Meguntam a nosztalgiázást, nyugdíjaztam az alteregóimat – mondja Török András. Kulturális kalandor, filantrópia-tanácsadó, a Fortepan egyik menedzsere, vagy amiről talán a legtöbben ismerik, útikönyvíró.
A Nagy Budapest könyv sokak számára generációs olvasmány. Nem kell vele mindenhol egyetérteni, a kritikai városkalauz műfaja, sőt, a szerző személyesen is igényli a vitát. (Az olvasók kedvéért: már több mint egy évtizede ismerjük egymást, ezért a tegeződő forma.)
Most, az első, angol nyelvű kiadás után több mint három évtizeddel újraírta kifejezetten sokat eladott, a külföldiek körében is jól ismert könyvét. A Budapest könyv – Igazmondó városkalauz modern lokálpatriótáknak című könyve kapcsán beszélgettünk a városról, a rendszerváltás nyerteseiről, a behúzott fékekről, az utazásról, polgárokról, könyvesboltokról, a Városligetről és a toronyházakról. Figyelem! Interjúnak álcázott long read következik.
Kik azok a modern lokálpatrióták?
Én imádom a listákat, mert segít összerendezni a dolgokat…
Ez közös a Forbes-ban és Török Andrásban.
Így van. Amikor valami új bejön, akkor megint végigpörgeti, hogy na, akkor kit kell kidobni? Mondjuk, a 12-es szám bűvöletében éltem egész életemben. A tíz az valahogy kevés. A tizenkettő az meg éppen elég.
A modern lokálpatrióta dolgot szerintem magamról mintáztam, olyasmiket, hogy nem azért szereti az ember a saját városát, mert az jobb, mint egy másik város. Vagy hogy az újdonságokat pártolni kell. Az egy nagyon fontos dolog, hogy
ha valaki kockáztatja pénzét, munkáját, jövőjét, akkor adunk egy esélyt neki.
Bemegyünk az étterembe, boltba, és ha jó, akkor elmeséljük. Sok-sok hírforrás a város helyeiről, az ember a barátaival megosztja, kiteszi a Facebookra, hogy milyen jó helyen voltam. Ilyesmik.
És, ha jól sejtem, a modern lokálpatrióta sosem csak kétbites megfejtésekben gondolkozik.
A törzsi gondolkodástól való mentesség is egy modern lokálpatrióta tulajdonság. A Clark Hotel építkezése jó példa erre. A Lánchíd budai hídfőjénél valaha rendes épület volt, és akkor a háború után átvette a körforgalom, egy lehetetlen telek volt, nem véletlen, hogy sok évtizedig nem építette be senki. Aztán jött egyik pályázatról a másikra, mindenféle vad tervek. És akkor elkezdték fölhúzni, közben a színe is változott, és a Facebookon valami olyan gyűlöletcunami indult meg ellene…
És ez teljesen átvágott minden politikai szimpátiát, tehát éppen a törzsi gondolkodás helyett a magyar panasz- és anyázáskultúra jött elő. Nagyon elszomorított, szerintem egy remek ház került oda. A lehetetlen feladatot magas szinten oldotta meg, és máris teljesen beleolvadt a városszövetbe és belülről is klassz.
Meg is ismerkedtem Anthony Gallal, Ausztráliából bevándorolt építésszel, aki egy rendkívül szerény ember, mellesleg Kós Károly rajongója. Pont az van benne, amit én nagyon szeretek, hogy a réginek és az újnak a szimbiózisa, ami Budapestet naggyá teheti. Ezt évtizedek óta mondogatom, és szerintem valami alakul ebben a dologban.
Ha az ember írt már bármit, legyen az tanulmány, doktori, újságcikk, akkor tudja, hogy újraírni sokszor nehezebb, mint valamit megírni. Neked mi volt? Nehezebb volt megírni, vagy újraírni?
Most nagyon nehéz volt újraírni. Részben azért, mert szembesültem, hogy az eltelt idő alatt mennyire megváltozott a világ, és én is mennyire megváltoztam, és hogy meguntam a saját stílusomat, meguntam a nosztalgiába hajló hangot. Meguntam a fikcionalizálást, és nyugdíjaztam az alteregóimat. Simplicissimust, Complicatust és mindenféle latin nevű barátaimat. Egy nosztalgiamentesítést határoztam el, de többször szétkaptam, összeraktam, nem tudtam, hogy elinduljak el.
Fotó: Sebestyén László / Forbes
Drámai az a változás, ami Budapesten bekövetkezett, és ott is tisztázni kellett, hogy mit is gondolok erről. Voltaképpen az őszinteséget választottam, mert először csak hímeztem, hámoztam.
Az a buborék, ahova tartozom ideológiailag, politikailag, azt nagyon mereven és törzsi módon viszonyul a város változásaihoz. Valaha rádaysta voltam, vagyis a „nem, nem, soha elvét vallottam”. „Egy műemlék épületben nem lehet áthelyezni egy vécéajtót se!” Aztán eretnek lettem, mert engem igazából a régi és az új is érdekel.
