Rettenetesen felületes, felszínes és félrevezető, ahogy manapság az egyes generációkról beszélünk. Féligazságok alapján vetítjük ki a körülöttünk látottakat és tapasztaltakat az egyes korosztályokra. De biztos, hogy a generációkban kell keresni az okot? Vendégszerzőnk, Nemes Orsolya generációkutató írása a félreértett generációkról és generáció fogalomról.
Manapság mítoszok keringenek a különböző generációkról. Úgy kezeljük őket, mintha az egyes nemzedékek tagjai mitikus lények lennének, különleges jellemzőkkel, ezért eltérő bánásmódban kell őket részesíteni. A hétköznapi diskurzus szintjén a generációs terminológiát ki- és elhasználták az elmúlt évtizedekben. Azonban ezek a sztereotípiák a legtöbbször túlzottan leegyszerűsítőek (“a baby boomerek technológiai analfabéták”), vagy félreértéseken alapulnak (“az X generációsok apatikusak”), sőt, sokszor valótlanságokat állítanak (“az Y generációsok önzőek”). Emiatt elsikkadnak a valódi különbségek és a nemzedékeken átívelő valóságok, amikről pedig igenis beszélnünk kéne.
A generációs elmélet lényege, hogy formatív éveink alatt (tinédzser és fiatal felnőtt korban) vagyunk a legérzékenyebbek, hiszen ekkor stabilizálódik az értékrendünk és alakul ki, hogyan viszonyulunk a politikához, a gazdasághoz és a társadalmi kérdésekhez. A környezet és a korszellem tehát, amiben felnövünk meghatározza a világnézetünket.
De ez még nem ok arra, hogy százezreket egyformán ítéljünk meg és azonos módon kezeljünk, csak mert a születési évük megegyezik.
Karl Mannheim, a generációkutatás atyja szerint két dolog kell ahhoz, hogy kialakuljon az egykorúakban a generációtudat és elkezdjünk nemzedékekről beszélni: krízis (pl.: háború, gazdasági válság, politikai fordulat) és gyors társadalmi változások (pl.: új technológiák, családalapítás kitolódása, elhúzódó szakképzés). A generációk egészen 150 évvel ezelőttig senkit sem érdekeltek. Annyira hasonló volt nagyapa, apa és fia élete, hogy ha akartak sem tudtak volna számottevő különbségeket egymásban felfedezni. Aztán robbant az ipari forradalom, az emberek jelentős része városokba költözött és egymás érték az újabb és újabb technológiák. Szemmel látható különbségek alakultak ki a fiatalabb és idősebb korosztályok között.
EZ NEM GENERÁCIÓS ÜGY
A generációs hype oka nem más, minthogy tovább élünk, mint valaha, ezért több változást is érzékelünk magunk körül. Míg száz éve általában három generáció élt együtt, manapság már hat nemzedéknek kell megtalálnia a közös hangot. Ehhez jön még hozzá többek között az eszement léptékű technológiai innováció, a globalizáció, a népességcsökkenés a fejlett világban, a kivándorlás, a talenthiány és a gazdasági válság utózöngéje – és máris kész a generációsnak hitt, de valójában sokkal komplexebb kérdés.
Egy demográfus sem vizsgál semmiféle nemzedéket pusztán kor alapján.
Három dolgot szokás elfelejteni. Egyrészt, hogy a generációkat egyének alkotják, saját személyiséggel, preferenciákkal és világnézettel. Másrészt, a földrajzi, kulturális és neveltetési háttér jelentősége fölött is hajlamosak vagyunk szemet hunyni: nem mindegy, hogy valaki Budapesten, a II. kerületben nőtt fel értelmiségi szülők gyermekeként, egyetemre ment és külföldön is folytatott tanulmányokat, vagy egy elmaradott kis faluban született, ahol a családtagoknak akár három nemzedék óta nem jutott munka. A harmadik elhanyagolt, mégis fontos tényező az életciklus modell. A felnőtté válásnak komoly mérföldkövei vannak, amik akár gyökeresen változtathatják meg az ember világát. Ilyen például az első főállás, a gyerekvállalás, vagy a hitelfelvétel. Ezek az életesemények mind-mind befolyással vannak az egyén döntéseire, fejlődésére és jövőjére. A hosszabb ideig tartó továbbtanulás és a gazdasági bizonytalanság miatt az utóbbi harminc évben a szülők és gyerekeik születése közötti intervallum 20 évről több, mint 30 évre tolódott ki, így a felnőtté válás kora is majdnem tíz évvel későbbre esik.
