Stan Lee számtalan emlékezetes képregénnyel gazdagította a popkultúrát. Neki köszönhetjük Ben bácsi örökbecsű szavait is, de interjúk során is elég beszédes volt, megannyi izgalmas sztorit és lelkesítő életbölcsességet osztott meg velünk az idők során. No meg persze rengeteg pénz termelt, először ő, majd az általa útjukra indított szuperhőspaletta.
1939, New York. A nagy gazdasági világválság már tíz éve tart, Európában újra kitört a háború. A zsidókat régóta üldözik az öreg kontinensen, sokan menekülnek az Egyesült Államokba, ahol bár létezik antiszemitizmus, közel sem olyan erős, mint Hitler Németországában. Persze Amerikában sem könnyíti meg a munkához jutást, ha az ember román-zsidó származású bevándorló szülők gyermeke, hát még ha Bronxban él. Ekkoriban a százmilliós amerikai népesség 55 milliós munkaerejének ötöde maradt állás nélkül, a közel tízmillió munkanélkülit mondhatni a második világháború vezette vissza a piacra.
„A nördök azok, akik valóban sikerre visznek egy tévéműsort, filmet vagy videojátékot.” – The Washington Post, 2010. július 23.
„Nem volt pénzünk, apám, aki nagyszerű fickó volt, nehezen kapott munkát, legtöbbször állástalan volt” – emlékezett vissza a már idős Stan Lee egy interjúban. „Elég normális gyerekkorom volt, anyám talán azt akarta, hogy színész legyek, nem tudom.”
Véletlenül került a képregénybizniszbe
Bár végül szerepelhetett a világ legnagyobb szuperprodukcióiban, eredetileg nem tűnt úgy, hogy a vásznon fog kiteljesedni. Az 1922-es születésű Stanley Martin Lieber 17 évesen már annak is örült, ha állása lesz. Így mikor a nagybátyjától hallotta, hogy az öreg munkahelye, az egyébként távoli unokatestvér Martin Goodman által üzemeltetett helyi lapkiadó embert keres, rögvest jelentkezett.
Stan Lee a hadsereg kötelékében
Ott tudta meg, hogy a cég új képregényrészlegéhez kéne asszisztens, a már ott dolgozó két ember, bizonyos Jack Kirby és Joe Simon mellé. „Arra vettek fel, hogy újratöltsem a tintatartót – akkoriban még azt használtak! –, hogy leszaladjak nekik szendvicsért, és hogy átolvassam a szövegeket.” A céget Timely Comicsnak hívták. Az ifjú Stan hatékony korrektor volt, aki élvezte a munkáját, így idővel kisebb írói feladatokat is rábíztak. Ekkoriban 8 dollárt keresett hetente.
A legtöbben azt mondják, „alig várom, hogy visszavonuljak és golfozhassak”, vagy hajózni akarnak, vagy akármit. Nos, én golfoztam, és be akartam fejezni, hogy mehessek agyalni egy új tévéműsoron. – TheArthDesk.com, 2017. február 25.
„Nem tudom, miért, de végül kirúgták őket” – mesélte Stan, aki ettől kezdve egyedül vitte a vállalat képregényosztályát. „Én maradtam az utolsó ember a részlegen, 17 és fél éves ha lehettem. Bejött a kiadó és kérdezte, hogy Stan, tartanád-e a frontot, amíg keresek egy felnőttet. Persze, mondtam. És szerintem elfelejtett felnőttet keresni, mert azóta is itt vagyok.”
Új korszak, új hősök
A harmincas években a képregény egyike volt a valóban dinamikusan fejlődő ágazatoknak, a negyvenes évekre pedig az amerikai kultúrát meghatározó műfaj lett belőle, amit átitatott az ország ifjúságát is fűtő hazafiság és remény, merész kontrasztot állítva a történelem viharos erőszakhullámaival. Goodman sem véletlenül akart egy szeletet belőle: első füzete, az 1939-es Marvel Comics #1 10 centbe került, és kétszer nyomták újra, mert mind egy szálig elfogyott – Human Torch és Sub-Mariner mutatkoztak be a lapjain, előbbi karakter később a Fanasztikus négyes tagja lett (bár alaposan átírva, jórész Lee-nek köszönhetően).
Bár Lee már a második világháború idején is írt történeteket (elsőként egy 1941-es keltezésű Amerika Kapitány-füzetben találkozhatunk a nevével), munkája az ötvenes évekre ért be igazán. A szuperhőst, és vele az amerikai mitológiát feltaláló DC Comics 1938-ban bemutatkozó Supermanje és 1939-ben denevérruhát öltő Batmanje erőt sugárzó, legyőzhetetlen karakterek voltak, akik a gonosz megbüntetése és a világ megmentése között visszavedlettek hús-vér emberré. Legalábbis elvileg, de ha belegondolunk, a távoli bolygóról származó, elpusztíthatatlan álomférfival és a szupermilliárdos harcművész zsenivel átlagos olvasóként nehéz azonosulni.