Mint útikönyvíró természetesen örülök neki, hogyha szépül a város, még akkor is, ha szerintem jobban is lehetne. Én nagyon nagy híve vagyok a pici változásoknak, és azok csodás dolgokat tudnak előidézni. Ha csak arra gondolunk, hogy milyen lett a Kálvin térnek az a hangyányi bekötő szakasza a Szabó Ervin Könyvtárhoz. Ugye ez micsoda pezsgést idézett elő? Sok-sok ilyen apró változás van.
Azért is kérdezem, hogy milyen nehéz volt újraírni, mert ez egy kifejezetten sokat eladott, tehát üzletileg, könyvpiaci tekintetben is egy sikeres könyv. Mikor született, és hány kiadást élt meg?
Én fiatalabb koromban két írói életrajzot írtam. És akkor ’86-ban nászúton voltam Bécsben, és ott jöttem rá, hogy útikönyvekből tanultam meg a várost, és hogy milyen klassz lenne Budapestről írni egyet. Ez a könyv ’89-ben jelent meg, először angolul. Akkor születtek ezek a csodálatos térbeli térképek, amiket Felvidéki András grafikus barátom rajzolt, aki sajnos nyugdíjazta magát, és azért egy Gráf Dóra nevű nagyon tehetséges fiatal hölgy, most átdolgozta a térképeket, meg rajzolt bele új dolgokat.
Sokáig szuttyongatott a kiadóm, hogy magyarul is legyen, és mondták, hogy ne sokat vacakoljak vele, fordítsam le, de ez lehetetlen volt, mert teljesen más a fókusza. Aztán ’98-ban volt egy fővárosi pályázat, a kiadó kapott valami támogatást, és akkor újraírtam.
Apró változtatásokkal néha átdolgoztam, de aztán elárvult a könyv, mert irodába jártam, filantrópia tanácsadóként dolgoztam 15 évig. Márpedig az útikönyv egy nagyon romlandó árucikk. Egy ideig újra nyomtatták, picit változtatva, de aztán rájöttem, hogy már teljesen át kellene dolgozni. Mint megélhetési útikönyvíró, olyat szerettem volna írni, hogy megvegyék azok a barátaim is, akiknek megvan. Ha csak 10-20 százalék a különbség, akkor nincs képem azt mondani, hogy vegyétek meg.
Volt akkoriban valamilyen inspiráció a könyvedhez, vagy egyszer csak kipattant a fejedből, hogy írsz egy critical guide-ot, egy kritikai városkalauzt?
Az a könyv, ami engem inspirált, egy Rio de Janeiro-ról szóló útikönyv volt, amit az 1980-as években írtak, azon volt egy papírszalag, egy haskötő, így hívják a könyvszakmában, és az volt ráírva, hogy ez a könyv nyerte el az 1986. évi Thomas Cook Útikönyv-díjat.
Én elég kompetitív vagyok, úgyhogy amikor nekiláttam a könyvírásnak, eszembe jutott, hogy előbb-utóbb nagyon szeretném elnyerni ezt a díjat. Aztán a mai napig nem nyertem el ezt a díjat, de hát van egy elég komoly mentségem. Azt hiszem, 2004-ben megszűnt a díj, nyilván mert maga a társaság is megszűnt.
Ki írta ezt a könyvet?
Nem tudom, már nincs meg sajnos. Valami költözésnél eltűnt. Nem voltam soha Rio de Janeiroban, Dél-Amerikában sem, és Ázsiában is csak egyszer, Sanghajban. Én nagyon európai vagyok, meg észak-amerikai, és
amíg van francia kisváros, ahol nem jártam, addig máshová nem is megyek. Különben is, a legjobban Budapesten szeretek lenni.
A nosztalgiamentesítésen túl, miben más az új kiadás?
Az eredetiben egyáltalán nem voltak fényképek, csak rajzok, meg térképek. Amikor elszegődtem a Fortepan menedzserének, csodálatos kincsesbánya nyílt meg. Aztán elszemtelenedtem, és saját fényképeket is tettem bele, olyanokat kerestem, amik fekete-fehérben megélnek. Nincs szükség a színekre, valójában az információt a szürke és a fekete és a fehér hordozza.
És aztán a modern technológia is érdekel. Egyszer a legkisebb lányom egy nagyon nagy bókot mondott nekem, hogy papa, ahhoz képest, hogy te messze a legöregebb apuka vagy az osztályban, olyan járatos vagy ezekben a modern technológiákban. Ez nagyon menő!
Most QR-kódokat is elhelyeztem a szövegben. Ezzel hidat próbálok építeni a nyomtatott szövegek meg a mozgókép közé, és ezt nagyon termékeny útnak érzem, és a következő kiadásban szubjektív QR-kódokat fogok elhelyezni, ahol az én hangomat lehet majd hallani, hogy egy sarkon megállok, és akkor én tizenhárom éves koromban itt jártam ezt, és ezt láttam, és most nem ez van. Nézzenek jobbra, meg föl meg le. Úgyhogy ezzel majd még személyesebbé akarom tenni.
