A jó, a rossz és a csúf – pontosan, itt most az inflációról lesz szó. Világszerte támad az árindex, a legtöbb helyen már rájöttek, hogy szigorítani kell. Kivéve kettőn. Az első helyen azért nem, mert a józan ész helyett a politikai hűség dominál, ami sosem vezet jóra. A másik helyen viszont kompetens emberek ülnek, mégis érhetetlennek tűnik a tétlenség. Pedig igazuk lehet, a monetáris Coelho legalábbis hangsúlyozná: az idő majd eldönti.
Van, aki aggódik az infláció miatt, van, akit teljesen hidegen hagy. Itthon a jegybank rákapcsolt és enyhén megkésve, de már rohamléptekben emeli az alapkamatot. A kelet-közép-európai térség legtöbb államában ugyanígy gondolkodnak a központi bankok, mindenki fél az árindextől. Sőt, a tengerentúlon is a gázra léptek, a Fed kezdi lejjebb tekerni a végtelen pénznyomdát és a hangnem is változik, nincs messze az a kamatemelés.
Két helyen azonban nem foglalkoznak a szigorítással. Az egyik Törökország. A helyi kormányt és jegybankot is foglalkoztatja a drágulás horrorüteme, de Erdogan államfő sajátos gazdasági elképzelései szerint pont a magas kamat okozza a magas inflációt.
Tehát ahelyett, hogy a világ többi részén használt közgazdasági doktrína (magas inflációra magas alapkamat a válasz) helyett Ankara az államfő politikai akaratát követi: csökkenti az alapkamatot és végső soron maga sodorja devizaválságba az országot. Ilyen, ha a józan ész helyett a politikai hűség dominál.
Itt már kompetens emberek ülnek
A másik hely az euróövezet. Itt érdekesebb a helyzet, mert
a török kormányzati és jegybanki elittel ellentétben az euróövezeti döntéshozók kompetens emberek, akik értik a makrogazdasági összefüggéseket.
Például azt, hogy ha emelkedik az infláció, akkor kamatot emelünk.
Az Európai Központi Bank viszont hónapok óta azt hajtogatja, hogy a magas árindex csak átmeneti, nincsenek jelentős inflációs folyamatok. A lentinél látványosabb képet nehéz találni a helyzetről: az inflációs mutató ott jár, ahol 1991 óta nem. Szóval mióta létezik euró, azóta nem volt ilyen mértékű, éves alapú drágulás. Hát akkor mi ez, ha nem magas infláció?
Amióta euróval fizetnek, azóta nem volt ilyen magas infláció. Forrás: Trading Economics
Christine Lagarde EKB-elnök viszont ma is – ahogy az elmúlt hónapokban sokszor – elmondta: ne számítsunk kamatemelésre 2022-ben sem. A jegybank résen van, beavatkozik, ha kell, de annyira alacsonyak az inflációs előrejelzések, hogy inkább ne is foglalkozzunk vele. Lagarde szerint a rátában látható tüske csak átmeneti, nem is érdemes összehasonlítani az egyesült Államokban látott emelkedéssel.
Legkésőbb jövő év elején már lassulni fog, amikor a 2020-as német adócsökkentés hatása kifut, és az energiaárak emelkedése alábbhagy.
De miért nem akarnak?
A felmérések megpróbálják belőni, hogy a piaci szereplők összessége milyen monetáris politikai irányvonalra számít. A szereplők többsége már emelésre számított 2022-ben, de Lagarde minden egyes nyilatkozatával lehűtött mindenkit. Nemrég még akkora volt a nézetkülönbség a piac és a jegybank között, hogy Philip Lane, az EKB vezető közgazdásza a Bloombergen értetlenkedett arról, vajon miért számít emelésre mindenki.
Tehát a jegybank teljesen érzéketlen volt arra, ami már mindenkit zavarni kezdett.
Múlt héten még azt árazták, hogy 2022 decemberében legalább 10 bázisponttal emel az EKB – ez már 2023 februárjára van árazva. Szóval a piac is kezdi elhinni, hogy nincs itt semmi látnivaló.