Reggel felkeltem, beszélgettem a feleségemmel, elolvastam az újságot, aztán elkezdtem írni, vacsorára pedig végeztem, kész is volt a képregény. – Rolling Stone, 2018. november 12.
Ezen változtattak a Marvel Comics hősei, akik már nem csupán legyőzhetetlen istenségek, hanem szuperképességekkel megáldott, egyben viszont gyarló, hibákkal rendelkező személyiségek voltak. Míg Supermannek a kriptoniton és Lois Lane-en kívül nem sok gyengéje van, utóbbival pedig hajlamos végtelenül giccses romantikába bonyolódni, addig Pókember egy hétköznapi srác, aki az idős nagynénjével él, és suli mellett próbál rendet tartani a szuperbűnözőkkel elárasztott New Yorkban. Lee hősei egyazon világban éltek és tevékenykedtek, kezdettől fogva találkoztak egymással, ami ma már természetesnek hat (heló, Marvel Cinematic Universe, később bővebben), az ötvenes és hatvanas években újdonságnak számított (a műfajon belül legalábbis mindenképp, filmek terén a Universal már a harmincas években elkezdte az univerzumépítést).
Ez a hozzáállás, valamint a hidegháborús paranoia okozta sci-fiéhség állt a képregények másodvirágzása, avagy ezüstkorszaka mögött.
Kiégés, siker, majd lecsúszás
Lee 1942-ben csatlakozott az amerikai hadsereghez, de nem osztották harcoló alakulathoz, helyette telegráfiratokkal és szlogenekkel, később rajzfilmekkel és propagandaanyagokkal foglalkozott – állítása szerint ő volt az egyetlen olyan ember az egész seregben, akinek „playwrite”, avagy színpadi szerző áll a beosztási kartonján. A háború után visszatért a céghez, ahol horrort, romantikát, westernt írt, de annyira elege lett a sok műfaji korlátból, hogy a felmondást fontolgatta.
Nem vacakoltunk piszkozatokkal. Bármit is írtam, az lett a történet. Szóval, ha mégis kellett szerkesztenem, később tudtam csak, mikor már megrajzolták a füzetet. Ekkor már kockákat kaptam képekkel, ide kellett beillesztenem a végső szövegváltozatot. És ha volt még szövegbuborék, ami nem tetszett, vagy valamit nem megfelelően volt ábrázolva, még ki tudtam javítani. – Rolling Stone, 2018. november 12.
Aztán jött Julius Schwartz-féle Justice League, ami új lendületet adott a DC Comicsnak, Lee és Kirby pedig megkapták az ukázt, hogy nosza, tessék saját szuperhőscsapatot építeni. Így született meg az Avengers csapata, Hulkkal, Vasemberrel és Thorral, majd jött a mutánsokat felvonultaó X-Men, de a legnagyobb dobás a barátságos és közkedvelt Pókember lett. A cég 1961-ben vette fel a máig ismert Marvel Comics nevet. „Meg akartam változtatni, mert úgy éreztem, valami újat csináltunk. Újfajta szuperhősök, nagy rajongótábor, és ehhez képest a Timely Comics elég ostobán hangzott” – mondta később Lee.
Pókembertől a Húsvéti nyuszi sincs biztonságban
A hetvenes évekre Lee már akkora név volt a Marvelnél, hogy letette a tollat, és a kiadással kezdett foglalkozni, sőt egy rövid ideig a cég elnökeként is dolgozott, bár egyetlen év után lemondott, mert „túl sokat kellett pénzügyekkel foglalkozni”. 1973-at írunk, a Marvel szekere jól megy, bár a filmipar kezd felzárkózni, és megjelennek a mozikban az első egészestés, sikeres és minőségi szuperhősfilmek is (Superman, 1978).