Több mint három évtized távlatából, sok ezer eladott példányon túl, milyen a külföldi és a magyar olvasók aránya?
Inkább a külföldiek vették, de nem olvasták el. Belenéztek, beleszagoltak, hazavitték, odaadták ajándékba. Talán összesen százezer példányban is elkeltek a különféle kiadások, különféle nyelveken. Németül, franciául, olaszul is létezett.
Fotó: Belicza László Gábor / Forbes
A magyarok viszont elolvasták. Nem tudom, talán összesen 15 ezer, 20 ezer példány lehet összesen. Az se kevés, de ott rengeteg visszajelzést kaptam, kapok. Meg ugye benne van, hogy az utolsó oldalon ott a lakcímem, az email-címem, hogy írjanak, mert az övék is ez a könyv. Ez egy kollektív alkotás, és nagyon klassz leveleket kapok.
Ez látszik. Fontos szerepet kapnak a kötetben a különböző vendégszövegek is.
Ezeket a barátaim írják, akiket megkérek, hogy írjanak. De szeretném, hogyha változna, és újabb nézőpontok kerülnének be. Csak három új szöveg került bele, amiből kettőt nagyon-nagyon zseniálisnak érzek. Az egyik Dragomán Györgytől származik, akit nem is én kértem, hanem megállított az utcán, és azt mondta, hogy olyan szívesen írna a Rudas Fürdőről. Hát mondom, írjad Gyuri!
Milyen jó, hogy bekerült! Vagy itt van a Fortepan egyik alapítójának szövege.
Tamási Miklós az egyik, akit megkértem újonnan. Ő a Várban lakik, és annyira gyönyörű szöveget írt visszatekintve sok évszázadra, hogy kik laktak abban a házban. Meg fölemlegette, hogy a pandémia idején a gyerekeivel tollasoztak a Halászbástyán, és ők voltak csak egyedül…
Visszatérve a budapesti könyvedre, nagyon sok rétege van. Ami különösen érdekes számomra, hogy rengeteg viselkedésmintát, mentalitásbeli dolgot figyelsz meg a budapesti emberen – úgy, hogy bennszülött budapesti vagy. Születésed óta itt élsz, mégis ennyire külső nézőpontból tudod nézni a budapesti embereket. Milyen most a budapesti ember szerinted? Hogy változott az elmúlt harminc évben?
20-30 évvel ezelőtt nagyon elváltak a nyertesek és a vesztesek. A nyertesek szemében tűz égett. Kicsit, mint egy rugó, ami el volt nyomva, és akkor hirtelen elengedték, és ez a hatalmas energia kitört, és az utcán is látszott. Ez a rendszerváltástól egészen a 10-es évek elejéig így volt.
Most a nyerteseket ritkán látom nagyon az utcán, mert autóba ülnek, meg vidékre költöztek a kúriájukba, meg külföldre. Tehát nagyon kevés nyertest látok úgy szemtől szembe az utcán, akit a metrón meg tudok nézni a mozgólépcsőn. Behúzott fékeket látok az emberekben, a jómódúakban is. Úgy érzik, hogy nem tart ki a szerencséjük esetleg örökké. Az a fajta gazdagság, ami nemzedékekre elég, az kevés van az országban. Vagy annak is ingatlanban van, gyárban van, gyárfalakban van.
Mint filantrópia tanácsadó azért is siklott ki a szekerünk egy kicsit, mert azt hittük, hogy 15-20 év alatt már hatalmas magánalapítványokat tudunk majd életre hívni.
Ehhez képest mindenki azt mondja, hogy nincs elég bevétele, vagy a folyóbevétel nem annyi, meg ki tudja, mit hoz a jövő, meglátja.
Mit látsz még?
Irigységet, könnyelműséget is látok. Egy híres amerikai szociológus könyvét olvastam erről, aki arról írt, hogy a chicagói feketék közül sokan csodálatos autókkal furikáztak az 1960-as években, de nem volt rendes lakásunk, meg nem volt pénzük a gyerekek rendes iskolai oktatására.
Hankiss Elemérnek van egy csodálatos metaforája, a proletár reneszánsz. Nem tudom, hogy ezt ismerik-e a Forbes olvasói. Nem tudom, melyik könyvében olvastam, hogy Firenzében volt néhány száz olyan gazdag polgár, aki jómódú volt, és kiélhette a vonzalmait: megrendelt festményeket, zenét hallgatott és ebben nagyon magas szinten kiélte a vonzalmait.
