Ne aggódjon! Nem lehet ismeretlen ez a mondat abban a budai szobában, ahol az ismert szakpszichológus-pszichoterapeuta fogadja a hozzá fordulókat. Én csak amiatt nézem a falon kattogó órát, mert néhány percünk maradt az interjúból, mások komolyabb problémákkal is felkeresik a szakembert. Szakmai tudását mindenki elismeri, de határozott, megosztó véleményért neki sem kell a szomszéd rendelőbe mennie. Minden napot tornával és meditációval indít, és bár kezdetben úgy tűnt, csupán kényszerűségből kell elvégeznie a gyógytornász szakot, később – állítja – rengeteget köszönhetett annak, hogy megismerte az emberi testet. A gyógyítás mellett a tanítást is hivatásának tekinti, heti 3-4 előadás alatt meg sem áll.
Mennyi időnk van?
30 perc.
Egész nap jönnek?
Jönnek folyamatosan.
Nem úgy tűnik,
mint aki a nyugdíjas éveit tölti. Mennyit dolgozik egy héten?
Sűrű az életem. Három, maximum négy
előadásom van hetente, amire hétvégente készülök föl. Mert mindegyikre
felkészülök, ez természetes. Pácienseim vannak és klienseim.
Mi a
megkülönböztetés alapja?
Ha valaki életgondokkal küzd, alapjában munkaképes és viszi az élet terheit, de éppen rossz passzban van, vagy épp egy életkonfliktusban, egy párkapcsolati krízisben, valami olyanban, amivel nem tud egyedül megküzdeni: ő a kliensem. A pácienseim a betegek, akik föltartják a kezüket, hogy én ezt nem bírom tovább. Ők azok, akik elmennek orvoshoz és kérnek gyógyszert. Aztán elmennek pszichológushoz és azt mondják, hogy dolgozom vele lelkileg is. Annak nagyon örülök, hogy 50 éve vagyok a pályán, a pszichológiai kultúra szép lassacskán, de előre mozdul. Ezt nagyon fontosnak tartom.
Bagdy Emőke már 4 évesen megtanult olvasni. A kép két évvel később, 1947-ben készült, Egerlövőn
Miben érzi ezt?
Többen látják be azt, hogy egyedül nem
megy és akkor csakugyan kérnek segítséget. A gondom másfelől az, hogy ez a
felszabadult segítségkérési bátorság társul egy olyan kereséssel, hogy nemigen
nézik meg, hogy kihez mennek. Magyarországon nincs olyan szakma, hogy
pszichológus. Boldog-boldogtalan csinálja a pszichológus segítő munkát, de
hogyan. Ez sajnos a mi presztízsünket is nagyon rontja.
Ez tényleg nincs
szabályozva?
Nincs a szakmák névjegyzékében, nincs egy rendeletünk arról, hogy ki ez az ember, nincs egy szabályozónk, ami megmondaná, hogy milyen végzettséggel csinálhatod. Ha az ember körülnéz a világban, rengeteg ember magát coachnak nevezi, ez azt jelenti, hogy ők burkoltan pszichológusok.
A coach, hogy is mondjam, mint a gomba, a fűben terem.
Egész döbbenet, és nincs szabályozva. Hiába próbálkoznak meg a szakszerűen képzett, egyetemi végzettséggel rendelkező coachok a maguk védelmével.
Azzal kezdte ezt
a gondolatot, hogy sokszor nem a megfelelő embereknél kötnek ki. A szóbeszéden
kívül hol lehet keresni? Mit lehetne tenni, hogy a fenti helyzet megváltozzon?
Kötelező lenne egy közhiteles
nyilvántartás. De nem hogy ez nincsen, de egy egyszerű lista, egy névjegyzék
sincsen. Fölmenne az ember az internetre, és ott állna, hogy ez az ember
pszichológus, ez szakpszichológus, ez neuropszichológus, igazságügyi szakértő
pszichológus, gyermekklinikai pszichológus, felnőtt klinikai egészségpszichológus,
számos szakág van.
De azon belül,
hogy az én személyiségemhez ki passzol, ezt nem tudom.
