Két dolog miatt szokás támadni a műanyagmentes júliust. Az egyik érv, hogy nem képes valódi hatás kiváltására. A másik, hogy feleslegesek a magamutogató megnyilvánulások, amikkel az emberek hitet tesznek az ügy mellett. Véleményem szerint a koronavírus mindkettőre jócskán rácáfolt.
„Háborúban hallgatnak a múzsák” – szól a mondás. A valódi fegyveres konfliktusok szerencsére elkerülték a környékünket az utóbbi évtizedekben, ezért legtöbbször olyan szituációkban hallani ezt mostanában, mikor azt kell megindokolni, hogy miért nincs mód magasztos célok érvényesítésére nehéz időkben.
Kevesen tudják, hogy a Cicerónak tulajdonított eredeti beszédben szó sem volt kultúráról vagy múzsákról. Ő egy bírósági tárgyaláshoz írt védőbeszédet, melyben a szükséges erőszak indokaként állította: „háború idején a törvény néma”. Manapság a mutált verziót mégis mintha egyre büszkébben használnánk csupán annak kifejezésére, hogy miért vagyunk igénytelenek, rövidlátók, miért választjuk az olcsó vagy akár káros megoldásokat. Miért nincs fű és fa a frissen elkészült játszótéren? Ja, hát kérem: „háborúban hallgatnak a múzsák!” Jó az úgy is. Gyors megoldás kellett. Ne a szépet keresd, hanem a hatékonyat.
Természetesen a koronavírus-járvány nyomán keletkező gazdasági válságban is hallani fogjuk a fenti mondást elégszer. Elégséges érv-e ez arra, hogy idén ne tartsuk meg a műanyagmentes júliust? Ne is próbáljunk meg zöldíteni életmódunkon, leépíteni azokból a kényelmi eszközeinkből, melyek több káros és szomorú mellékhatással járnak, mint amekkora kényelmet és boldogságot hoznak.
Végül a könnyebb megoldás fog többe kerülni
A járványveszély kezelése következtében visszaesett a gazdaság, ezt egyértelműen kezelni kell, efölött valóban nem hunyhatunk szemet, tényleg prioritás. Azonban ez a helyzet egy érdekes ellentmondást is felszínre hozott. Eddig ugyebár úgy tudtuk, hogy az emberiség felső tizede, az úgy nevezett „nyugati világ” felelős a karbonkibocsátás legnagyobb részéért. Most, hogy a fogyasztás visszaesett, csökkent némileg ez a lábnyom (bár a mértékéről ellentmondásos elemzések olvashatók). Egyesek szerint a felépülés érdekében áldozatokat kell hozni. Cél, hogy minél hamarabb elérjük az aktivitás korábbi szintjét. Amikor a túlélés a tét, nem érvényesek az illemszabályok, ne fanyalogjunk, mondják. A szennyezőbb megoldások olcsóbbak, a nemzetek összterméke ezzel hamarabb ugorhat vissza a megfelelő szintre, ezt az áldozatot meg kell hoznunk.
Ez azonban magával hozza azt is, hogy az externáliák legyőzésére költött hatalmas pénzek (egészségügy, környezetrehabilitáció, katasztrófaelhárítás és megelőzés) a korábbit jóval meg kell haladják. Elérjük a kívánt GDP-ket, de óriási áron. Az egyenleg tehát semmiképpen sem lehet pozitív! Kimondhatjuk: ez nem járható út. Magunkat csapjuk be, ha rövidlátó módon csak a bevételi oldal helyrepofozását tűzzük ki célul. Hogy újabb háborús analógiával éljek: „minek harcolunk, ha közben feladjuk az elveinket, amiért harcolunk?”
