A 70. berlini filmfesztivál érdekfeszítő alkotásokban mutatta be a hatalommal való visszaélés legkülönbözőbb formáit. De a Berlinale maga is támadások célpontjává vált néhány megkérdőjelezhető döntés miatt.
Nem unatkoztak az idei Berlinale alatt azok, akik szeretnek a fesztivál kapcsán felmerülő botrányokon csámcsogni – minden évben akadnak vitatott filmek és témák, de most talán sikerült rekordot dönteni ezen a téren. Rögtön belenyúltak a tutiba azzal, hogy az alkotók tekintetében és a fesztivál stábjában is a nemi egyenlőség mihamarabbi elérését megcélzó, és erre tavaly más nagy fesztiválokkal hivatalos megállapodást is aláíró fesztiválként Jeremy Ironst kérték fel idén zsűrielnöknek, aki tevékenységét kénytelen volt magyarázkodással kezdeni. A színész ugyanis korábban a szexuális zaklatás bizonyos formáit bagatellizáló, melegházasság-ellenes és abortuszellenes nyilatkozatokat tett interjúkban, most azonban a fesztivált nyitó sajtótájékoztatón leszögezte, hogy nagyon is fontos dolognak tartja a nők jogait és a megvédelmezésüket, támogatja a melegházasságot és az abortusz szabadságát. És, hogy reméli, nem ez vonja majd el a figyelmet a fesztivál alatt.
Addigra a Berlinale már túl volt az Alfred Bauer-balhén: néhány héttel korábban nyilvánosságra került, hogy Bauer, a fesztivál első igazgatója, akiről az egyik díjat is elnevezték, magas rangú náci tisztviselő volt. A fesztivál gyorsan reagált, a díjat átnevezték a kissé suta „A 70. Berlinale Ezüst Medve-díjára”, és megbíztak egy kutatócsoportot azzal, hogy tárják fel részleteiben Bauer náci kötődéseit.
Ezután még a koronavírus torpedózhatta volna meg a fesztivált és a hozzá tartozó fontos filmpiacot, de csak annyi hatása volt, hogy a nagyjából 21 ezer akkreditált filmipari szereplőből és újságíróból körülbelül 130-an lemondták a részvételüket. A fesztivál hangulatára sem nyomta rá a bélyegét a járvány, annyi változott, hogy a fesztiválközpontként funkcionáló Grand Hyatt mosdóiba kitettek kézfertőtlenítőket és a legfontosabb higiéniai szabályokat ismertető tájékoztatókat. Néhány ember maszkban flangált, de ez egyáltalán nem volt jellemző.
Mariette Rissenbeek és Carlo Chatrian, a Berlinale két vezetője. | Forrás: Berlinale
Idén új művészeti igazgató került a fesztivál élére, a korábban a locarnói filmfesztivált vezető Carlo Chatrian, aki a logisztikai-pénzügyi vezetésért felelő Mariette Rissenbeekkel együtt irányítja a Berlinalét. Chatrian összességében erősebb programot rakott össze, mint a leköszönő Dieter Kosslick tavaly, de markáns kurátori irányváltást egyelőre nem érezni: a Berlinale eddig is nagy hangsúlyt fektetett a fontos társadalmi-politikai ügyekről szóló filmek szerepeltetésére, és ez idén sem alakult másként. Sztárvadászás tekintetében változott kicsit az attitűd, Kosslick hajlamos volt gyenge amerikai filmeket is betolni a programba cserébe azért, hogy a főszereplő sztárok személyesen emeljék a fesztivál fényét, idén csak a Johnny Depp főszereplésével készült Minamata tűnt ilyen megfontolásból beválogatottnak.
Került viszont egy jó nagy botrányfilm a válogatásba: Ilja Krzsanovszkij DAU. Natasha című munkája, amiben amatőrszínészek szerepelnek, akik ténylegesen lerészegednek, szexelnek, okádnak és lelkileg terrorizálják egymást a kamera előtt. A versenyben vetített DAU. Natasha mellett speciális vetítésen bemutatták még a rendezőtől a hatórás DAU. Degeneratsiya című alkotást is, aminek egy igazi neonáci az egyik főszereplője, aki jelenleg tízéves büntetését tölti egy munkatáborban. Mindez része az orosz rendező elképesztő, megalomániás víziójának: a 2000-es évek közepén felépíttetett egy óriási díszletet az ukrajnai Harkovban, ahova hónapokra-évekre beköltöztette amatőr szereplőit, és sok száz órányi felvételt rögzített arról, ahogyan szerepük szerinti életüket élik, és ebből fog szándéka szerint még jó néhány filmet összevágni.
