Mennyire sikerült kihasználni az elmúlt húsz évet? Felzárkóztunk az uniós átlaghoz vagy elszakadtunk tőle? Pesszimizmus, rossz adatok vagy remény és jó kilátások? Erről beszélgettek a Concorde munkatársai a brókercég friss podcastjában.
„Azok voltak a legjobb idők; azok voltak a legrosszabb idők. A bölcsesség kora volt az; meg a bolondság kora. A hit korszaka; a hitetlenség korszaka. A Világosság ideje; a Sötétség ideje. A remény tavasza; a kétségbeesés tele. Előttünk volt még minden; nem volt már előttünk semmi.”
Így kezdődik Charles Dickens a Két város című regénye. Ez a gondolat adta az ötletet Jaksity Györgynek és az általa alapított Concorde Értékpapír Zrt. pár alkalmazottjának, hogy megvizsgálják: mire mentünk az utóbbi két évtizedben.
Felzárkóztunk az uniós átlaghoz, közeledtünk csak hozzá, vagy még azt sem?
Az elkészült tanulmányról beszélgetett a Concorde podcastjában Jaksity György, Jobbágy Sándor, a Concorde makrogazdasági elemzője, Tunkli Dániel, az Accorde befektetési igazgatója és Mohos Lilla, az Accorde junior portfóliómenedzsere.
Két más, de hasonló évtized
Az idézet azért is találó, mert két furcsa évtized van mögöttünk: gyökeresen eltérőek úgy, hogy kísérteties hasonlóságok mutatkoznak köztük. Az első, 2000-2010 közti évtized súlyos, külföld felé történő eladósodást, folyófizetésimérleg-hiányt hozott, amelyben egyszerre adósodott el az állam, háztartások és vállalatok olyan szintre, amit már nem tudtak kezelni. A második évtized már egy jóval józanabb gazdaságpolitikát hozott, adósságtörlesztést, külföld helyett belföldi eladósodást és nagyjából 50 milliárd eurónyi uniós forrást.
S mégis: a két nagyon eltérő évtized alacsony GDP-növekedést hozott, az első tíz év mérlege 2,5 százalékos bővülés, a másodiké 2,8 növekedést jelentett a bruttó hazai termékben.
Persze hozzátartozik, hogy mindkét évtized egy elég súlyos válságban ért véget: 2009-ben elért minket a globális pénzügyi válság, a legutóbbi évtizedet meg a járvány zárta le.
Jaksity egyértelműen megállapítja: a visegrádi térségben egyértelműen mi használtuk ki legkevésbé az uniós csatlakozással járó történelmi lehetőséget, hogy felzárkózzunk az uniós átlaghoz.
Sőt, a környéken egyedül Horvátország áll ezen a téren rosszabbul, de ők később csatlakoztak, illetve Szlovénia bizonyos időtávon nézve rosszabbul áll, de ők jóval magasabb szintről indultak, mint mi. Persze a forintban mért adat torzít picit, a hazai deviza óriási utat járt be: az euróval szembeni 280-as és 360-as szintet is megjárta.
Érdemesebb talán euróban, vásárlóerőparitáson számolni. Így a 2000-es években a növekedés 6,5 százalékos volt, a másodikban csak 4,8 százalékos. Ami azért sokkal rosszabbul hangzik.
Uniós sereghajtók a termelékenységben
Különösen úgy fájó ez, hogy a csatlakozásunk óta nagyjából 70 milliárd euró uniós támogatás kaptunk, aminek 83 százaléka 2010 után érkezett.
„Ezt az elmúlt évtizedben rosszul használtuk fel, várható, hogy a jövőben is szuboptimális lesz a felhasználás. Tehát még évtizedekig nem élvezhetjük az előnyeit”
– hangsúlyozta Jaksity. Ráadásul a járvány miatt még a GDP-arányos államadósság az évtized végére épp ugyanoda jutott, ahol az évtized elején volt, jóval 80 százalék fölött.
Az államadósság törlesztése érdemben lassít egy gazdaságot, de csak ennyivel nem lehet megindokolni a rossz teljesítményt. „Van még valami a mélyben” – mondta Jaksity, és máris rátértek az ország versenyképességére és termelékenységére.
A termelékenység az a mutató, hogy egy egységnyi munkaerő mennyi GDP-t termel.
„Azt hinnénk, hogy ez sokkal stabilabb mutató, mint a külső hatásokkal megbolygatott GDP-növekedés, de valójában nagyon erőteljesen hullámzik a növekedés és a ciklusok függvényében” – magyarázza Jaksity. Mindkét évtized végén a válságok alatt megfigyelték, hogy nemcsak a gazdasági teljesítmény esett vissza jelentősen, hanem a munkatermelékenység is.
A mutatóban most nem állunk jól, az uniós sereghajtók közt vagyunk.
Sok összetevős kérdés, hogy miért állunk cudarul a termelékenység frontján. Nyilván a gazdaságunk szerkezete nem ideális: erősen Budapest-központú, a főváros és Nyugat-Magyarország az uniós átlag fölött van, a többi régió messze leszakadva.
Úgyszintén rosszul néz ki a céges flottánk. Van egy szétaprózódott, alacsony hatékonysággal működő kkv-szektorunk, fölöttünk pedig a tőkeerős nagyvállalatok, a kettejük termelékenysége jócskán eltér egymástól. Ez nagyjából ugyanígy nézett ki húsz éve is, jelentős gazdasági szerkezetátalakítást nem sikerült véghez vinni.