„Hogy mit akart Doktor Doom? Uralni a világot. Gondolj bele! Te is átvághatsz gyalog a piroson, és mikor előállítanak, mondhatod a rendőrnek, hogy ’én világuralomra vágyok’, és ez ellen semmit sem tehet, mert ez nem bűncselekmény. Bárki akarhatja uralni a világot. Szóval hiába volt Doom a Fantasztikus négyes legádázabb fenyegetése, sosem volt bűnöző!” – Stan Lee’s Amazing Marvel Universe, 2006
Hogy pontosan mi történt azt ezt követő csaknem két évtizedben, nehéz összefoglalni, de tény, hogy a Marvel, sőt általában a képregénypiac zsugorodni kezdett, és nem reagáltak jól az új médiumok (film, videojáték, nagyköltségvetésű tévéműsorok) jelentette kihívásokra. A filmes jogokat fillérekért szórták szét, a függetlenségüket hamar feladták, a Marvel pedig 1989-ben Ron Perleman milliárdos kezébe került, aki potom 85 millió dollárért vette meg az egész céget, hogy két évvel később tőzsdére vigye. (Nem összekeverendő a Hellboy nevű Marvel-karaktert két filmben is magára öltő Ron Perlmannel.) Nem tudni, Perleman mennyire értette ezt az ipart, mindenesetre a 35 dollár feletti árfolyamú cég kontójára durva költekezésbe kezdett, mindenféle részleget nyitott vagy vásárolt, becslések szerint cirka 700 millió dollár értékben.
A szekér ehhez nem ment elég jól, és 1993-ra úgy tűnt, a birodalom elbukik: a részvényárfolyam 2,37 dollárra zuhant, a piac pedig összeomlott. 1996-ban már a kutya sem vett képregényt, Perleman pedig abban látta a megoldást, ha minden fronton árat emelnek, mondván: a keményvonalas rajongók bármit megadnak a hőseik legújabb kalandjaiért. A húzás nem jött be, Perlemant és az embereit kigolyózták a részvényesek, egy hagyatékukat azonban nem söpörték el: a Marvel Studios névre keresztelt filmes részleget.
Mickey Egér színre lép
A kilencvenes és kétezres évek fordulópontot jelentettek a Marvel számára. Megjelentek a mozikban a cég karaktereit felvonultató filmek, a Penge, az X-Men: A kívülállók és a Pókember pedig rendre sikeres produkciók lettek – 131, 296 és 821 millió dolláros jegybevételt hoztak a stúdiók konyhájára. Bár a Marvel a gombokért szétszórt jogok miatt ebből csak filléreket kapott, látszott, hogy a komputertechnika fejlődésével a korábban megfilmesíthetetlennek gondolt Marvel-univerzum a vásznon is új életre kelhet.
„Változatosságra vágytam. Az X-Men teljes háttere a bigottság ellen íródott, hogy bemutassa, mindenkiben ott a jó.” – ComicBook.com, 2013. július 29.
„Az X-Menben tűntem fel először, az hiszem, hotdogot árultam” – emlékezett vissza (egyébként helyesen) Lee első mozis megjelenésére. Cameóiból hagyomány lett, az ekkor már nyolcvan körüli alkotó attól függetlenül tűnt fel a karaktereit felvonultató filmekben, hogy melyik stúdió készítette azokat. És hát ekkor még voltak páran, az X-Ment a FOX, Pókembert a Sony birtokolta, egy közös filmes univerzum megalkotását számtalan jogi és pénzügyi tényező akadályozta.
Ezért is volt nagy dolog az első Vasember-film: a 2008-as alkotást úgy hozta tető alá a Marvel Studios, hogy egy nemzetközi szinten kevéssé ismert karakter szerepét egy drogproblémákról ismert színésznek adták, és olyan rendezőt állítottak a projekt élére, aki korábban családi filmeken dolgozott. Joe Favreau viszont hitt Robert Downey Juniorban, és még a forgatókönyvírást sem vette komolyan: a színészek kaptak pár direktívát, hogy mégis hogyan kéne véget érjen a jelenet, aztán improvizálva hozták tető alá a 140 millió dollárból készült, végül 582 milliót hozó és számtalan elismerő kritikát besöprő Vasembert.
Tom Hiddlestonnal, aki Lokit játssza az MCU filmjeiben
A projekt nagy kockázatot rejtett, a forgalmazó Paramount és a büdzsét összekalapozó Marvel Studios azonban jól jártak. Eközben pedig valaki a háttérből figyelt: a Disney régóta szeretett volna szuperhősökkel kísérletezni, mivel pedig a Marvel Vasember győzelme ellenére sem állt túl jól, rongyos 4 milliárd dollárért megvették az egész céget, szőröstül-bőröstül-szuperhősjogostul. Az elmúlt tíz évben felépítették a legnagyobb eddigi filmes univerzumot, mely húsz egész estés mozifilmet és megannyi tévésorozatot, képregényt számlál. Bár Pókember és az X-Men sokáig kimaradtak a jóból, a Disney végül a Sonyval is megállapodott, a FOX-ot pedig egyszerűen bekebelezte, így a nem túl távoli jövőben a mutánsok is összecsaphatnak az Avengers hőseivel – ez az üzlet egyébként a Marvel felvásárlásánál jóval többe, 71,3 milliárd dollárba került.