DAU. Natasha | Forrás: Berlinale
A DAU-filmek
helyszíne egy tudományos kutatóintézet a Szovjetunióban, időben
a 30-as évek vége a 60-as évek vége közt játszódnak, és
Krzsanovszkij azt akarta velük modellezni, hogy hogyan idomulnak az
emberek egy elnyomó rezsimhez, amiben ő maga lépett a diktátor
(az intézet igazgatója) szerepébe. A film készülésének sokkal
inkább emberkísérletre, mint forgatásra emlékeztető körülményei
sokakat felháborítottak, és öt orosz újságíró nyílt levélben
fordult a fesztivál igazgatójához, felelősségre vonva Chatriant
azért, hogy egy olyan alkotást válogatott be a versenybe, aminek a
készülése során az alkotó pszichológiailag és fizikailag
megkínozta a szereplőit. A fesztiváligazgató azzal hárított,
hogy amennyiben felmerül a gyanú, hogy a produkció során
visszaélések történtek, a gyártócéghez kell fordulni, amit ők
is megtettek, és megnyugtató választ kaptak, valamint a filmekben
szereplő amatőr színésznők sem számoltak be a Berlinalén
arról, hogy bármilyen értelemben visszaélés áldozataivá váltak
volna.
Krzsanovszkij a filmmel elérte, hogy a másik oldalról is támadják: az orosz kulturális miniszter állítólag „pornográf propagandának” minősítette az alkotást, ami akár azt is jelentheti, hogy a rendezőt bíróság elé állítják majd érte. Krzsanovszkij nem hátrál meg, közölte, hogy bepereli az orosz államot, mert el szeretné érni, hogy a DAU-t Oroszországban is bemutassák. Az IndieWire nevű lapnak úgy nyilatkozott, hogy mivel a filmekben nincs szó Putyinról, elképzelhetőnek tartja, hogy eléri a célját. A DAU. Natasha operatőre, a német Jürgen Jürges mindenesetre szombat este elnyerte a fesztivál kiemelkedő művészi teljesítményért járó Ezüst Medve-díját a filmért.
Sheytan vojud nadarad | Forrás: Berlinale
Az Arany Medvét az iráni Mohammad Rasoulof Sheytan vojud nadarad (Nincs gonosz) című filmje nyerte, ami teljesen más közegben és stílusban, de hasonló témát dolgoz fel: az alkotás szintén azt mutatja be, hogy egy elnyomó rezsim milyen erkölcsi döntésekre és megalkuvásokra kényszeríti a benne élőket. A díjat a film producere vette át, mert a rendezőt Iránban még az előző filmje miatt megvádolták azzal, hogy propagandatevékenységet végez az állam ellen, ezért nem hagyhatja el az országot és egyéves börtönbüntetés elébe néz.
A második legfontosabb elismerést, a zsűri nagydíját Eliza Hittman Never Rarely Sometimes Always című filmje kapta, ami néhány napon át követ egy tizenhét éves amerikai lányt, aki az unokatesójával egy vidéki városból New Yorkba utazik, hogy ott abortuszon essen át. Nem meglepő módon ez sem egy könnyű darab, annyira életszerűen ábrázolja a helyzetet, mintha dokumentumfilmet néznénk.
Never Rarely Sometimes Always | Forrás: Berlinale
Hasonlóan visszafogottan, de szívbemarkolóan mutatja be egy fiatal nő nehéz döntését a The Assistant is, amit szintén női rendező, Kitty Green jegyez. A nyilvánvalóan a Weinstein-ügy és más hasonló esetek által inspirált film egyetlen napot ölel fel egy fiktív filmgyártó cég újonc asszisztensének életéből, aki hajnaltól késő estig robotol a munkahelyén a férfikollégák nem helyénvaló viselkedésének kitéve és a főnök másokkal szemben elkövetett visszaéléseinek tanújaként.
Magyar film a hivatalos programban idén nem szerepelt, de azért volt némi magyar jelenlét a fesztiválon. Enyedi Ildikó, aki 2017-ben Arany Medvét nyert a Testről és lélekrőllel, az Egy nap rendezőjével, Szilágyi Zsófiával folytatott nyilvános beszélgetést a filmkészítésről az On Transmission nevű kísérőprogramban, ahol a két filmet is levetítették. Szőke Abigél, az Akik maradtak főszereplőnője bekerült a Variety magazin „tíz európai, akire figyelni kell” válogatásába, és részt vett a partin, amit a tíz fiatal színész/filmkészítő tiszteletére rendeztek. A fiatal tehetségeket segítő Berlinale Talents programba pedig a dokumentumfilmes Bakony Alexát válogatták be, aki most dolgozik Egy fiú munkacímű, első egész estés dokumentumfilmjén, ami egy transzszexuális fiú felnövéstörténetét meséli el.
Kiemelt kép: Szilágyi Zsófia és Enyedi Ildikó a Berlinalén | Forrás: Berlinale
