Szeretem, ha az elegancia csorbát szenved - Lenke ikonikus képei a színház és mozi nagyjairól

Bujdosó Bori

2019. jan 03. 15 perc olvasás

Úgy képzelem, a magyar művészek közt rangot jelent, ha már lefotózta őket legalább egyszer a Lenke. A fotóművész a 80-as évek eleje óta készít portrékat zenészekről, filmesekről, írókról, képzőművészekről – de munkássága persze jóval szélesebb körű, álomszerű állatfotóktól kezdve szinte-szociofotókig sokféle szépséget találunk legtöbbször fekete-fehér képei közt.

Amikor a kétezres évek közepén elkezdtem filmes újságíróként dolgozni, nagyon hamar megtanultam Szilágyi Lenke nevét: rendszeresen használtam a képeit, mert rengeteg filmforgatáson dolgozott standfotósként. Később rájöttem, hogy Lenke végigfotózta a 80-as évek szinte teljes magyar undergroundját, és akkor már sejtettem, hogy egyszer majd meginterjúvolom, de ez csak most jött össze. Ráfoghatjuk, hogy az apropó a közelgő kerek évforduló: a fotóművész 2019-ben tölti majd be a 60. életévét.

Bizonyára lennének, akik nehéz interjúalanynak titulálnák Lenkét, aki érthető módon inkább a képeivel szeret mesélni, és nem a képeiről, de én nem találtam annak. Egyszerűen beszél, és a lényeget mondja. Keresetlenül, meghatóan természetes, valahogy úgy, ahogyan a fotói.

Amikor beszélgetünk, kissé fáradtnak tűnik, a 2018-as éve nagyon sűrű volt, és még egy kéthetes indiai utazással is megfejelte, amiből nyolc napot a Himalájában töltött napi 1500 méteres szintkülönbségeket megtéve. De a szabadideje nagy részét idén a Hajnóczy Csabával közös, From Sea to the River to the Sea című munka vitte el, amely az art quarter budapestben volt látható-hallható novemberben, és a közös izraeli útjuk során a zenész-hangművész által felvett hangokat és a Lenke által készített fotófilmet ötvözte.

Szilágyi Lenke | Fotó: Sebestyén László

Lenke szinte maga is hitetlenkedve ismételgeti, hogy még rendes munkahelye is van mostanában: az OSA Archívum fotógyűjteményének katalogizálásán dolgozik részmunkaidőben, és ő válogatta a fotókat az OSA-ban ősszel megnyitott, Öngyilkosság Magyarországon 1956-1986 című kiállításhoz is, ahol öngyilkosságok helyszínein készült bűnügyi fotókat mutattak be.

Feladata meglehetősen nyomasztó volt: „Nem esztétikai szempontok alapján kellett válogatnom, az kerülhetett be, ami egyértelműen öngyilkosságot ábrázolt, és az is fontos volt, hogy ne legyenek felismerhetők az áldozatok. Nem mondom, hogy rémálmaim voltak tőle, de amikor este hazamentem, visszajöttek a látottak.” Mind emiatt a múlt évben alig volt ideje saját kedvére fotózni.

Életformából fakadó fényképezgetés

De most amúgy is minden nagyon más, mint a 80-as években volt, amikor elindult. A debreceni születésű Lenke lehúzott két évet egy helyi gimnáziumban, de amikor kiderült, hogy ez nem fekszik neki, újrakezdte a középiskolát Budapesten, a Kisképző fotószakán, amit viszont nagyon szeretett, főleg a társaság miatt. „Utána a Debreceni Egyetem fotólaborjában kaptam állást, de ez nem volt nekem való, és visszajöttem Budapestre. Nem törtem magam, hogy elmenjek dolgozni, lazán éltük az életünket, házibulikba jártunk, zenekarokkal mászkáltunk, közben fotóztam. Életformából fakadó fényképezgetés volt.”