Hankiss Elemér azt mondja, hogy a rendszerváltás után a modern reklámélet és a fogyasztói társadalom rázúdult a magyar alsóbb osztályokra. Megjelent az új Gillette-penge óriási méretben a falon, és akkor ment és rohant és megvette, holott nem volt pénze rá. Csak úgy érezte, hogy ő is ahhoz az egy-két millió emberhez tartozik, aki kiélheti a vágyát. Tehát ez a fajta „proletár reneszánsz” tombolását most is látom az utcán.
Én igazán egy kütyübuzi vagyok, de az Apple Watchnál meghúztam egy vonalat, hogy nekem erre nincs szükségem. Van egy órám, amit húsz éve hordok, látom a számokat, még öröknaptár is van benne. Csodálatos, nem kell ennél jobb. És egyáltalán, úgy érzem, hogy a modern lokálpatrióta, ez nincs is benne, ezt most majd a következőkbe beírom, a „még elég jó” elveit követi.
Ezt a Wired magazin címlapján olvastuk körülbelül tíz éve, hogy a modern polgár az nem mindig a legjobbat, a legdrágábbat akarja. Hanem, hogy a még elég jó, az egy nagyon tisztes polgári dolog, hogy elég jó neki, ez tulajdonképpen a Best Buy, a „legjobb vétel” kategóriája. Az élet minden fonalán érdemes követni ezt. Nahát Budapesten, ezt nem nagyon látom.
Nézz szét mondjuk a legtehetősebb német tartományokban, Bajorországban vagy Baden-Württembergben, és hány 124-es Mercedest látsz még. 30 éves autók, nagyon szép állapotban tartva természetesen, de úgy vannak vele, hogy miért cserélnénk le?
Miért dobnák ki? Ezek nagyon csodás dolgok. Az egyik leggazdagabb magyar ember támogatja a Fortepant, és vele szoktam beszélgetni, és kiderült, hogy ő mindent használtan vesz. Vállalta, hogy vesz nekünk egy nagy teljesítményű negatív szkennert. Előre megmondta, hogy használtat fog venni, de ha elromlik, megcsináltatja.
Ezek fontos polgári elvek. Budapest igazi, értelmes polgárosodását nem nagyon látom, de hát persze, tévedhetek, az igazi elitet, ahogy mondtam, nem látom az utcán. Nem hozzáférhető életmódot élnek.
Klasszikus zenei koncertekre járnak, de én oda kevesebbet járok, mert zavar a többi koncertlátogató. (nevet) Rengeteg klasszikus zenét hallgatok. Igazából az 1800 előtti zenék tesznek boldoggá, de otthon, a szoba magányában. Színházba rengeteget járok, azt semmi nem tudja helyettesíteni.
Rengeteg színházi jegyet adnak el, de az rendkívül egyenlőtlenül oszlik el. Én minden héten járok színházba, mások meg tíz év alatt egyszer sem. Ez a fajta kulturális olló nagyon nyílik szét Budapesten. Hihetetlen gazdag, túlkulturált város, tehát az ország gazdasági lehetőségeihez képest túl sok intézményt tart fönn. De ez nagyon klassz dolog, isten ments, hogy változzon.
Visszatérve a könyvedhez, nagyon szeretem benne azokat a mikrosztorikat is, amik mégse mennek át marginalitásba. Mondok egy példát. A kilencvenes évek elején járunk, és az olasz szenátus elnöke a látogatása alatt elkésett azért egy sajtótájékoztatóról, mert meg akarta nézni a Nemzeti Múzeum lépcsőjét, mivel Olaszországban máig hatalmas kultusza van A Pál utcai fiúknak. Ez egy jó példa szerintem erre az infotainmentre. A kérdés, hogy mi a munkamódszered? Az emlékeidből táplálkozol, vagy jegyzetelsz?
Régen papírcetliket írtam, de rendetlen vagyok és rossz menedzsere a munkámnak, és ezért a technológiát nagyon használom. A középső lányom New Yorkban él, és ő átküldött a New York Times-ból egy kis cikket, hogy tíz olyan ingyenes app Iphone-ra, ami nélkül lehet, de nem érdemes élni. És majdnem mindegyik megvolt. Ami nem volt meg, az Evernote. Fölraktam, azóta azt használom. A villamoson, ha utazom, bár most egyre többet járok biciklivel, mindenhova, de utcán, kávéházban, bárhol, azonnal fölírom a fésületlen ötleteket, és akkor hazamegyek, és ott csoportosítom.
Egy enciklopédista veszett el benned.
Minden érdekes, és fotózom is ezerszámra Budapestet. Van egy nagyon jó fényképezőgépem, de a mobiltelefonok olyan jó képeket csinálnak, „célszerszámra” már egyre kevésbé van szükség. Kézzel, töltőtollal is sokat írok, meg képeslapot adok föl postán, a bélyeget magam ragasztom fel, utálom, ha csálén áll, kicsit úgy érzem, hogy a régi civilizáció fenntartója vagyok.