Régely Károly, a Concorde vezérigazgatója és Jaksity György alapító Fotó: Orbital Strangers
Szétaprózodott, gyenge kkv-szektor
A céges flottánk hiányosságai jól látszódnak a hazai részvénypiacon is. Tunkli Dániel, az Accorde befektetési igazgatója példaként hozta a varsói és a bukaresti börzét. Míg nálunk a Mol nagyjából 7 milliárdos cég, addig Bukarestben nemrég vitték tőzsdére a helyi vízműveket, nagyjából 9 milliárdos értékeltségen. Varsónak pedig olyan mammutcégei vannak, amelyek a Nasdaqra is beférhetnek.
„2014 óta Varsóban 69 IPO volt, Bukarestben 7, nálunk kevesebb, mint 5. Ez nagy szívfájdalmunk.”
No de a termelékenységnek és a versenyképességnek van egy emberi oldala is: milyen a munkaerőpiac nyersanyaga, maga az ember? Ha lehet egyáltalán, az emberi tényező még szomorúbb képet mutat.
Mi üzemeltetjük az unió egyik legrosszabb helyzetben lévő egészségügyét. Nyilván már az „alapanyag” sem jó: a magyarok életmódja afelé mutat, hogy az átlagos egészségügyi helyzet rossz lesz. Erre a klasszikus prevenció lenne a megoldás, ami itthon még gyerekcipőben jár.
Forráshiányos egészségügy
Van viszont egy egészségügyi rendszerünk is, amelyre a GDP alig 5 százalékát költi az állam – ez az unió második legalacsonyabb száma. Ehhez még hozzájárul a magánegészségügyre elköltött 1,5 százalék – sokan fizetik ki zsebből az ellátást úgy, hogy nincs igazi magánbiztosítási rendszer. Az állam népességpolitikája arra megy ki, hogy minél több élveszületés legyen. Viszont a reprodukciós rátát 10 év alatt sem sikerült érdemben megemelni.
A Concorde szakemberei szerint érdemes lenne inkább arra költeni, hogy kevesebb ember haljon meg – ez pusztán pár év alatt meglátszódna a GDP-adatokon.
Modelleken vizsgálták, mennyit kellene költenie az államnak ehhez: nagyjából GDP-arányosan 9 százalékot. „Megnéztük az összes kutatást: 20-30 ezer ember évente, akit meg lehetne menteni az eredményesebb prevencióval.” Pár év alatt 150 ezerre lehet növelni a munkaerő többletforrását – ami – 2010-es árfolyamon számolva – ezermilliárd forintot, három százalék pluszt jelent a GDP-ben.
A másik neuralgikus pont a közoktatás. Mohos Lilla, az Accorde junior portfóliómenedzsere az Egyensúly Intézet legfrissebb tanulmányát idézte, amely hat súlyos hiányt allapít meg a hazai rendszerben: hatékonysághiány, autonómiahiány, jövőképhiány, teljesítményhiány, esélyhiány és pedagógushiány.
Elöregedő tanári kar
Nyilván az utóbbi a legégetőbb. Mohos adatokat is hozott:
míg a 2010-es évek elején a 30 éves vagy annál fiatalabb tanárok aránya 17,5 százalék volt, ma már csak 10.
Az 50 év fölöttiek aránya viszont 50 százalékos a rendszerben, tehát 10-15 év múlva a mai pedagógusok nagyja egyszerűen eltűnik a pályáról. És még ők is agyon vannak terhelve: „Magyarországon az átlagos tanár heti 24,5 órát tanít, ami az unió legmagasabb heti óraszáma.”
Az életpályamodell valóban emelete az ágazati fizetéseket, a probléma megoldására jó kezdet lenne. A modell viszont az idősebbek tanároknak kedvez, a pályakezdést nem tette vonzóbbá.
A tanári bérek pedig nagyon elszakadtak az átlagbérektől: 2013-ban is 30 százalékkal volt elmaradva a tanári átlagfizetés az átlagbértől, most a felét keresik a tanárok az országos átlagnak.
„Ha ma teljes fordulatot hirdetnék a közoktatásban, akkor 3-4 év alatt lehetne megteremteni azokat a feltételek, hogy megnőne a képzésbe jelentkezők száma, a hiány pedig 20 éves távlatban szűnne meg.”
Pesszimista a magyar?
Jaksity György a végére még hozott egy elég szomorú adatot. Nemrég az Ipsos globálisan mérte meg az általuk „broken system sentimentnek” nevezett mutatót, ami nagyjából azt jelenti, hogy az adott társadalom mennyire érzi úgy, hogy a gazdaság „lerobbant”. Nálunk nagyon magas, 72 százalékos ez az arány, 10-ből 7 honfitársunk úgy érzi, hogy a társadalmi rendszerünk és a gazdaságunk lerobbant. S még ennél is magasabb, 81 százalékos azoknak az aránya, akik szerint az elit nem foglalkozik az átlagember problémáival.
„Hogyan tudnánk felvenni a versenyt erős gazdaságokkal, ha ennyire pesszimisták vagyunk?” – tette fel a kérdés Jaksity, majd egyből pontosította: „lehet, nem is vagyunk pesszimisták, hanem jól látjuk?”
Borítókép: Orbital Strangers