A. E. Bizottság (1982) | Fotó: Szilágyi Lenke

„Ma már kicsit nehéz elképzelni ezt az időszakot” – teszi hozzá. „Teljesen másképp működtek a dolgok, sokkal nagyobb hangsúly volt a személyes találkozásokon, sokkal személyesebb terekben zajlott az élet. Nemhogy mobiltelefon, semmilyen telefon nem nagyon volt. Egy külföldi ismerősöm még a 90-es években is rácsodálkozott, hogy itt csak úgy be lehet állítani az emberekhez. Ma már ez sincs, azt is meg kell kérdezni az ismerősünktől, hogy felhívhatjuk-e telefonon. Szegények is voltunk, de az nem volt olyan súlyos, mint manapság, amikor mindenki folyamatosan azzal van elfoglalva, hogy az anyagi problémáit hogyan oldja meg, én is.

Egyszerűen nem érünk rá lazulni, nehéz gondtalanul élni.”

Nem a családjából hozza művészet iránti affinitását, de első fényképezőgépe apja FED 2-es gépe volt, ezzel készítette élete első fotóját is négyéves korában apjáról a debreceni Déri Múzeum előtt. „Emlékszem, hogy apukám mondta, hogy még ne nyomjam meg, mert ferde a kép, és tényleg ferde lett.”

Szilágyi Lenke életének első fotója (1963)

Egyik albumába belecsempészte apja egy fotóját is: „Van pár képe, ami teljesen olyan, mintha én csináltam volna. Ezen én vagyok anyukám ölében, aki az egyik kezében egy zsíros kenyeret tart, a szoknyáján pedig le van csúszva a cipzár.

Én is szeretem, ha egy képen vannak oda nem illő dolgok, kisiklások, ha az elegancia valami csorbát szenved.”

Szilágyi Lenke édesanyja ölében 1960-ban

Villamosmérnök apja és gyerekpszichológus anyja támogatták művészi ambícióit, és nem aggódtak különösebben, amikor lányuk felköltözött Budapestre, hogy a bohém fiatalok életét élje.

„Mászkáltunk a 180-as Csoporttal, Dés László Dimenzió nevű együttesével, fotóztam lemezborítót a Bizottságnak. Nem volt olyan sok esemény, de ami volt, arra elmentünk, koncertekre és kiállításokra is. Az első kiállításom 1981-ben volt a Bercsényi Klubban az egyik volt iskolatársammal, Fákó Árpáddal. Nem tudták, hogy kik vagyunk, mégis sokan eljöttek rá, ez is jellemző a korra.” Arra emlékszik, hogy Xantus János filmrendező, Sugár János képzőművész, Másik János zeneszerző és Bori Bálint képzőművész portréja biztosan szerepelt ezen a kiállításon.

Xantus János és Másik János (1980) | Fotó: Szilágyi Lenke

Telefon helyett pedig volt képeslap: pár éven át a barátaival az volt a mániájuk, hogy fotóikat felkasírozták postai levelezőlapokra, és azokat küldözgették egymásnak. Lenke főleg a képzőművész-zenész feLugossy Lászlónak és a fotós Lugosi Lugo Lászlónak küldött ilyeneket. Ezeknek a 80-as évek hétköznapi pillanatait naplószerűen megörökítő lapoknak egy része bekerült Lenke 2007-es, egykori művésznevét viselő, Single Lens című albumába.

Európa Kiadó | Fotó: Szilágyi Lenke

Közben lakásszínházi előadásokat is elkezdett fotózni, ez is véletlenszerűen alakult: „Ulveczki Gábor egy március 15-i balhé miatt „refes” volt, ami azt jelenti, hogy rendőri felügyelet alatt állt, nem hagyhatta el a lakását. Ebből kifolyólag az ő konyhája lett a társasági élet színtere, és lakásszínházi előadásokat is szervezett itt.” Ekkoriban jelent meg a Mozgó Világban Forgách András cikke is Lenkéről, ekkor kapott munkája először nagyobb nyilvánosságot.

Szilágyi Lenke | Fotó: Sebestyén László

A rendszerváltás kicsit kimaradt

Bár fotói közt találunk képeket a rendszerváltás utáni első demokratikusan megválasztott országgyűlés tagjairól, Göncz Árpádról, Kőszeg Ferencről, Solt Ottiliáról, Havas Gáborról, egyrészt munkái közül hiányzik a rendszerváltás eseményeinek dokumentálása, másrészt ezek a képek is feltűnően apolitikusak, intim közelségből, hétköznapi emberként ábrázolják alanyaikat.