Fotó: Sebestyén László / Forbes
Egyszer Csejdy András, a litera.hu menedzsere azt mondta, dicséretként, hogy én egy „utolsó bölény” vagyok. Mint ilyen, igyekszem nagyon egészségesen élni, mert nem szeretnék idő előtt kiveszni. És nagyon szeretném látni, hogy mi lesz tíz-húsz év múlva a városból.
Tényleg, mi lesz belőle? Nézzük például a Várat. Van olyan része, amit szeretsz benne?
A Nemzeti Hauszmann Program a kormánynak a régi dicsőség remélt visszahozásának drága kalandja. Szerintem nem érdemes ily módon visszafelé menni. A dicsőséget nem visszasírni, hanem újonnan kiérdemelni lenne jó. Versenyképesség, szorgalom, munka, ezek felé vezet az út, és ha visszafelé nézegetünk, az csak mértékkel jó. Bár útikönyvíróként egyik szemem sír, másik nevet. Dehát az mégsem egy program, hogy legyen úgy, mint ahogy régen volt.
Ráadásul úgy, hogy kiragadunk néhány évet, évtizedet, ami közel sem a legfontosabb korszaka volt a Budai Várnak.
Az kicsit gondolkodóba ejt, hogy eleve ördögtől való-e a visszaépítés, és hajlok rá, hogy nem. És azért is, mert változnak ezek a nézetek. Amikor fiatal voltam, akkor mindenki a Velencei Chartát hangsúlyozta, és abban a korban, a 60-as években, amikor ezt kitalálták, ez egy nagyon progresszív dolog volt, hogy szabad kiegészíteni, de látszódjon, hogy az más anyagból van.
És akkor emlékszem, hogy az egyik legnagyobb gúnnyal emlegetett kifejezés a faszádizmus volt. (Azt a gyakorlatot nevezzük így, amikor az épületek felújítása során a homlokzatot megőrzik, de a mögötte lévő, értéktelennek ítélt részeket lebontják, helyére más kerül. – a szerk.) Mára annyi változás van, annyi rombolás van, hogy a faszádizmus már-már kedves a szívemnek. Tehát én nem érzem úgy, hogy az újjáépítés ab ovo főgonosz lenne.
Például a könyvedben a Palazzo Dorottyát egy ilyen követendő mintaként állítod, ami egy nagyon igényesen sikerült átalakítás, és ott is csak a homlokzat maradt meg. Persze van ebből a műfajból egyébként rossz példa is.
Például az Aria Hotel, ahol még a homlokzatot is lebontották, és ezzel egy hihetetlen giccsparádé, egy nagyon bizonytalan ízlésű tár keletkezett. Illik a foyer-ba az állami pénzen fejlesztett, eladhatatlan Bogányi zongora.
És mi a baj a Várban?
A jó példáknál tudják, hogy mi a funkció, mit szeretnének, mire akarják használni. Én ugye azt tanultam, hogy az építészet az a funkció szolgálata. És akkor, ha építünk valamit, akkor először a funkciót kell tisztázni, hogy mi ezt akarjuk, és akkor arra a középület, akkor pályázat van. És hát most ugye nekiállt a kormány már nagyon régen, hogy visszaépít.
Ha eljátszunk a gondolattal, és abból indulunk ki, hogy a Szent György tér nyugati térfala egy tájseb volt, és valamit kezdeni kellett vele, ebben talán megállapodhatunk. Kíváncsi vagyok arra, hogy ha te kezdhettél volna valamit, akkor minek adsz teret inkább. A nagyon igényes visszaépítésnek, vagy valami kortárs épületnek?
Egy ilyen továbbfejlesztett faszádizmust el tudtam volna képzelni, hogy kívül pont úgy, ahogy volt, belül pedig egy teljesen konszolidált épület. Mint Berlinben a Palast der Republik helyén visszaépítették a régi palotát, de öt-tíz évig vitatkoztak, hogy mi legyen. És az egyik oldalon meg kortárs.
Az nyilvánvaló volt, hogy a Honvéd Főparancsnokság kortárs kiegészítései nem működtek. Ugye egyik pályázat volt a másik után, sok a tehetséges ember indult ezeken, és nyilvánvaló volt, hogy vagy lebontani mindent, vagy visszaépíteni mindent, csak ez a két módszer volt.
Az sose volt egy igazán jól sikerült épület.
Nem. Egy ilyen másik dolog, hogy a Kossuth térnek az egyetlen gyenge pontja az a Tisza István szobor környéke, nem maga a Tisza István szobor, ami elég jól sikerült portré szerintem, hanem a körítés, az rettenetes. A Kossuth téren nagyon elgondolkodtatott a Nemzeti Összetartozás Emlékműve, amit megint csak elég jónak tartok és ezért is kaptam a buborékomban sokat, de nem tágítok a véleményemtől.
Azt gondolom, hogy sikerült egy olyan emlékművet csinálni, ami azoknak is jó, akik azt gondolják, hogy a Trianont soha nem lehet kiheverni, mert ez örökre a magyarságot gyászba borítja, és azoknak is, akik azt mondták, hogy igen, igen, ez szörnyű dolog volt, de eltelt 100 év.
