Aligha találunk ma autodidakta keramikust Magyarországon, aki egyedül fenn tud tartani egy saját üzlet-műhelyt. Konda Brigin kívül. Bő tíz éve fogott először gyurmát, ma már egy kisebb vállalkozása is lehetne, márkájára a kereslet hatalmas, pedig gyakorlatilag online nem is létezik. Esze ágában sincs növekedni, azt mondja, a munkája az ő szabadsága.
A Pozsonyi úton manapság éjjel-nappal sokan mászkálnak, az utcán pedig két sorban állnak a parkoló, és a parkolóhelyre váró autók, szóval zajlik az élet. Ehhez képest, onnan pár lépésre a Herzen utca egy kis keramikus üzletében csak a napfény szórakozik a gyönyörű színes tányérokkal, poharakkal, vázákkal, hátul pedig néma csendben, több mint 1200 fokon dolgozik egy kemence. Konda Brigi műhelyében pont ugyanaz a hangulat árad, mint a vacsorákon, ahol a profi séfek az ő tányérjaiban tálalnak: valamiféle belső béke.
„A stílus az első perctől ez. Tűpontosan ott van a fejemben, hogy mit szeretnék. Szerintem az én sikeremhez az is hozzájárult, hogy nem jártam a MOME-ra, így frissebb, szabadabb tudok lenni.” Konda Brigivel eredetileg a Globalista Konyha és Anissa Helou közös vacsoráján találkoztam, ahol a szír-libanoni séf Brigi belül színes agyagedényeibe tálalt. Csak lassan derült ki a vacsora alatt, ki is ő, és hogyan került mellém – szerényen, lassan feloldódva ismerte be, ő „lényegében” keramikus. „Világ életemben azt gondoltam, hogy nekem nincsen semmi kézügyességem, a családomban nem volt egyetlen művész sem – mondja fél évvel később, a műhelyében ülve. – A nagyon nagy részét autodidakta módon szedtem össze a tudásnak. De az embernek le kell küzdenie azt a komplexusát, hogy tulajdonképpen dilettáns.”
Konda Brigi, keramikus. A magyar top gasztro beszállítója. Fotó: Sebestyén László
„Bölcsészkar, spanyol-angol szak, műfordítás, latin-amerikai irodalom doktori, azt már félbehagytam, mert Marco Ferreri itt forgatta az utolsó filmjét, és asszisztens lehetettem a jelmeztervező mellett. És azt iszonyúan bírtam.” Tulajdonképpen Brigi is a kis gyerek mellett karriert váltó anyák táborába tartozik, de soha nem volt marketinges, IT-s vagy multikatona, „igazából mindig csak olyat csináltam, ami nagyon érdekelt”. És elég széles volt az érdeklődési köre, két elvállalt film között fotózott, fordítóként dolgozott, aztán amikor 30 évesen, 2001-ben komolyabban elkezdett volna a standfotózásra koncentrálni, „két percen belül terhes lettem, és elengedtem a filmezést”.
Az ovisként talált kavics szerepe a karrierváltásban
A levegőn száradó gyurma már a kisfia mellett került a kezébe, bár utóbbit az jóval kevésbé érdekelte. „A férjemnek készítettem egy kis szobrot gyurmából, ajándékba, körömlakkal festettem le. A mániám, hogy ne ajándékozzunk praktikus dolgokat.” A gyurmázásból gyorsan agyagozás lett, abból meg tanfolyam a Kerámiaparkban, 2011-ben OKJ-képesítés, majd bérelt asztal a lakásuk közelében megnyitott Noha Műhelyben. „A kavicsolást, ezt az ősi technikát a Kerámiaparkban kezdtem el” – mutatja, hogy jellegzetes, kívül természetes színű agyagedényei külsejét hogyan polírozza egy darab türkiz zöld kaviccsal, ugyanazzal, amit a ma már 17 éves nagy fia még ovisként talált.
Konda Brigi porcelán edényei. Fotó: Sebestyén László
„Először akkor találkoztam vele, amikor egy tanuló csoporttal, és a 3–4 éves kisfiával eljött a műhelyembe. A csapatban ő volt az egyetlen, aki akár technológiai, akár művészeti témákkal kapcsolatban kérdéseket fogalmazott meg. Ez megmaradt bennem. Nemcsak a kissrác miatt; ha van tíz ember, aki meglátogatja az embert, és abból egy érdeklődik, azt megjegyzik” – mondja Zakar István kerámiatervező iparművész, az építészeti kerámia hazai húzóneve a Konda Brigivel való első találkozásáról. Jó néhány év eltelt, mire Brigi újra felkereste őt, akkor már barátság is kialakult köztük, a mai napig István az egyik, akitől Brigi tanácsot kér, ha elakad egy kísérlettel. „Briginek nagyon határozott elképzelése van a világról.