Igen, csak egy példát mondok. Már ott nagyon sokan lelepleződnek, hogy nem képzettek, ál-pszichológusok, hogy például maga eljön egy problémával, hogy adjak már egy tanácsot. Ha én rögvest adok, akkor maga hagyjon el engem, mert én nem pszichológus vagyok, hanem laikus.
Mert a tanács nem nálam, hanem a maga lelkében, fejében, lehetőségeiben van.
Az én dolgom, hogy kiderítsem, mire képes saját erőből. Például volt-e a múltjában hasonló helyzet, akkor hogyan tudta megoldani. Kikutatom, milyen lehetőségei van, amivel maga meg fogja tudni egyedül oldani a problémát. Próbálom segíteni, hogy önmaga jusson a megoldásához. Na, ez pszichológia. És akkor nincs tanács.
Azon belül is egy
humanisztikus ág. Ha jól értem abból, amit eddig olvastam, ön azt képviseli,
hogy amikor megszületünk, végtelen lehetőségek állnak előttünk.
Ez is benne van, kétségtelenül, Maslow és Rogers, ők a nagyok a humanisztikus irányzatban. Lényegében négy nagy erőirány van a pszichológiában. A pszichoanalízis, a magatartástudományi vonal, amibe most már a kognitív is becsatlakozva egy óriási nagy rendszert alkot, a humanisztikus és a transzperszonális. Ennek aztán számos leágazása van, de a gyökerek mégiscsak itt vannak.
Fotó: Orbital Strangers
A pszichológiában
nagyon gyakran egymást váltó elméletek, akár egymásnak gyökeresen ellentmondó
elméletek követik egymást, néhány év elteltével. Sokszor az az ember érzése,
hogy ez még egy kialakulóban lévő tudományág.
Ha belegondolunk, azáltal tette magát felkent tudományággá, hogy a természettudományok vizsgálóeszközeit magához véve kezdte el a lelki jelenségeket tanulmányozni. Ez az egyetlen olyan tudomány, amely a tárgyára nemet mond.
Nincsen olyan, hogy lélek, noha lélektan van.
Tehát egy tudomány, amely nem tudja a tárgyát definiálni, illetőleg, ha definiálja, úgy, hogy kerülőúton, mint jelenségekről beszél. De hála Istennek ebben most már nagyon messzire jutottunk és tudjuk azt, hogy a lélek és a test egymástól elválaszthatatlan egységet alkotó entitás, amiben minden sejtem, minden sejt tud a nagy egészről.
Minden érzelem sejtmemória formájában elraktározódik, olyan módon, hogy a memóriatár nemcsak az agyban van, ahol megvannak a megfelelő memóriarészek, hogy a neveknek, az elvont fogalmaknak, a bal agyfélteke hipokampális része a felelőse, a jobb agyféltekének viszont szinte nincs időfogalma, képtelen sorba rakni a dolgokat, tehát egymásra rakja, sűrítményeket képez azonos érzelmi jelentésű dolgokból, ezt nevezzük szimbólumoknak. A jobb agyfélteke analógiásan gondolkozik, a bal agyfélteke racionálisan, logikusan, de a kettő együtt alkot egy hatalmas nagy egészet.
Ez az egész egy olyan rendszer, ahol minden a helyén van, és a legparányibb sejtig, és molekuláris, biológiai szinten minden mindennel összefügg. Ez egy hatalmas csoda, az ember és a lélek maga is egy hatalmas csoda.
Amikor azt
mondja, hogy 3-4 előadást tart hetente, ami azért nem kevés, elgondolkoztatott.
Mindig elhatározom, hogy kéthetente egy előadás, abból lesz heti egy, abból heti két előadás, és amikor a harmadikat elvállalom, nagyon haragszom magamra, hogy nem tudtam nemet mondani. Azért is szabályozom magam ilyen módon,
mert más nem vigyáz rám, csak én.
Nem akarok kiégni, szeretem, amit csinálok. És ezért idő kell arra is, egy csomó, hogy olvassak, tanuljak, tájékozódjak, hogy megismerjek új rendszereket, új elgondolásokat.