Ha odamegy az ember, akkor mind a kettőnek nyugtató és felemelő élményt nyújt. Meg az az idézet, ami Ézsaiás prófétától van a Bibliában, az is annyira sokértelmű, hogy nem lehet azt mondani, hogy ez egy uszító dolog lenne, de az se, hogyha a belenyugvás propagandája lenne. Szily Lászlónak van egy fantasztikus írása erről.
A 444-en.
Igen. Az nagyon jó írás, egy QR-kóddal azt be is idéztem. A politikai újságírás egyik csúcsteljesítménye a 21. században. Azt írja, hogy úgy ment oda, hogy semmi szüksége nincs erre, és sugárban fog hányni, és hogy mégis miért jött a jókedvvel, és kielemezte részletesen, hogy miért.
Nem is tudták átadni a pontos évfordulón, tehát minthogyha az országot figyelmeztette volna ez a járvány arra, hogy másképp kellene élni. De persze vége a járványnak, pont ugyanúgy történik minden az utazásokkal, és mindennel. Bár én kevesebbet utazom azóta, de nekem könnyű, mert én Budapesten is utazó vagyok. Nekem nem hiányzik annyira a külföldi utazás.
Egy kicsit még időzzünk el a város másik nagy, városi léptékű beavatkozásánál, a Városligetnél. Öt évvel ezelőtt, Vitézy Dávid társaságában beszélgettünk hosszabban. Akkor még nagyon sok mindent nem láttunk belőle. Mit látsz most? Hogy érzed magad ott, amikor arra sétálsz?
Anyukámhoz egy héten kétszer elbiciklizem a Ligeten keresztül, gyakran látom. Egyre jobban érzem magamat, de leginkább a kertészeti fejlődés miatt érzem jól magam, meg a Magyar Zene Háza miatt is.
A Néprajzi Múzeummal nagyon kétlelkű vagyok. A kutatóit, a programját, azt mindig is hihetetlen progresszívnek tartottam, és óriási tisztelettel követtem őket abban a rendkívül alkalmatlan szörnyű épületben. Ezért örültem, hogy jó helyre kerülnek, és annak is, hogy az 56-os emlékmű a helyén marad, és hogy ahhoz van komponálva a dolog.
Amikor megértettem, hogy az a homorú ív, az egy kilométer átmérőjű, az megérintett. A kapcsolat az ég és a föld között. De a benti megoldatlan lépcső nagyon-nagyon lehűtött, és úgy érzem, hogy egyszerűen nincs megoldva a feladvány.
Mintha két külön épület lenne, nem?
Igen, igen. Amikor bemegyek, akkor megkeresem a liftet, amit nagyon nehéz megtalálni, és teljesen elveszi az élményt, vagy mintha egy ilyen bottal járó öregember lennék, félénken learaszolok a lépcsőn, ami teljesen elhibázott dolog.
Nincs elvégezve a házi feladat belülről. Úgyhogy szomorú vagyok. De amit látni a kiállításban, az meg tetszik. Az egy nagyon szép plebejus ötlet, hogy át lehet sétálni, és bárhányszor ingyen meg lehet nézni a vitrinben a kiállítást, ez is tetszik.
Mi a véleményed a Nemzeti Galériáról? Szeretnéd az új helyszínen vagy hallani se akarsz róla?
Nem tudom. Nincs véleményem, az az igazság. Nagyszerű tervnek látom, többször megnéztem azt az animációt, hát az szenzációs élmény. Szóval szeretném is, hogyha lenne egy ilyen új múzeum, nem mintha az ország megengedhetné magának különösen, úgy, hogy az Iparművészeti Múzeumot el se kezdték, és ami a Hadtörténeti Múzeummal történik, az is tragédia szerintem. Szeretném, ha megépülne, de hogy pont ott, azt nem vagyok képes pártolni. De ha megépítik, akkor azt is el fogom fogadni.
Baán Lászlónak egy egész konkrét helyszínt említettem. Szerintem az utolsó nagy tartaléka a belvárosnak, az a honvédségi terület a Balaton utcánál. Ott két tömb van, az ’50-es, ’60-as évekbeli, nem tudom pontosan, nekem értéktelennek tűnő irodaházsor, ahol a HM van.
Sőt, azt is mondtam egyszer egy ingatlannal foglalkozó nagyvállalkozónak, hogy miért nem tesz a kormánynak egy olyan ajánlatot, hogy épít a város szélén a Honvédelmi Minisztériumot, és cserébe kéri a telkeket. Tehát még oda el tudnám képzelni, ha azt ledózerolnák, azt a két épületet. Ugye két tömb van, de az egyikben van a Valero Selyemgyár. Az egy csodálatos műemlék, ahhoz soha, egy ujjal se!