Nagyon intelligens, a humora, kommunikációja nagyon magas színvonalú. Szerintem ez visszaköszön a kitartásán, az utak megtalálásán, a saját maga sztorija egyengetésében, én azt gondolom, hogy a tárgyai egyediségében is”
– mondja mentora, aki amellett, hogy egyetemen is tanítja a szakmát, olyan munkákat jegyez, mint a Párisi udvar, a Szent Gellért fürdő vagy a Széchenyi fürdő.
Zakar István szerint „az egyedi utak megtalálása a kerámiában mindig egyedi kísérleteket követel, és így sok kudarccal jár. Ehhez nagyon sok kitartás kell, nagyon bírni kell az ütéseket.” Brigi bírta. Kísérletezett, nem egy adag végezte szemétben, „és volt, hogy ment a telefon a barátoknak: figyelj, nem használati tárgy, hanem falitányér, oké?”
Anyagbeszerzés, korongázás, majd száradás napokig. Esztergálás, ismét száradás, ezúttal akár hetekig, időjárástól, páratartalomtól, anyagtól, mérettől függően. Első égetés, mázazás. Második égetés, esetleg dekorálás. Az anyagok száradását folyamatosan figyelni kell, nagyjából így készül el egy-egy kőedény. Mindezt 2012-ben Brigi az otthonában művelte, ha úgy álltak, becsomagolta a sérülékeny anyagokat, elszállította égetni, visszacsomagolta, szárította, otthon festett, újra elszállította égetni. Az újlipótvárosi nappaliban mindenhol tányérok, poharak száradtak, a hosszú komódon a kész darabok várták, hogy a Konda Brigi márka legelső megrendelői elvigyék őket.
„Nagyon sok munka van egy-egy darabbal, ezerszer hozzá kell nyúlni. Amikor még nem hiszed el, hogy amit csinálsz, az ér valamit, pár forintért adod őket.”
Csak idő kérdése volt, mikor jut el a pontra, ahol vesz egy nagy levegőt és kimondja: vagy ki tudja termelni egy műhely árát, vagy ennek nincs értelme. Megpróbálta. És nem bánta meg.
Nem mindenkiből lehet művész
„Szinte nincs olyan este, hogy ne kéne lejönnöm ki- vagy betakarni valamit. Ha ezt akkor nem csinálom meg, akkor az a széria másnapra túlszárad, és kuka” – mondja Brigi a Herzen utcai önkormányzati üzlethelyiségben, a lakásától pár percre. 2013-ban összerakott körülbelül másfél millió forintot, vett egy saját korongot, egy elektromos kemencét, kicsit kipofozta az üzlet-műhelyt, és belevágott.
Először az Iparművészeti Múzeum vásárára ment ki árulni, aztán a WAMP-ra kezdett járni. Közben lassan kialakította az árazást, úgy, hogy neki is megérje, de „még az olyan emberek is megengedhessék maguknak, mint én magam vagyok”. Egy kis tálka nála 3900 forint, presszós pohárka 2900, nagytányér 8200 –
„messze nem olyan áron adják a termékeiket, ami a befektetett energiához képest reális, de tény, a piac ezt tudja megfizetni”
mondja később Gámán Zsuzsa, a WAMP projektmenedzsere. Szerinte ez is az oka annak, hogy szinte nincs is itthon még egy művész, aki ki tudná termelni egy alkalmazott, vagy egy saját üzlethelyiség árát, főleg nem olyan helyen, ahol sok potenciális vásárló megfordul csak úgy, többségüknek marketingre sincs büdzséje. „Ezért is szeretik a WAMP-ot a tervezők, de onnan már az ő ügyességükön múlik, hogy a vásárlókat hogyan húzzák be” – mondja Zsuzsa. Brigi, úgy tűnik, jó ebben: „Ha egy piac után csak két vásárló jött el hozzám és rendelt étkészletet, az pont elég munkát is adott. Mindig az volt a helyzet, hogy kisebb volt a kapacitásom, mint az igény.”
Aztán 2015-ben befutott az első igazán nagy, éttermi megrendelés: 600 darab tányér egy belgrádi mexikói étteremnek.
Konda Brigi a Herzen utcai üzlet-műhelyében. Fotó: Sebestyén László
„Hárman dolgoztak nekem, egyikük a saját műhelyében, mert itt nem fértünk el.” Akkor tapasztalta meg Brigi, mit jelent a fix költségeken belül az alkalmazottak bérköltsége, mit jelent vezetőnek lenni, másokhoz alkalmazkodni, másoknak követelményeket megfogalmazni, egy rendszert kiépíteni és fenntartani.
