Bob Feit már tizenéves korára többet élt, mint más egész életében. Iskolába nem járt, zsidó gyerekként túlélte a második világháborút Budapesten, volt amerikai katona, szakács Tokióban, New York-i egyetemista és a The Wall Street Journal újságírója is.
Nehéz eldönteni, Bob Feit mit szeret jobban: kérdezni vagy mesélni. Négy évvel ezelőtt hagyta abba végleg a munkát, de a mai napig vérbeli újságíró, első találkozásunk alkalmával az első egy órában ő interjúvolt meg engem, és nem egyszer vettem észre, hogy olyan dolgokról beszéltet, amiről szinte soha nem szoktam.
Bobnál a mesélés is ösztönösen jön, bár valószínűleg a The Wall Street Journalnél eltöltött évtizedek rutinja is hozzájárul ahhoz, hogy ennyire jól megy neki. Körülbelül egy éve egyik unokája kérésére magnóra mondta életét, abban a közel két és fél órában benne volt minden, ami egy jó cikkhez kell, ennek ellenére interjúink során még további hét órán át mesélt, de nem hangzott el kétszer ugyanaz a sztori.
Született túlélő, mondta magáról többször is. Bob tizenegy éves korára mindkét szülőjét elveszítette, több bombázást is túlélt a második világháború alatt Budapesten, a legutolsó során három napot töltött egy pincében étlen-szomjan. Párizson és Kanadán keresztül az ötvenes években New Yorkba menekült, nem sokkal később pedig már Alabamában találta magát a hadseregnél. Úgy volt, hogy a koreai hadszíntérre vezérlik, de végül ezt is megúszta, Japánba került katonai szakácsként –
a specialitása a krumplipüré volt.
Előfordul, hogy az ember ahogy idősödik, úgy lesz egyre csökönyösebb. Bob Feitra ez nem igaz. Egyáltalán nem akarta például, hogy portrét írjunk róla, de hagyta magát meggyőzni. Az eredmény a decemberi Forbesban.
Borítókép: Orbital Strangers
