Kathleen Smith még akkor kezdett a Wall Streeten dolgozni, amikor a női mosdóba mindössze két másik kollégájával jártak. Mára a tech IPO-k egyik legelismertebb szakértője lett, akiről a szakma is elismerően nyilatkozik. Smith inspiráló történetét az amerikai Forbes írta meg.
Amikor a koronavírus-járvány megbénította a világot, Kathleen
Smith, a Renaissance Capital társalapítója és igazgatója túlélőmódra kapcsolt. „Túléltük
a dotcom-lufit és túléltük a 2008-as pénzügyi válságot is, szóval arra
gondoltam, ez is csak olyasmi lesz” – mondja Smith, aki férje, Bill, és üzleti
parterük, Linda Killian társaságában üzemelteti piacelemző- és
befektetőcégüket.
De végül egészen más történt.
Smith ügyfelei ezúttal nem tudtak betelni mindazon új cégekkel, amik az elmúlt két évben mentek tőzsdére a tech- és egészségügyi ágazatokban. A befektetők többek között a Zoomra, a Slackre, a kiberbiztonsággal foglalkozó Crowdstrike-ra, valamint a kronavírus-vakcinán dolgozó Modernára ugrottak rá.
Mindent otthonról hozott
Smith az új kihívást is egy régi módszerrel közelítette meg: azzal a költség-haszon elemzéssel, amit még a philadelphiai kertvárosban tanult. Itt nőtt fel újságszerkesztő édesapjával, közgazdász végzettségű édesanyjával és hat testvérével. Apja nem volt engedékeny ember. Mikor Kathleen a főiskoláról írt neki levelet, azt is úgy küldte vissza, hogy kijavította benne a nyelvtani és helyesírási hibákat. Vacsora közben „ezer és egy kérdést” tett fel lányának, az összes beszélgetést agytornává formálta.
„A pénz, vagy épp a hiánya, sosem számított” – emlékszik Smith. „Csak a szellemi tartalom volt fontos. Ez máig segít engem.”
Smith a Penn State nevű állami iskolába ment, mert ezt maga is ki tudta fizetni különféle diákmunkák, hitelek és kisösszegű ösztöndíjak fejében. Kínaiul tanult, mert Nixon elnök pingpongpolitikája miatt úgy tűnt, egyre nagyobb igény támad a nyelvet jól beszélő amerikai szakemberekre – Nixon 1972-ben úttörőmódon még Pekingbe is ellátogatott. Egy évvel később viszont Kathleen már nem látott kihívást az állami szférában, így jelentkezett a Wharton Business Schoolba, hogy befektetési bankárnak tanuljon. Nyaranta a Fehér Házban és az államkincstárban dolgozott.
„Jó tapasztalat volt, és ami még jobb, jól is fizetett, még a lakhatást is állták” – mondja. Diploma után befektetési bankári állásokat pályázott meg, és szinte mindig ugyanazt a két kérdést szegezték neki: miért nem nevesebb egyetemre ment és miért nem vállalt nyáron gyakornoki melót egy befektetési bankban. „Megtettem, amit tudtam, ezek pedig pénzügyi döntések voltak” – idézi fel Smith, akit fiatalon azért nem vetett fel a pénz.
Kompetitív közeg
Első banki állását a chicagói Bache Hasley Stuart Shieldsnél szerezte, ezt később felvásárolta a Prudential. Három évvel később a Merill Lynchhez szegődött, ahol sok céget tőzsdére vitt, elsősorban technológiai vállalkozásokat. Hamar rájött, hogy egyike az első női Wall Street-dolgozóknak.
„Rajtam kívül két másik nő volt a befektetési részlegen, miénk volt az egész női mosdó.”
A környezet nagyon kompetitív volt, Kathleen szerint mindig ki kellett állnia magáért, mert az összes dolgozó saját magának akarta kikaparni a gesztenyéket.
Mikor egy agresszív telkomos bankár be akart törni a
tech-ágazatba, azt vágta Kathleen fejéhez, hogy ahány cég asztalán telefon van,
mind az ő területe. Smith visszavágott: akkor az összes olyan cég, ahol
számítógépet használnak, tech, tehát hozzá tartozik. „Azt hiszem, a trendek
engem igazoltak” – mondja. Szerinte mindig a férfi kollégák voltak azok, akik
kétségbe vonták női munkatársaik felkészültségét. „A céges ügyfelek mindig elismerték
az értékeinket.”
Kathleen idővel rájött, hogy teljesen mindegy, mennyire jó a munkájában, ha egyszer az egész cég a pénzügyi piacok hullámzásain áll vagy bukik, és ha épp rossz a széljárás, elkezdik kirúgni azokat a dolgozókat, akik az érintett ágazatokban dolgoznak. 1990 környékén csökkent a tech-IPO-k száma, és hogy megelőzze a saját elbocsátását, Smith saját cég megalapítása mellett döntött. „Nem akartam többé másik cégnek építkezni. Magamnak akartam dolgozni.”
Értették a piacot
Két whartonos diáktársa is beállt mellé. Férje, Bill céges pénzügyekben volt jártas, Linda Killian pedig elemzésekben és pénzügyi menedzsmentben. Mivel az internet még nagyon korai stádiumban volt, a befektetőknek nem volt honnét információt szerezni az épp tőzsdére készülő vállalkozásokról. Ebben ismerték fel Kathleenék a lehetőséget. „Értettünk a számítógépekhez. Úgy véltem, technológiai segítséggel építhetünk információellátó céget. És meglepően könnyen ment.”
Első termékük egy mindössze egyoldalas felmérés volt a piacra lépő cégekről. „Ennél hosszabbat senki sem viselt volna el faxon” – mondja. Az Apple FileMaker Pro nevű programját használták, ezzel gyűjtöttek adatokat és faxolták el őket. Azonnal lettek ügyfeleik, de nem mindenki értette, hogy is működik a cég.
„Egyikük megkérdezte, hogy tényleg egész éjjel dolgoztunk-e, mert látta az eredményeinket, de nem tudta, hogy az egészet automatizáltuk.”
Ahogy a Renassiance Capital feltört, úgy tört előre az IPO piac is. Ezen felbátorodva a cég közös alapot hozott létre, hogy új cégekbe fektethessen be. Csakhogy két évvel később kidurrant az internetlufi. „Hirtelen senki sem akart tőzsdére menni, alig maradtunk felszínen.” Mivel nem volt befektetőjük, túlélőmódra kapcsoltak, kutatási platformjukat pedig az internetre vitték, remélve, hogy előbb-utóbb helyrebillen a piact. „A legmegtérülőbb IPO-k általában akkor történnek, amikor bedől egy piac. De a befektetők a dotcom után a szokottnál lassabb ütemben tértek vissza.”
A következő nehézség a 2008-as válság volt, de ekkor már
stabil cash flowja volt a cégnek. Jelenleg több mint 150 millió dollárt
mozgatnak. Dan Ives, a Wedbush Securities elemzője is csak dicsérni tudja
Smith-t. „IPO-kat illetően kiemelkedően megbecsült hang a Wall Streeten. A
szakértők sűrűjében is a lista tetején foglal helyet, szerintem.”
Borítókép: Kathleen Smith egy tévéműsorban // Forrás: a CNBC Youtube-csatornája