Fotó: Sebestyén László / Forbes
Azt ki lehetne egészíteni egy neoklasszicista tömbbé, akár lakásokat, irodát, nem tudom, mit építeni. A Falk Miksa – Balaton utca – Stollár Béla utca – Honvéd utca tömb helyén, például el tudnám képzelni ezt a csodás új nemzeti galériát, de jól tudom, hogy tervet csak konkrét helyre lehet készíteni, így ez csak egy gyenge gondolatkísérlet. Én kávéházi várospolitikus vagyok. Szeretek így álmodozni.
Tudom, ezért is kérdezem, mert most ennek nincs tétje. Elolvassák pár tízezren.
A másik, ami foglalkoztat, az a Tőzsdepalota sorsa. Ugye ott nem jön ki a matek, mert annyira át van építve a belseje, olyan sokba kerülne, hogy nem elég rá a hitel, amiből vette a torontói vállalkozó. Tehát oda csak valami közfunkció lehetne, én azt képzelem, hogy oda lehetne jó városházat építeni. Annak túl nagy, de az egyik felébe lehetne Várostörténeti Múzeumot rakni, vagy mozit, uszodát. Klassz lenne, csak persze a fővárosi koldusszegény, tehát erről szó se lehet.
Úgy fogalmaztál korábban, hogy túlkulturált város, de ha már itt tartunk, milyen múzeumot hoznál létre, ami most még hiányzik, vagy ami attraktív lehetne a külföldieknek?
A város közepén kellene egy Várostörténeti Múzeum. Ugye nincs építészeti múzeum, és nincs fotómúzeum.
Döbbenetemre kikerült a Liget Budapest programjából, amit nagyon sajnáltam. És ráadásul ez a két épületterv a Tima Zoltán vezette csapattól nagyon jól sikerült. Az egyik fehér lett volna, a bevésett tervekkel, a másik meg fekete lett volna, és vetítettek volna rá. Tehát ezt a hármat hoznám létre.
Gőz Lászlót meg akarom említeni, mint a városnak egy olyan teremtő erejét. A BMC csodálatos intézmény. És amikor mesélte nekem sok évvel ezelőtt, akkor mindig összenevettem a barátaimmal, hogy ezt úgysem lehet megcsinálni. És most azt mesélgeti, hogy egy kamaraoperát akar létrehozni a mellette lévő telken. A BMC mellett közvetlenül. Már nem nevetgélek!
Mi az, ami személyesen nagyon hiányzik Budapestről?
Igazából egy olyan könyvpalotát, mint New Yorkban a Strand Book Store, vagy Portlandben a Powell’s vagy Denverben a Tattered Cover. És azt hallottam nagy örömmel, hogy az egyik milliárdos, akiről mostanában nagyon sokat beszéltek, a fejébe vette, hogy egy ilyet szeretne csinálni. És maga is szeretné ott a könyveket cipelni.
A Párisi Nagyáruházban?
Lehet, hogy ott akarja, nem tudom. Ott isteni lenne. Érdekes, hogy hány éve van zárva, pedig annál jobb adottságú épületet nehéz találni.
Az öt évvel ezelőtti interjúban mondtad, hogy a Blaha az menthetetlen, ráncfelvarrásnak nincs értelme. Hogy tetszik az, amit most látunk?
Én maradéktalanul elégedett vagyok. Mintaszerű a letisztultsága. Nagyon tetszik a régi Nemzeti Színház alaprajza, olyan finom dolog. Nagyon tetszenek azok a pici figurák, aminek úgy le van írva a tartalma a buszmegálló hátán. A székek is tetszenek, az is tetszik, hogy ilyen padokat csináltak, hogy nem hajléktalan-mentesítővel ellátva.
Az is tetszik, hogy változtattak annyit, hogy elvben a villamos most be tudjon futni, ha egyszer át akarják oda tenni. Nagyon tetszenek azok a pici, a téren elszórt bronz figurák, amelyek az egykori színház híres előadásait idézik vissza, a megfejtést lásd a buszmegállók hátoldalán. Ha ennyi pénz volt az átépítésre, akkor igazán sokat kihoztak belőle. Kár, hogy egy órára már nem tellett. Talán még nem késő. Alatta valaha híres találkahely volt.
Szintén öt évvel ezelőtt azt mondtad, hogy az építészet, az építészek örök ellensége az erkölcsi avulás. Ugye ennek nálad a klasszikus példája, amit gyakran emlegetsz, a Nemzeti Színház. De azóta felépült nem is olyan messze tőle egy 148 méteres épület, a Mol-torony. Mit gondolsz erről a dizájnról? Hány évet adsz neki?
Itt is kétlelkű vagyok. Amikor elkezdték építeni, akkor én egy ilyen városi legendát hallottam, ami kiderült, hogy nem igaz. Azt mesélték el ilyen nagyon kereken, hogy a miniszterelnök magához hívatta a három legsikeresebb, legnagyobb regionális multit, és azt mondta, hogy mentesíteni tudunk titeket, ha akartok építeni.
