Vedd Angliát, vond ki belőle a rossz időt, adj hozzá pálmafákat és makákókat, és megkapod Gibraltárt. Létezik egy hely, ahol verőfényes napsütésben szállsz fel a (jobb oldalon közlekedő) piros emeletes buszra, hogy hazavidd a vámmentesen vásárolt élelmiszereidet. Úti beszámoló.
Nem túl gyakori, hogy amikor sétálni megyek egy gyalog 5 perc alatt elérhető helyre, határsorompón és repülőtéri fel- és leszállópályán át vezet az út a fő utcáig. Gibraltár különc egy hely – úgy képzelem, ha ember lenne, játékos, szerény, de kacér nő személyesítené meg, aki általában a háttérből figyel, de ha megszólal, minden szem rászegeződik. Össz-vissz egy nap kellett ahhoz, hogy otthonosan érezzük magunkat az utcákon és átvegyük a hely lüktetését – Gibraltár pont annyira komfortos, hogy gyorsan berendezkedj, és pont annyi izgalmas programot kínál, hogy azért kihívást is találj benne.
Városállam, saját szabályokkal
A potom 6 négyzetkilométeres terület északon Spanyolországgal határos, vele szemben pedig már Afrika, egészen pontosan Marokkó terül el, ennek ellenére egy jó pár száz kilométerre lévő ország, Anglia része. Az 1967-es népszavazáson a helyiek dönthettek arról, hogy az Egyesült Királysághoz vagy Spanyolországhoz szeretnének inkább tartozni, és bár akkor az angolok mellett döntöttek, a Brexit kapcsán újra felmerült ez a kérdés. A spanyolok – nem meglepő módon – igényt tartanának a területre, de már csak politikai eszközökkel harcolnak érte. A kacifántos történelmi múltnak és az identitásbeli kérdéseknek köszönhetően meglehetősen egyedi kultúrájú városállam jött létre. Ha Andalúziából átsétálsz Gibraltárba, fel kell mutatnod az útleveled, aztán (gyalogosan!) át kell kelned a repterén, hogy a belvárosba juss, ahol aztán mindent megtalálsz, amire csak szükséged lehet.