A mai napig képzi
magát?
Egész pici gyerekkoromtól az volt a fő
szórakozásom, hogy olvastam. Könyvmoly szerepet töltöttem be a családban. A
meséket is nekem nem kellett elolvasni, és írogattam is meséket meg verseket.
Van valami éhségérzetem a szellemi anyagra. Valamit elolvasni, az óriási
gyönyörűség.
És ezt át is
adni.
Németh László leírja az egyik újságcikkében, hogy született pedagógus, ő használja ezt a fogalmat. Vagyis genetikailag hozunk valami olyan hajlamot, amelyet a környezet nyit ki bennünk. Azt mondja Németh László, hogy a világra nyíló ablakokat a pedagógus nyitja meg. Mindig kíváncsi és mindig szereti elmondani, amit olvas. Amint valamit olvasott, azonnal érzi azt a nyomást, hogy ezt most valakinek el kéne mondani. Meg kéne osztani. Nem zárom be a tudásom, osztom, továbbadom, mondom. Ez misszió.
Fotó: Orbital Strangers
Milyen lenne az
ideális iskolarendszer?
Nagyon, nagyon szerettem tanítani, de nem a jelenlegi egyetemi rendszerben, amivel úgy nem értek egyet, ahogy van.
Az én iskolarendszerem olyan volna, ahol a gyerek egyszerre tanulja a külvilágot és a belvilágot, egyszerre tanulja a viselkedés illemtanát, az érzelmi kultúrát, a szociális intelligenciát.
Az emberi természet szerint való kettő agyféltekénk az okos, racionális, a valósággal való kapcsolatot gondozó, azt okosítanám, és a jobb agyféltekét, ahol az érzelem, a jelentések íródnak, a szánalom, az irgalom, a szeretet, a hovatartozás, a kötődés, ahol minden jóság van, mint minden jóság lehetőség az emberben, azt mind egyszerre fejleszteném. Az érzelmeket nagyon palléroznám, csiszolnám, hogy a viselkedésben hogyan tudjuk egymással a kommunikációban, pontosabban az interakcióban. A legtöbb probléma az interakcióban onnan ered, hogy a jelentéseket félreértjük. És ebből iszonyú bajok adódnak.
Ha már itt
tartunk, beszéljünk a közéletről. Volt néhány éve egy eset, amikor néhány
mondata miatt magyarázkodnia kellett, önnek címezve egy nyílt levelet írtak.
Kilopták a sok évvel azelőtti
könyvemnek a kontextusából a mondatot. Nyilvánvaló, hogy olyan támadás volt
ellenem, hogy nem az volt a probléma, amit kiragadtak, hanem az én lényem,
állásfoglalásom, hogy én merem azt, aki vagyok, ahogy gondolkozom, a
világnézetemet, a hitrendszeremet, amivel megállok a világban és amivel élek és
küldetéssel élek. Azzal a gondolattal, hogy dolgom van a világban, és mi a
dolgom, és meg tudom határozni, hogy kiért élek, miért élek, mi az életem
értelme. Ez az állásfoglaló önmeghatározás eléggé divatjamúlt.
Ha jól tudom,
talán ez az ön kezdeményezése volt, de leült azokkal utólag, akik ezt a levelet
megfogalmazták.
Beszéltem velük, így van.
Hogy történt, kikkel
történt, mi lett az eredménye?
Nem mindenkivel, nyilván, sok százan írták alá. Azokkal, akiket legalább ismertem. Olyanok írtak, akikkel semmi találkozásom nem volt, személyesen nem ismertek. Néhányukkal ültem csak le, hogy talán akkor beszéljük már meg, pszichológus módra. Akkor kiderült, hogy egy sor jelentésbeli félreértés volt, és alapjában mi, a lényeget tekintve egyetértünk. De elferdítették a mondandómat.
Ma is azt állítom, hogy nagyon fontos, hogy van egy élettörvény, az úgy szól, hogy senki se kérte, hogy megszülessünk, de itt vagyunk, akkor valami dolgunk lehet.