Én úgy tudom, hogy ez igaz.
Mindenesetre csak a Mol akarta a városi legenda szerint. Én úgy érzem, hogy egy világváros folyton változik. Mások szörnyülködnek, hogy innen is látjuk, meg onnan is látjuk. Én meg érdeklődéssel figyelem. Egy döbbenetes mérnöki alkotásnak érzem a dolgot, ami 100 évvel, 200 évvel túl fog élni engem. Rendkívüli funkcionálásnak éreztem belül.
De nem érzem valami nagyon eredetinek a küllemét, hogy ezzel a világsztár irodával, de annak nyilván a harmadvonalával dolgoztak.
Amikor az átadás volt, akkor megkérdeztem, hogy na és itt volt a Sir Norman Foster? Azt mondták, hogy valószínűleg nem is látta a terveket. Akkora gyár az. Úgyhogy önmagában a felhőkarcoló ellen nincs kifogásom, hogy egy ilyen van ott azon a területen, hogy az látszik sokfelől. Elszalasztott lehetőség, a mi városunkra igencsak jellemző módon.
Nekem egy nagy álmom, hogy Budapest ismét az átjáróházak városa lesz. Régen a Kiskörúton is, meg máshol is nagyon sok ilyen kis levágás, ilyen intim zugok is, és a kiskereskedelemnek is egy természetes közege. Ha te ebben a pozícióban lennél, hogy támogatnád ezt, vagy hogy lehetne ezt ismét elérni, hogy a város erről legyen híres?
Az építési szabályzatban lehetne, mint New Yorkban felhőkarcolót csak akkor lehet építeni már vagy 40 vagy 50 éve, ha van benne public space. A föld szintjén átjárható vagy majdnem éjjel-nappal nyitva tartó rész. Ha a városi szövetbe épít valaki olyat, akkor csak így lehessen.
Hogy lesz valakiből főállású útikönyvíró?
Van az a szép latin mondás, hogy poeta non fit sed nascitur, hogy a költő nem fokozatosan lesz költő, hanem annak születik. És az útikönyvírókra pont a fordítottja igaz. Én még nem találkoztam olyan gyerekkel, aki azt mondta, hogy én útikönyvíró szeretnék lenni. Tűzoltó vagy vadakat terelő juhász igen. A város iránti érdeklődésem nagyon erős volt. A sors szeszélyéből egy nagyon távoli iskolába jártam, és rengeteget villamosoztam egyedül.
Merre villamosoztál?
Zuglóból egészen az Erzsébet hídig. Akkor, amikor épült a híd, napról-napra követtük. Egy zenei általánosba írattak a szüleim. És aztán hatodikban jött egy történész, egyetemista, aki városnéző szakkört csinál, akkor eldőlt, hogy ilyennel akarok foglalkozni. Történelem szakra iratkoztam be, de ott a középkori oklevelekkel kínoztak minket. És azt, hogy a helytörténet is történelem, azt valahogy akkor nem tudtam, senki nem mondta. Ezért abba is hagytam harmadik után.
Eredetileg görög filológus akartam lenni, a krétai reneszánsz szakembere, de aztán kaptam egy telefonhívást a Nemzeti Színházból, hogy tipográfust keresnek, tulajdonképpen PR-asszisztens voltam. Plakátokat, meg műsorfüzeteket kellett tervezni, meg gyártatni. Nem vettem igénybe a beígért tanársegédszerű állást a görög tanszéken.
És utána?
Utána tanárkodtam egy Magyarországon működő amerikai egyetemi programban hét évig. A 2000 folyóirat alapításában vettem részt, annak a külsejét is én terveztem, a tipográfiát, meg az emblémáját, és akkor aztán volt ez az államtitkárság, a Horn-Kuncze-kormány alatt, és akkor végül is egy saját nonprofit céget alapítottuk. Ez a Summa Artium, egy nonprofit filantrópia tanácsadó cég, onnan mentem nyugdíjba négy éve.
Nekem három kalapom van, ahogy angolul szokták mondani. Főállású útikönyvíró vagyok most. Akkor népi kritikus vagyok, ugye a hírlevelemet írom (ez a „Vademecum, avagy Török András szerint a világ”, egy hetente jelentkező hírlevél – a szerk.), mert azt, hogy mi rossz valami, azt nem mondom meg, azt az igazi kritikusokra hagyom. Végül fotóportál menedzser is vagyok, az egy önkéntes munka, a Fortepan.
Úgyhogy tulajdonképpen egy ilyen kulturális kalandor vagyok, vagy az egyik angol nyelvű Budapest Könyv hátára a kiadóm azt írta, hogy a szerző egy Thinking Dandy with a Family. Mert három lányom és négy unokám is van, és egy 92 éves, nagyon érdeklődő, folyton az interneten lógó, rendszeres Forbes-olvasó anyukám.