Lenke ezt így magyarázza: „Nem vagyok politikus beállítottságú, ezek a képek inkább személyes ismerősök kérésére készültek. Nem vagyok elég ügyes és dörzsölt ahhoz, hogy fotóriporter legyek, inkább megijedek az ilyen helyzetektől. Másrészt 89-ben halt meg az anyukám, abban az évben nem a rendszerváltással voltam elfoglalva, sok minden kimaradt.”

Solt Ottilia és Havas Gábor a Parlamentben (1992) | Fotó: Szilágyi Lenke

Szociofotói sem „igazi” szociofotók, sosem azt érezni, hogy egy jelenséget ábrázolna, képein mindig az egyéni, emberi kerül előtérbe. Ennek kapcsán meséli: „A 80-as évek végén fotóztam Segesváron cigány családokat, akik a vonatállomáson, leselejtezett vagonokban laktak. Ezek a képek eljutottak valahogy egy német folyóirathoz, de aztán azt mondták rájuk, hogy túl szépek riportba”.

Lupény, Románia (2005) | Fotó: Szilágyi Lenke

Azért sem fotóriporter-alkat, mert nehezen veszi elő a gépet, amikor igazán nyomasztó, extrém helyzetbe kerül. Afrikában utazgatott, amikor felborult velük a busz, amin gyerekek is utaztak. Szerencséjükre annyira tele volt, hogy nem sérült meg senki, de hosszan kóvályogtak az utasok a környéken, neki pedig sokáig eszébe sem jutott, hogy akár fényképezni is lehetne. Volt egy még durvább élménye is ezen az úton: „Nairobi mellett van egy hatalmas nyomortelep, amin átmegy a vonat, de éppen hogy csak a síneken nem laknak, akkora a népsűrűség. Ha kinyújtottam a kezemet az ablakon, szinte el lehetett érni a bódékat, és csontsovány zombik bámultak mindenhonnan.

Lehetett volna fényképezni a lassan haladó vonatból, de egyszerűen nem tudtam rávenni magamat, hogy így rátámadjak arra a nyomorúságra.”

Megélhetés: film és színház

Később már megrendelésre fotózott színházi előadásokat, és a standfotózás is beindult Grunwalsky Ferenc operatőrnek köszönhetően, aki elhívta Szomjas György Falfúró (1986) című filmjének forgatására, amit sok további munka követett.

„A forgatáson mindenki azt gondolja, hogy én nem vagyok fontos, pedig én is dolgozni vagyok ott, ezért ki kell könyökölnöm valahogy, hogy nekem is legyen terem. A legjobb helyen természetesen mindig a kamera van, ami nagyon idegesítő, de legalább kicsi vagyok, bebújok minden alá, felmászok mindenre.”

Grunwalsky Ferenc | Fotó: Szilágyi Lenke

A késői Jancsó-filmek többségén (Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél, Kelj fel, komám, ne aludjál, A mohácsi vész) ő volt a standfotós: „Mindig nagy élmény volt, mert Miki bácsi szeretett anekdotázni, munka is volt, de buli is. Egyik alkalommal hatalmas röhögésroham söpört végig a stábon valamelyik sztori miatt, de egyszer csak azt halljuk, hogy Jancsó felesége kiabál vele, hogy »Azonnal hagyd abba! Azonnal hagyd abba!«. Félt, hogy halálra röhögi magát a férje. Csodálatos, példaértékű figura volt, aki még a nyolcvanas éveiben is rugalmas, nyitott, érdeklődő maradt a világ dolgaira.”

Hernádi Gyula és Jancsó Miklós | Fotó: Szilágyi Lenke

Ha nem megrendelésre dolgozott, Lenke korábban ritkán készített színes képeket, a fekete-fehér jobban testhez állt neki. „Színeset akkor érdemes csinálni, ha használjuk is a színeket, nem csak azért dolgozunk velük, mert kéznél vannak.” De manapság főleg digitális gépet használ, ami fekete-fehérhez nem ideális.