Christine Lagarde, az EKB-elnöke, korábban az IMF igazgatója. Forrás. Christine Lagarde // Facebook
Az euróövezeti döntéshozók – élükön Lagarde-dal és Lane-nel – azt hangsúlyozzák, hogy míg a tengerentúlon az infláció keresleti jellegű, addig itt nálunk kínálati, amire a jegybank nem tud hatni. Leegyszerűsítve: nem azért drágul minden, mert a lakosság egyre többet tud fizetni az árukért, hanem azért, mert a kereskedők csak simán egyre többért adják. Szerintük az euróövezet nettó importőrként az energiaárakkal együtt importálja az inflációt is – ezzel az energiaválság közepén valóban nehéz vitatkozni. Ugyan látni lehet a kereslet mérsékelt felpattanását, de ha ilyen helyzetben szigorítanának, akkor ezt a kis felpattanást is elfojtanák.
A jó, a rossz és a csúf
A Portfolio Signature remekül foglalta össze a jegybank megállapításait, miszerint
van jó, rossz és „csúf” infláció.
A jó az, amikor a kereslet erős, a foglalkoztatottság magas, a bérek a termelékenységnek megfelelően nőnek, az infláció pedig két százalék közelében van. A rossz – igen, ebben vagyunk most – az, amikor a kínálati sokk visszaveti a gazdasági aktivitást, ebben az esetben az infláció egyfajta adó a gazdaságban. Ilyenkor kell a jegybanknak rezisztensnek lennie az árindexre és nyugton maradnia, mivel a szigorítással csak rontana a helyzetet. Az utolsó pedig a csúf infláció – ilyenkor az átmenetileg megemelkedő infláció beépül a várakozásokba, és a béremeléseken, valamint az árazásokon keresztül tartóssá teszi az inflációt.
Nos, mi most a rosszban vagyunk. Van az EKB-nak egy szép ábrája is, ami azt hivatott magyarázni, hogy míg az Egyesült Államokban a kereslet erősödése váltotta ki az inflációt, addig az euróövezetben nincs nyoma hasonlónak.
Míg az Egyesült Államokban a kereslet is kilőtt, az euróövezetben nyomott maradt. Forrás: EKB
Az EKB is tényadatokkal dolgozik és a fenti ábra látványosan mutatja, hogy tényleg nincs erős kereslet az euróövezetben.
Volt felpattanás, de távolról sem arra az egészéges szintre, ami szigorításért kiáltana.
A másik érvet az EKB nem szokta hangsúlyozni, igyekszik nem éket verni a monetáris közösséget alkotó tömbök között. A déli államok már a járvány előtt ki komoly finanszírozási gondokkal küzdöttek.
Az olasz, a spanyol vagy épp a görög államadósság finanszírozása komoly probléma, még az ultraalacsony kamatkörnyezetben is.
Érdemes felidézni 2011-et, amikor a jegybank hirtelen kamatot emelt – pár hónapra rá már rohamléptekben csökkentenie kellett mert a déli államok, különösen a görög állampapír-hozamok katasztrofálisan elszálltak.
Így nézett ki 2011-ben a görög 10 éves hozam. Forrás: Trading Economics
A képlet hasonló lehet most is: szigorítás esetén nőnek az állampapír-hozamok, ami a déli államok adósságfinanszírozását nehezíti meg, esetleg el is lehetetleníti azt.
Monetáris Coelho
Majd az idő eldönti – nagyjából ez a válasz arra, jó úton jár-e az EKB. A jelenlegi információk alapján a jegybanknak igaza lesz és jövő év elején tényleg elkezd csökkenni az árindex. Ha pedig nem, bízni lehet, hogy résen lesznek, ennél okosabbat nem lehet rá mondani.
Ami számunkra gond lenne, ha az amerikai és az euróövezeti monetáris politika tartósan széttartana. A Fed már a szigorítás útjára lépett, az EKB pedig csípőből elutasítja azt. Ha emelkednek az amerikai hozamok, az a dollár malmára hajtja a vizet – ez viszont a fejlődő piaci eszközök elől vonja el a tőkét.
Tehát végső soron a forint és a régiós devizák járhatnak végül pórul.
Borítókép: Christine Lagarde // Facebook