„Fogalmam sincs, hol leszek öt év múlva. Talán filmeket készítek majd, vagy egy sarokban árulok almát. Nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy piszok jól szórakozom majd.” – IGN.com, 2000. június 30.
Persze megtérülhet a befektetés, elég megnézni, mennyit hoztak konyhára a Marvel Cinematic Universe eddigi filmjei. Az összesen kb. 4 milliárd dollárból készült 20 film 17,528 milliárdos bevételt termelt a jegypénztáraknál, és akkor még nem beszéltünk a rengeteg merchandise-termékről, pedig ezek további milliárdokat gyömöszölnek az egérfüles cég éléskamrájába. Mind a húsz filmet felsorolni sincs értelme, elég vetni egy pillantást a milliárdosok sorrendjére. Figyelem: az összegek box office-ból származnak, a digitális és lemezes terjesztés a kanyarban sincs!
- Bosszúállók: Végtelen háború (2018) – 316-400 milliós becsül büdzsé, 2 milliárd dollár jegybevétel
- Bosszúállók (2012) – 220 milliós büdzsé, 1,5 milliárdos jegybevétel
- Bosszúállók: Ultron kora (2015) – 500 millió körüli becsült keret, 1,4 milliárdos jegybevétel
- Fekete Párduc (2018) – 200 millió körüli költségvetés, 1,34 milliárdos jegybevéltel
- Vasember 3 (2013) – 200 milliós büdzsé, 1,2 milliárdos jegybevétel
- Amerika Kapitány: Polgárháború (2016) – 250 milliós keret, 1,15 milliárdos jegybevétel
És ezekben mind feltűnt Stan Lee is.
Idősen is aktív volt
Stan Lee élete végéig a Marvel közelében maradt, tanácsokkal látta el a céget és a filmeseket, az MCU-ra pedig nagyon büszke volt. 2001-ben volt marveles kollégáival új céget alapított, ez lett a mára veszteséges POW! Enterainment, amit Lee elsősorban a saját kreatív műhelyeként tartott fent. Bár felnőttként végig jól élt, a Marvel felvásárlásakor kapott 10 millió dollárja után többször nyilatkozta, hogy nem tartja magát tehetséges üzletembernek, „mai fejjel sokkal többet kérne”.
„Ha az emberek szeretik, amit csinálsz, és emiatt téged is kedvelnek, és autogramot meg fotót kérnek tőled, az nagyon jó érzés. Értékelned kell.” – USA Today, 2013. május 17.
„Az egyik ok minden bizonnyal a kapzsiság” – válaszolta több alkalommal is arra a kérdésre, hogy miért csinálja, amit csinál. Csakhogy nem elsősorban anyagi kapzsiságra, hanem egyfajta személyes kiteljesedésre gondolt. „Amikor tudod, hogy olyasmit készítesz, amit a rajongók élveznek, az olyfokú elégedettséggel tölt el, amit nem akarsz elengedni.”
Stan Lee élete végéig dolgozott
A pénzét illetően mindig diszkrét volt, csak annyit mondott, hogy „nincs 100 milliója, közel se jár hozzá”. Vagyonát 50 millióra becsülték – igaz, a The Daily Beast jelentése szerint egyesek még ez is el akarták venni tőle. Felesége tavaly hunyt el, az akkor szintén 95 éves Joan Boocock Lee 70 éven át volt Stan mellett. Az idős író egészsége ezt követően megromlott, a szóbeszéd szerint pedig haszonlesők és sarlatánok kezdtek marakodni a vagyona felett. Sőt, a The Hollywood Reporter szerint még bántalmazták is az idős művészt – Keya Morgan műgyűjtőt távoltartási végzéssel kellett eltávolítani Stan Lee közeléből.
Bár bizonyára nagyon várta a negyedik Bosszúállók-filmet, november 12-e hétfő reggel rosszul lett, és a kórházban meghalt. December 28-án töltötte volna be a 96-ot. És bár milliók gyászolják szerte a világon, Lee minden bizonnyal erről is írna egy jópofa képregényt.
„Tudják, a mottóm az, hogy „Excelsior” – mondta 2014-ben a Playboynak. „Ez egy régi szó, ami azt jelenti, hogy ‘fel, tovább a nagyobb győzelem felé’. Ez a felirat szerepel New York állami pecsétjén is, és ha menni kell, hát menni kell. Semmi sem tart örökké.”
Képek: Stan Lee hivatalos Facebook-oldala
Borítókép: Stan Lee hivatalis Twitter-fiókja
