egy jó szendvicsre vagy croissant-ra biztos befutó A kávé háza, de ha valami komolyabbra vágyunk, nehéz a kérdés. A legerősebb próbálkozók a Mészáros Pincészethez tartozó Merops, és kijjebb a Takler Kúria étterme, de míg ezekbe szálláshely szinten nem tudok belekötni, gasztronómiailag igencsak. Az akarat mindenesetre ezen a két helyen is megvan arra, hogy jót adjanak, inkább csak a szakértelem, vagy épp a szakemberek hiányoznak.
Pár vörös őszre, amiért nem feltétlenül kell elutazni
Takler, Szekszárd
Ennek a pincének a borai valahogy mindig a fent említett túlzások és a tetszetős elegancia határán egyensúlyoznak, de az én szememben mindig a szerethető felé billen a libikóka, és mondom itt most a 15-ös Kékfrankos Reserve-t vagy a Bikavért, amelyekre komoly exportpiacot is épít a család. Előbbi a közepesnél vékonyabb, meggy, cseresznye, szilva, utóbbi meg sok fűszer (zempléni és francia hordó is), közepes test, ribizli, étcsoki, fehércsoki, karakter mellett kifinomultság.
A négy Grand Vin közül csak Taklerékét kóstoltam. Illatban elegáns, gyümölcsös, a korty telt, likőrős és lekváros, sok étcsokis jeggyel, marcipánnal, savval és hosszal, fiatal tanninokkal, legvégén a syrah fűszereivel. Komplex, meleg, de európai stílus. Hogy mennyire jó a világviszonylathoz képest (vagy a saját polci árához képest), azt döntse el más.
Az biztos, hogy mindenképpen kifinomultabb a szintén szekszárdi Bodri 30 ezer forintos No. 1 küvéjénél, amelyből a 2012-es szintén fiatal még. Ebben is van bőven gyümölcsösség, marcipánosság meg csokisság, viszont a 16-os alkoholfokával a nem megfelelő időben és hőfokon felszolgálva garantáltan egy pszeudoédes fejlövéssé válik.
Az biztos, hogy ezeket a borokat már ér dekantálni, és jó hosszú évekig érlelni.
Heimann, Szekszárd
Náluk mindig ki lehet fogni jó dolgokat. Zoliék legújabb vadulása a Csók, Rózsi mama! nevű, elképesztően rózsaszín rozé, matt, ugyanis szűretlen. Van benne minenféle fajta szőlő, volt fehérboros hordóban és finomseprővel töltötték le, szóval tud mindent, amivel a tipikus rozéfogyasztó még nem találkozott. Ízre érett eper és porcukor-koktél, kis grapefruit vonal, krémes és telt, olyan, hogy nem tudod nem azonnal meginni, akkor sem, ha belegondolsz, hogy 2900 forint palackja.
De hogy álljon itt tőlük valami komolyabb is, jöjjön a 2016-os és 2015-ös Céh Kereszt. Már-már komplex és telt, még mindig heimannosan elegáns. Van kis húzása, sava, úgy ennél már hozzá valamit, picit tapad a savnál kevesebb tannin, ahogy jönnek a kadarka jegyei. A 15-ösben markánsabb a hordóhasználat, több a tannin, hosszabb a korty és vajasabb az esése, kell még a másiknak is egy év.
Szekszárd, Vida
A nagyon szép és emlékezetes 2013-as Hidaspetre Kékfrankos után az aktuális 2014-es kevésbé tűnik elegánsnak – joggal fogjuk az évjáratra. Illatban visszafogottabb, szerkezetben bizonytalanabb, baj azért nincs vele, különben nem írnám. Ugyanezért az árért (3500-4000 forint) megkapjuk a ’14-es Bikavérjüket is, ami egy jól iható, fűszeres, sok meggyes, eperdzsemes vagy -kompótos jeggyel operáló darab. Kétszer ennyi pénzért kétszer többet ad a La Vida, a kritikusok által is nagyra értékelt 2012-es után most a 2013-as van eladósorban. Utóbbi füstös-gyufás, grafitos, megjelenik benne a kadarka fűszeressége, meg a nem túlzó 14 hónapnyi hordós érlelés. Szerencsére nem farnehéz, és van benne sok piros bogyós jegy is bőven.
Azért a ’12-es még mindig csúcs: kevesebb kadarka – kevesebb grafitosság, több eper és likőrösség, szép savszerkezet és visszafogott tannin. Az összesen ötven palackkal készült 2007-es La Vida Magnummal csak a Szekszárdi Szüreti Napok közönségének kedveztek (mondom én, hogy ez egy jó buli), de azért álljon itt, hogy ez a merlot bor még mindig nem öreg, habár az aromatikája már visszafogott. Kis cherry coke, fűszerek és füstös ásványosság, édes illatok és nyomokban földes jegyek, a jó értelemben vett bomba.
Villány (Fotó: Furmint Photo / Wineglass Communication)
Villány, Gere Attila
A 2009-es Solus (ez a pincészet csúcsbora) nagy-nagy kedvencem volt tavaly, és még ma is jó passzban van. A zászlóshajó Kopárból viszont a 2013-as van most porondon: egy határozottan hűvös típus, még nagyon fiatal, sok fanyar tanninnal és savval. A jóval nehezebben hozzáférhető 2004-es (!) egy kiegyensúlyozott és szép évjáratból érdemes most elővenni, ha valaki volt olyan előrelátó, hogy megfelelő körülmények között elfektette a pincéjében. Aszalt gyümölcsös jegyek, édes tónusok, sok csoki és szilva. A kóstoltak közül az aktuális piaci készletből, jobb ár-érték aránnyal most a ’15-ös Syrah csúszhat.
Azoknak, akik mindig kitolják a nyarat: Balaton
Nem cifrázom, a Balatonon vannak már tök jó borok, sőt. (Talán mert ott valamiért eleve nem az alkoholra és a testre hajt mindenki.) A júliusi Balaton-mellékletben is ajánlottam Jásditól és a Homolától, lapon kívül pedig a St. Donát Magmáját és a 2Ha vöröseit emlegetem sűrűn, és bár ez a vékonyabb alapvonal, Pálffyék Birtok vöröse még ősszel is jól esik.
+1, amiért nagyon messzire kellene menni
Pár hete egy sajtókóstolón végignéztem a Bortársaság Dél-Afrika kínálatát, és volt egy, amiért aztán a boltban is hozzányúltam. Igaz, hogy valószínűleg elfogult vagyok az organikus borokkal szemben, de a Reyneke Organic Red 2015 még nem az igazán avantgarde és buja iskola – a cég nem elsősorban a profikra lő, érhető okokból a szortiment összeállításakor eleve óvatosan bánik az egyéniségekkel. A Reyneke az ország első biodinamikus borászata volt, egy rasztás hippi szörfös pincéje, ez a tétel meg itt egy telt, hosszabb, erősen grafitos tétel, sok lédús meggyes jeggyel, kis fanyarsággal, sok fűszerrel.