De mi lehet a dolgunk? Ha nem mondja senki nekünk, majd mi meghatározzuk, hogy hol találjuk meg az életfeladatot. Az életfeladat legalábbis az, ami evidens, hogy az életre vigyázzunk, hogy az életet ne engedjük károsítani, az élet törékeny és nagyon sok kár érheti. Törekedjünk arra, hogy mindent tudást összeszedjünk, hogy védjük az életet.
Ha már a
történeteknél tartunk, el tudja képzelni, hogy mást csinál?
Bárhová rendelne az élet, azt tudom,
hogy megoldanám. És becsempészném, fokról fokra meghódítanám pszichológiával.
Lehetne tanár, de
el tudna képzelni nagyon mást?
Mondjon teljesen mást!
Mondjuk biológus.
Ó! Hát akkor rögtön elmondanám, hogy a biológia az egész nagy totális rendszerben egy alrendszer. Mert az ember test, lélek, szellem. Hatalmas rendszer a biológia.
Megtanítanám a paralelizmus törvényét, hogy ami fent, az lent, ami kint, az bent.
Megtanítanám azt, hogy ha te depressziós vagy, szomorú vagy, légy nyugodt, a te biológiád, a te immunrendszered padlón van. Tehát akkor miért kell megtanulnom a biológiát? Mert a biológiai változásokban tükröződik a felső állapot, a felső állapotban pedig leképeződik minden rendszerszinten. Így tanítanám pszichológiai alapokon a biológiát.
Nem sok időnk
maradt.
Nem baj, ne aggódjon!
Csak sok kérdésem
maradt. Az édesapja református lelkész volt. Csalódásként élte meg, amikor
emiatt nem tanácsolták a pályára?
Őszintén szólva eléggé dühös voltam, hogy hogy lehetséges ez a súlyos igazságtalanság. Elmentem gyógytornásznak, s nagy szerencsém volt vele, életem egyik boldogító iskolája volt. Sokat köszönhetek annak, hogy a testtel való kapcsolatot ilyen módon értem. Olyan tökéletes volt a funkcionális anatómia oktatás, hogy nem véletlen, hogy később a relaxációs módszerek, a stresszkezelés, a testi utakon való feszültségszabályozás magától értetődő területté vált a pszichológiában.
Bagdy Emőke családja 1942-ben. Édesapja tábori lelkész volt az orosz fronton
Akkor végső soron
ennek a történetnek köszönheti azt, amiről később ismertté vált?
Abszolút ennek.
Nagyon sokat
beszél a meditációról, a relaxációs technikákról.
Természetesen. Annyira szeretném, hogy
a köztudatban ezek a szavak ne kapjanak szeplőt.
Fotó: Orbital Strangers
Az ezotériára
gondol?
A meditáció az ember lehetősége arra,
hogy ne csak a bal agyfélteke, nyitott szemmel a külvilágra irányuló
percepcióit, észlelési képességeit használja, hanem a belvilágra is tudjon
figyelni. Amikor elkezdek figyelni a belvilágra, a jobb agyfélteke intenzív
működésbe kezd, ez azzal jár, hogy a tudat éberségi szintje a nyugalom irányába
megváltozik. Erre a törvényre valami butaságot mondani, hogy ez valami Isten
ellen való vétek, arra nem tudok mit mondani, mert az a tudatlanság
magasiskolája.
Még arra vagyok
kíváncsi, hogy bizonyára van egy pszichológusnál is olyan, hogy mélyponton van,
dühöt érez, csalódottságot. Ezeket hogy lehet kezelni? Volt ilyen pont, amire
emlékszik?
Mondjuk mikor a kamaszfiam ilyen punk borzalmakba csúszott bele, fehér taraj a fején, meg karika a fülében, amin a férjem teljesen elborzadt, és teljesen kiborult és családi krízis lett belőle, mi segített? Elmentem a szupervizoromhoz, akivel már ötven éve együtt vagyunk szövetségben, együtt képződtünk, egymásnak vagyunk a segítői. Mi komolyan vesszük a szakmát.
Az interjú a magazin decemberi címlapsztorijának része. Keresd az újságárusoknál!