„A több emberhez már nagyobb műhely is kell, ezek fenntartásához pedig már folyamatosan komolyabb megrendelések, ehhez marketing. Ez már nem az alkotásról szól. Én látom magam körül sorra bedőlni azokat, akik nagyon előrehaladtak. Bedől a vállalkozásuk és emberileg is felőrlődnek. Én a kerámiát azért kezdtem el, mert örömet okozott, és meg tudtam őrizni mellette a szabadságomat. Ez a szabadságom. Megválogatom, hogy mit vállalok el.”
Márkájának nincs Instagramja, a Facebook-oldala alig frissül, a honlapja elavult, vásárokra alig jár, és saját műhelyén kívül csak a Monóban, a Csendesben és a Stilshopban lehet megtalálni a munkáit. A megrendelései mégsem esnek vissza, táljait használják a Mák Bisztróban és a Terezában, a híre lényegében szájról szájra terjed, és jelentős a visszajáró vásárlók köre is: aki magának már beszerzett egy szett Konda Brigit, az onnantól szívesen vesz ajándékba, karácsonyra, esküvőre.
„Nekem a kerámia attól jó kihívás, hogy az alkotás funkcionalitása megmarad, nem borítja el az agyamat a dizájn.”
Amikor lejön egy megrendelő család vagy pár, már tudja, miket kérdezzen tőlük, hogy kiderüljön, mi tetszik nekik, hogyan fogják használni, mi az, ami passzol hozzájuk, és ami majd egy életen át kiszolgálja őket. „Nagy igényük van erre az embereknek. Persze, vannak macerás dolgok, amikre az ember megtanul nemet mondani.” Például egyedi minták, feliratok, Brigi egy kollekció erejéig megpróbálkozott ezekkel, de azt mondja, akkor megbizonyosodott róla, hogy tényleg nincs kézügyessége, illetve bátorsága szabad kézzel festeni. Női mintás tányérjait egy, a neten megismert, Amerikában élő francia művész grafikáit felhasználva készítette.
Egyébként figyeli a szakmát is, említi például a csúcsgasztro körökben gyakran foglalkoztatott keramikus Néma Júlia munkáit, felmerül Lantos Judit neve, akinek pedig magazinok ételfotóin szoktak visszaköszönni a tányérjai. „Jelenleg 4–5 keramikus jár hozzánk rendszeresen, de nekik annyira eltérő a stílusuk, hogy valójában nem egymás konkurenciái – mondja Gámán Zsuzsa. – Közülük számomra Brigi termékei azok, amik leginkább iparművészeti tárgyakra hajaznak, én inkább tekintek rájuk művészeti értékűként, mint használati tárgyként, bár persze használatra szánja.” Zakar István azt mondja, a Konda Brigi márka stílusa „abszolút beazonosítható” és hogy Brigi „tárgyai erőteljes impulzussal vannak az emberekre”.
A keramikus itthon nagyon pici szakma, de Brigi szerint alapvetően mindenki megtalálja a másikkal a hangot. „Kevesen csinálják, bonyolult, költséges, és piaca is alig van, nehéz versenyezni az ikeás étkészlettel – mondja még Zsuzsa. – Itthon még hiányzik is ennek a kultúrája.” István azt mondja,
„az, hogy mindenki lehet művész, nem igaz”, nem tud még egy keramikust, aki pályamódosítóként belecsöppent ebbe a világba, és meg is él belőle, szerinte ezt tanulni kell, „én nem hiszek ebben az autodidaktás sztoriban. Brigi talán az intelligenciája, és a benne lévő girl power miatt kivétel.”
Briginek egyéni vállalkozóként dolgozik, ma egy segítője van, kéthetente korongol neki egy művésztársa, máskülönben mindent egyedül csinál, havi 200–400 edényt. A szűk keresztmetszet a kemence, de a ritmust az is adja, hogy hogyan, milyen gyorsan szárad az anyag. El kell ismerni, jól bírja a monotonitást: számára a legjobb napok azok, amikor egész nap csak egyetlen műveletet kell csinálnia. Kedvence például a kavicsolás, a kis zöld, már kopott kővel, közben szól a zene, jönnek az ötletek, az utcáról ritkán lépnek be random emberek.
„Ez nagyon sok meló. De hogy ennyire szabad legyek, hogy csak annyit, és úgy csináljak, ami és amennyire engem izgat, ahhoz kell egy társ, aki ezt hagyja” – mondja a férjére, aki mindig támogatta. Otthon egyébként egy fehér, egyszerű, márka nélküli alap tányérszettből esznek, amit Brigi még egyetemista korában vett, és azóta is jól kiszolgálja őket. „De ezen kívül, ahogy a férjem szokta mondani, nálunk még a meggymagoknak is külön tányérja van.”
Fotók: Sebestyén László