A KÖRÚTON KÍVÜL
Mindehhez jön még egy érdekesség: kevés figyelmet kapnak azok a csoportok, akik nem rendelkeznek bizonyos társadalmi státusszal és nincsenek is nagyon eszközeik arra, hogy hangot adjanak a véleményüknek. Kevésszer hallunk kékgallérosok, hátrányos helyzetűek, vagy akár Magyarországon élő nemzeti kisebbségek fogyasztói és munkavállalói szokásairól. Kétlem, hogy egy közmunkát végző Nógrád megyei fiatalnak ugyanúgy a rugalmas munkaidő miatt fáj a feje, mint egy budapesti multinacionális SSC-ben dolgozó kortársának.
Érdemes azt is kiemelni, hogy a népszerű könyvek, illetve riportok generációzásai olyan adatokon alapulnak, amelyek elsősorban a közép- vagy a felső-középosztály képviselőitől származnak.
Gyakorlatilag egy országban sem végeztek olyan kutatást, amely a teljes társadalomban átfogóan vizsgálta volna a generációs különbségeket.
A kutatások legtöbbje kifejezetten a fehérgalléros, szellemi dolgozókra (vagy még egyetemre / főiskolára járó leendő szellemi foglalkozásúakra) fókuszál, miközben Magyarországon a 25-34 évesek mindössze 30%-ának van diplomája. Lényegében nincs olyan generációs kutatás, amely olyanokat vizsgál, akik nem tanulnak tovább felsőoktatásban, vagy kétkezi munkásként keresik (majd) a kenyerüket – nemzetközi szinten sem.
A média, elsősorban az internet és a közösségi háló pedig hemzseg az önjelölt, a generációs hullámot meglovagolni kívánó “riportoktól”. Pár hete végigszalad a sajtón egy hír, hogy az “az amerikai [Y generációs] válaszadók 91%-a fejezte ki a vágyát, hogy vezető legyen.” (Az amerikai Forbes erről szóló anyagát a Forbes.hu is szemlézte – a szerk.) Mindig meg szoktam nézni az eredeti kutatást, úgyhogy két másodperc múlva már a Virtuali és a Workplace trends cikkét böngésztem. 412 főt kérdeztek meg, vagyis a 81,3 millió USA-ban élő Y generációsok 0,0004%-át sikerült lekutatniuk. Ezt talán ne nevezzük statisztikailag reprezentatívnak. Vállalatvezetők pedig ilyen információk alapján hoznak stratégiai döntéseket és alakulnak ki azok a nemcsak téves, hanem egyenesen káros nézetek, hogy a fiatalok nem lojálisak, lusták és különben is, “bezzeg a mi időnkben.”
A NYUGAT NARRATÍVÁJA
A generációsdi egyébként a nyugati világ hóbortja, arról nem is beszélve, hogy minden országban a történelmi, gazdasági és politikai eseményeknek megfelelően alakulnak a nemzedékek. A nyugati baby boomer majd X-Y korszak (3 generáció) alatt Kínában öt nemzedék futott le. A japán Y-ok gazdasági stagnálásban nőttek fel szemben a nyugati jólétbeli államokban élő kortársaikkal. Ami az amerikai középosztálybeli Y-okra igaz, akiknél a diákhitel miatti horribilis eladósodás központi kérdés, bármennyire is globális a világ, nem biztos, hogy Magyarországon is megállja a helyét.
Bár több, mint száz éve rugózunk rajta,
abban a formájában, ahogy ma használjuk, a generációs elmélet nem más, mint egy túlsematizált, szűklátókörű megközelítés, ami figyelmen kívül hagyja az egyént, a földrajzot, a társadalmat, a gazdaságot és a történelmet – és a körülményeket úgy általában.
Komplex problémát butít le egyszerűnek tűnő magyarázatra és késztet minket arra, hogy a ködös, sztereotíp “generációs személyiségekre” fókuszáljunk ahelyett, hogy elgondolkodnának azon, kikkel állunk szemben és milyen élmények formálták őket. Olyan, hogy a baby boomer vagy az X/Y/Z generációs nem létezik. A generációk sokrétűek, ezért a címkézésnél többet érdemelnek. Kezeljük őket ennek megfelelően!
Nemes Orsolya
generációkutató, szervezetfejlesztő, a Milestone Intézet munkatársa.
A generációs mítosz c. könyve 2018 tavaszán jelenik meg