Ezt jól illusztrálja Török Ferenc 1945 című, fekete-fehér filmjének fotózása: „A standfotóknak is fekete-fehéreknek kellett lenniük, de digitálisra készültek. Nyáron forgott a film, mindenki le volt égve rákvörösre. A fekete-fehér film a pirosra a legkevésbé érzékeny, a digitális viszont arra a legérzékenyebb. Ha egy digitális színes képet átfordítok fekete-fehérre, az arcok sötétek lesznek, mivel a pirosból szürke lesz, mintha a színészek most jöttek volna elő a szenes pincéből. Ha viszont rárakom a piros szűrőt, akkor a kék szemű színészeknek, például Szirtes Áginak, fekete lesz a szemük, a szájuk meg kifehéredik. Az lett a megoldás, hogy már a kamerában egy narancssárga szűrőt használtam, de utólag is állati sokat kellett még rajta dolgozni.”

1945 | Fotó: Szilágyi Lenke

Mégsem feltétlenül gondolja, hogy minden szempontból jobb volt, amikor nem a számítógép előtt, hanem a laborban töltött rengeteg időt: „A hagyományos fotóelőhívás környezetszennyező, sok vizet használ, csak régebben ezzel még nem törődtünk. Ma már nehéz megvenni hozzá a megfelelő alapanyagokat, és drágák is, most például nem találok olyan papírt, amit szeretnék, és időm sincs erre.”

Ha ez a szenvedélyed, nem bírod letenni

Szilágyi Lenke | Fotó: Sebestyén László

Mostanában kedvtelésből szinte csak túrafotókat készített, amiket az Instagram-oldalára tesz ki, de ezt azért nem tartja ugyanolyan fotózásnak: „A hegymászás nem fotóstúra, és örökös fájdalmam, hogy közben nem tudok igazán jó képeket készíteni. De azért csak fotózom, ha az embernek ez a szenvedélye, nem bírja letenni.” Túrázni mindig is szeretett, de hegymászótanfolyamra csak a harmincas éveiben ment el. „Kell a kaland, ki kell szakadni a hétköznapi életből.

Nem is értem azokat az embereket, akik évtizedeken keresztül napi nyolc órát dolgoznak, és nem csinálnak semmi mást. Nekem ez nem fekszik.”

Petri György (1991) | Fotó: Szilágyi Lenke

Kiváltságos szerepnek, egyben nagy tehernek tűnik, hogy ő készítette a leghíresebb fotókat sok olyan művészről, aki már nincs velünk. Petri György személyes jó barátja volt, de Esterházy Péterről, Halász Péterről, Réz Pálról és Hernádi Gyuláról készült fotói is nagyon ismertek.

Ezt a témát elintézi annyival, hogy „ne is mondd, kinyitom a számítógépemet és tele van halottakkal!”, majd „legkomolyabb túraszponzoraiként” hivatkozik Borbély Szilárdra és Esterházyra, mert róluk készített portréit külföldön megjelent köteteikhez is felhasználták, melyekért tisztességes jogdíjat kapott. Lenke egyszer el is kezdett összerakni egy kötetet ifjúkori arcképekből, de félbehagyta – nem tudja, valaha befejezi-e.

Borbély Szilárd (2013) | Fotó: Szilágyi Lenke

Egyedül él, és a fotósszerephez illeszkedni is látszik ez a kissé magányos létezés. „Néha kicsit zavar, hogy ennyire kívülálló vagyok, néha jobban szeretnék benne lenni az eseményekben, de ez van, azt kell vállalni, amit lehet. Egy számmisztikával foglalkozó barátnőm egyszer azt mondta nekem, hogy »a te életedben a kettes szám nincs benne« – ezt a számmisztika nélkül is észrevettem. De nem érzem magam rosszul attól, hogy egyedül vagyok, sőt.

A nők a történelem során most először szabadon élhetik a saját életüket, nem kell beilleszkedni az elvárt szerepekbe. A romantikus viszonyok számomra sosem voltak eléggé vonzók, és már nagyon korán eldöntöttem, hogy úgy fogok élni, ahogy én akarok.”