A kétkedők érve az, hogy ez gazdasági törvényszerűség, mindenképpen a könnyebb ellenállás irányába fog menni a világ gazdasága. Úgy látszik, az elmúlt hónapokban nem figyeltek eléggé. A környezetvédelem ügye ugyanis egy biztos alátámasztást kapott a koronavírus által: hogy ha összefogunk, akkor meg tudunk tenni olyan lépéseket is, amik rövidtávon nagyon komoly érvágással járnak, ugyanakkor morális kötelességeink.
A járványkezelés hónapjai éppen arról adnak tanúbizonyságot, hogy az emberiség képes a nagyobb ellenállás irányába mozdulni. Képes az önmegtartóztatásra, a magasztos elvek képviseletére.
Ezért hiszem, hogy a plasztikmentes július, azaz a túlfogyasztás, a túlzott kényelem érdekében előállított egyszer használatos termékek felülvizsgálata nem hogy „nem időszerű”, de éppen hogy az egyik leghelyesebb irány, amerre léphetünk!
Ekkor jön képbe a szkeptikusok másik érve: egy szelfi nem hoz érdemi szemléletváltást!
Van értelme a magamutogatásnak is
Térjünk vissza a háborús képünkhöz: amikor a lövészárkokban csontokból faragtak szobrokat, ceruzával írtak verseket, annak volt értelme? Nagyon is. Az ember gondolkodó, önkifejező alkat, az önfenntartáson és termelésen kívüli cselekedeteivel határozza meg önmagát, részben a külvilág felé.
Van szerepe a posztoknak, kitűzőknek, hiszen ezek által közösség épül! Ismét a koronavírus-karantén tapasztalatai adják a megerősítést: az áldozathozatalt az tette elviselhetőbbé, hogy láttuk: mindenki így tesz, mindenki aláveti magát a közös érdeknek. Ilyen esetekben a kritikus tömeg elérésében – akárhogy is – de nagy szerepe van a magamutogatásnak. De mondhatunk más példát is. Azért vették az első villanyautót a tulajdonosaik, mert megérte nekik? Aligha. Mégis megtették, és idővel eljutottunk abba a fázisba, hogy ma már elfogadott üzemmód, valódi megtérülésről beszélhetünk, a középosztálynak is elérhető kínálat áll rendelkezésre.
Csomagolóiparban dolgozom, van fogalmam arról, hogy a külcsínnek mekkora a jelentősége: bizony nagy. Az, hogy egy irányba menjünk, azáltal is elérhető, ha az elöljárók képviselik az ügyet, és minden formában jelzik támogatásukat. Nyilván vannak és lesznek a zöld mozgalmaknak is vadhajtásai, hiszen a sugárhajtású repülőgéppel megközelített karib-tengeri nyaralóban a szívószál visszautasításáról posztolni nem tűnik őszintének.
De ha a közösségi elvárások hatására egy egész cég tesz hitet amellett, hogy különböző változtatásokkal igyekszik csökkenteni termékeinek ökolábnyomát, annak igenis tulajdoníthatunk jelentőséget.
Persze mindenkiben megszólal ilyenkor a kisördög: csak kirakatlépések ezek. De nekem elhihetik: nem két fillér és nem két perc átállítani egy gyártósort környezetbarát alapanyagokra, kiszerelésekre, eljárásokra. Lássunk sok ilyet! Ha eleinte egy-egy cégvezetőnek nem is önfeledt a mosolya, hosszútávon meg fog térülni a zöldítésre fordított energia.
És még egy gondolat: az elmúlt hónapok és hetek nem csak a koronavírusról szóltak. Globális diskurzus kezdődött az elnyomásról, a kizsákmányolás történelméről, a gazdasági növekedésben betöltött szomorú szerepéről. Egy valaki nem tudott ez ügyben önállóan szót emelni: a bolygó, amin élünk, és aminek képletesen szólva nap mint nap a nyakára térdelünk. Álljunk meg egy pillanatra, keressük a jobb megoldást. Erről szól nekem ez a július.
Miklós Zsolt
Rondo Hullámkartongyártó Kft., ügyvezető
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tajgai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
